Ez a teszt is tipikus példája annak, miért kell a lehető leghosszabb próbának alávetni minden egyes járművet. Átvettem a motort a Yamaha Hungáriánál, a Lágymányosi (leánykori nevén, bár azóta felnőtt és Rákóczi Ferencnek hívják ugye…) híd tövében. Kis városi kitérő után Érden volt dolgom, így a megszokott módon nekivágtam az M7-esnek.

Az alagút sötétje

Mert hát a BW’s mégis csak 125-ös, még rendszáma is van, akkor bírnia kell legalább egy minimális autópályatempót. Már a budaörsi áruházak magasságában volt valami rossz érzésem, mert életemben először feltűnt, hogy itt nem sík az út. Teljes nyélgázon hasítottam, de a sebességem 90 és 100 között ingadozott annak függvényében, hogy éppen 1-2 fokot emelkedett vagy lejtett az aszfalt. Azután jött az érdi emelkedő, amelynek alján a gödörben összeszedtem minden lendületemet, majd nekivágtam egy sárga tömegközlekedési járat megelőzésének (nem ment túl gyorsan, hátulról meg nem jött senki). Azután elkezdett fogyni a lendületem, egyre lassultam, majd a busz csuklójának vonalában kiegyenlítődött a tempónk. Eközben persze már 20-30 autó toporgott mögöttem, hogy döntse már el a hülye robogós, mit akar. Nos, nem a döntésképességemmel volt a baj. Mindenesetre végül visszasoroltam a busz mögé, és 75-80-nal felkocogtam a következő lehajtóig. Ezután persze el voltam keseredve, hogy miért kell nekem ilyen járműveket tesztelni. Később még legyorsult emelkedőnek fölfelé Farkasrét környékén valami Honda Dio féle őskövület is, de azt már nem vagyok hajlandó részletesen elmesélni…

Fény az alagút végén 1: a nagyvárosi dzsungel

Innentől persze igyekeztem keveset kimerészkedni a városból, és Budapesten mozogtam a kis BW’s-zel. Itt viszont nagyon kijöttek az előnyei. Ez a motor ugyanis gyakorlatilag ugyanakkora, mint ötvenes tesója (lévén hogy az volt meg eredetileg a Yamahának, és belőle csináltak nyolcadliterest). Magyarul olyan filigrán kis gép, amilyet az amúgy 125-ösnek tervezett társai között ritkán találni. Az én esetemben (bár már messze állok az egykori fénykoromtól) nagyjából a vállam a jármű legszélesebb pontja – na jó, legalábbis protektoros kabátban. Így szó szerint minden résen át tudunk bújni az autók között. Amit még egy Honda Innovával sem próbálnék meg, az ezzel megy, mert rettentő rövid, szinte nincs tengelytávja, és még a kormány is meglepően jól elfordul. Így a sávok közti furakodás igazi öröm vele.

A fentebb ócsárolt gyengécske teljesítmény pedig ahhoz bőven elég, hogy az ötvenesek közül nagy általánosságban azért kiemelje. Legalábbis a négyüteműek közül – néhány megvadított kisrobesz biztosan lenyomja a BW’s-t, de azok sokkal hangosabban ordítanak meg füstölnek is. Arra mindenesetre kényelmesen elegendő a 9 lóerő, hogy ha előretuszkoltuk magunkat az autók között, ne tapossanak el. Nem is kell folyton nyélgázon elindulni, hogy becsülettel elöl maradjunk. Az elfogadható dinamika nagyjából 70-es tempóg tart, onnan erősen visszaesik a gyorsulás. Tehát ha nem várunk túl sokat és nem arcoskodunk az autópályán, be lehet érni ezzel a menetteljesítménnyel.

A második oldalon rugózunk és még fékezünk is. Ahogy a japánoktól megszoktuk: megint valami egyedi módon… Lapozz!