Most jön, ami még nem volt… kissé körülményes az adatküldés, mert egyenlőre áram sincs a Ksar kempingben, Tan-Tan határában. Híres hely, legalábbis több Dakaros kép van itt minden falon és a tulajdonos is egy francia csaj, aki az itteni rallykra építette ezt a kis birodalmat. Na de hogyan is kerültünk ide egy unalmasnak ígérkező, de koránt sem azzá váló nap után? Agadirból nekivetkőzve indultunk útnak Janóval (20 fok, szikrázó napsütés) és jó pár bamakós járgányt lehagyva derült ki, hogy majd a fél mezőny választotta a könnyebben járható nyugati partvonalat és töltötte itt az éjszakát.
Volt idő mindenre:kávézni, tankolni és a terv szerint a gumizásnak is bele kellett volna férnie a célnál, Tan-Tan városában. Ahogy egyre délebbre jutottunk, további káprázatos helyszínek közé kerültünk, legszívesebben tíz kilométerenként megálltam volna fotózni – ha szeretnék, és főleg ha bármit is visszaadnának ezek a képek a tényleges látványból. Mert higgyétek el, nem képesek rá. Hatalmas szerpentinek, őrült mély szakadékok, fennsíkok és homokkal megtelt völgyek, mind kedvesek voltak a tekintetnek. Izgalomra tehát semmi ok nem volt egészen addig, míg orkán erejű szél nem kezdett el hasítani és a kanyargó útvonalnak hála mindig más szögből kaptuk a sokszor homokkal megtelt légtömeget.
Nem tudom, milyen egy igazi homokvihar, de nekem ez már az volt. Az ég sötétté vált, az út pedig csak halványan sejlett a szüntelenül hömpölygő homokréteg alatt. Szerencsére sisakjaink jól záródtak – Janóé kivételével, az övét pedig papírzsepikkel kellett kitömködni. A motorokat viszont sajnáltam. Az elénk terülő borzongató látvány miatt nem tudtam felhőtlenül bízni a légszűrők száz százalékos munkájában: minden erősebb széllökésnél óhatatlanul visszacsuktam kicsit a gázkart.
Épp mikor már kezdtünk beleunni a horizont nélküli motorozásba, jelezte a navigáció: közeleg a letérő. Amit persze semmi más nem jelzett, szóval az utolsó kilométereket merőlegesen az útra, egyenese a semmibe haladva kellett megtennünk. Ez a rész borzalmasnak nevezhető, de valamiért én megtaláltam benne a mókát. Köves és sivatagos szakaszok váltották egymást, Katával tudtuk a dolgunkat: én felállva, ő pedig helyemre csúszva alkottunk egy tömeget. Ezzel a két személyes terepmotorozás problémáját meg is oldottuk.
Meg is érkeztünk az elején említett, takaros Ksar oázishoz. Talán tíz jármű ha volt már ott a társaságból, ezért is kaptunk még 1-1 szobát a nagyjából tizenötből. Az utánunk érkezők már csak a száz méterre található homoktengerben sátrazhattak, ami először nekünk is megfordult a fejünkben, de a hely annyira autentikus volt, hogy azonnal magával ragadott és persze az árak sem indokolták a nomádságot. Húsz eurót egy ilyen élményért nem sajnál az ember. Alig jártuk végig az izgalmas kis birodalmat, jelezték hogy elkészült a három fogásos welcome asztalunk. Szerencsésnek éreztük magunkat, amiért útközben nem találtunk egyetlen normális tajin-ezős helyet sem, itt ugyanis sajtból, zöldségrengetegből, marhahúsból és házi epres joghurtból volt a “kerítés”.
Korai vacsoránk után – lehetett vagy négy óra – Janó elindult a városba tankolási lehetőség után nézni. Mi csak azért nem mentünk, mert ott szerettünk volna gumit cserélni is, viszont még nem érkezett meg az iskolabusz, ami a bütykös segítséget szállította. Ekkor nem tudtuk, de az igazi kaland ezután kezdődött… fél óra múlva Triumph-os barátunk hív kétségbeesetten, hogy elakadt a dűnék között, szerezzek segítséget, vagy csak simán menjek, mert egyedül nem bír a két mázsás vasnehezékkel. Futok ki a parkolóba, még mindig sehol senki: szinte csak kétkerék-meghajtásos járgányok állnak a murván, ráadásul a tulajokat sem látom. Sisak, csizma, és start gondolkodás nélkül a közben SMS-ben megkapott koordináták felé. Meglepődve nézem, hogy alig két kilométer a táv légvonalban. Megállok, ránagyítok – két folyó is vankettőnk között!
Nem értettem, hogy került oda ez a félnótás, de gondoltam, hogy légvonalban nem járható a terep ezért visszaindultam a távoli aszfalt irányába, de sajnos nem egészen addig. Félúton egy viszonylag kitaposott kereszteződéshez értem és arra gondoltam: itt odaérhetek a bajba jutotthoz. Vagy esetleg Janó is ezt a kereszteződést tévesztette el és akkor is odajutok, ahol ő van. Egyik sem jött be: az Tiger TKC 80-asának nyomait nem találtam, és ami kitaposott ösvények indult, egyszer csak totál kietlen sivatagként végződött. Én persze nem fordultam vissza, mert csupán néhány kilométer volt a táv köztem és a koordináta között. Csakhogy a korábban víz és szél szabdalta terep egyre járhatatlanabbá vált, és hát volt pár tényező ami nem volt szerencsésnek mondható: az én motorom még nehezebb, én még gyengébb vagyok, a gumik pedig totál lejárt sima utcai abroncsoknak is csak jóindulattal voltak nevezhetők. Mégis haladtam, méghozzá meglepően jól.
Amin már az elszántság sem segített, az viszont a szürkület volt. Fél hatkor ugyanis mint sietős elalváskor, elindult sebesen a nap lefelé és a kavargó homokfelhő hamar homályba borította látómezőt. Ekkor szerintem már az elszántságom is alábbhagyott, némi fáradtság is akadt ami leterhelt, de legjobban a motor lett leterhelve, amikor is egy bucka után egyenesen egy iszapgödörben találtam magam. Az összes lendület azonnal, körülbelül fél méteren elfogyott és rögtön tudtam: nagyobb a baj, mint amit most én egyedül meg tudnék oldani. Úgy szálltam le a motorról, mint egy kis kerekű Rometről, és csak néztem, hogy hogy fog ide értem jönni egy daru? Aztán tovább nyugtalanított, hogy a sietségben befűzetlen bakancsom is egyre jobban halad az iszap alja felé. Ugyanígy tett volna a jármű is, ha a puha talajon magától fel nem borult volna. Pedig mind a két kerék tengelyig volt a folyóparti iszapbirodalomban. Mert persze az is kiderült, hogy csak sikerült elérnem nekem is a másik folyót, hiába kerültem ki az egyiket.
Teljesen vissza kellett volna menni az aszfaltig és ott átkelni a hídon. Sokkal szerencsésebb lett volna, mint bemanőverezni a két folyómeder közé és zsákutcába kerülni. Próbáltam minden jó öreg technikát: ha már a motor úgyis fekszik, betemettem a kerekek által vájt barázdát; leszereltem a dobozokat; ágakat és bokrokat gyűjtögettem. S legnagyobb probléma magának a bőven több mint negyed tonnás vasnak a megközelítése volt, ugyanis folyamatosan süllyedt körülötte minden lépésem. Amikor először próbáltam felállítani, térdig rogytam a lehetetlenségbe és csak a motorba kapaszkodva tudtam kijönni csizmástól a fogságból. Így hát úgy döntöttem, gyalog indulok hallótávolságba a másik szerencsétlenhez. Fél óra és korom sötétség árán egyszer csak válaszolt az ordításomra és mit mondjak, nem volt örömteli a hangja. Pláne mikor megtudta, hogy “miatta” már ketten vagyunk a slamasztikában… Megbeszéltük, hogy mindketten visszaindulunk gyalog a megtett csapásunkon és bejutunk a táborba, aztán majd lesz valami.
Előnyben voltam Janóhoz képest, mert nekem csak az út feléig kellett visszatérnem – bár az is volt vagy öt kilométer. Na ezt az előnyömet használtam fel egy utolsó próbálkozásra – már csak azért is, mert az addigi fáradtságom kezdett alábbhagyni és erősebbnek éreztem magam negyed tonnákat emelgetni az iszapban. Odavittem még több faágat, követ, és amit csak találtam. Ezek főleg a talpam alá kellettek, hogy amikor emelem, ne csak én mozduljak a rossz irányba. Már nem tudom hogyan, de egyszer csak állt a GS! Ez fél győzelem volt, önbizalommal töltött el a haladás, így még több bokor, még több kavics és kitaláltam, hogy két méterre előttem van egy darabka megszáradt terület, ami talán elég kemény és ha ott meg tudok fordulni…
Csináltam a talpam alá és a kerekek nyomába bokrokból “talajt”, majd nagy gáz – kis szerencse … és meglett! Még mindig fél siker, de ez talán már háromnegyed. 36 ipszilonból megfordultam a rettenetesen iszapos kerekekkel, és a másfél méteres száraz területen akkora lendületet próbáltam venni, ami majd csodákat tesz az eltévedt szerelvénnyel. Persze szerencsés fajta vagyok, ha még nem derült volna ki, mert majdhogynem nagyobb munka volt kihozni onnan a leszerelt dobozokat, mint ahogy a bivaly a hatalmas testével és a haszontalan gumipatáin kiküzdötte magát. A cuccok összerakása és az olaj visszahűlése után az éjszakai kaland folytatódhatott: elkelt a hat darab első fényforrás, de még így is komoly figyelmet követelt, hogy megtaláljam a saját nyomaimat. Azt viszont, hogy hol milyen állagú a talaj, sajnos így is sikerült félresaccolnom. Egy csúszós agyagtömbön akkorát perdültem, hogy még most is sajog a képesebbik felem, de ezen már csak nevettem. Hamarjában visszaiszkoltam a táborba, ahol már szerencsére volt ember bőven és az egyik szervezőcsapatot koordinátákkal és némi útbaigazítással ellátva útnak indítottam. Amikor írom e sorokat, már éjjel 11 óra van, de sem Janó, sem a mentőcsapat nem értek még vissza. Nem mondom, hogy nyugodt vagyok, de azért optimista. Reggel hatkor rajtolni kellene fáradtan, fürdés nélkül és a már különösen sokat látott slick gumikkal, csodás!
Hajnali hatkor kinézve az ablakon még sötétben, de megpillantottam az elveszett Triumph-ot! Ez volt a legfontosabb, mert először csak lefeküdni nem tudtam, aztán elaludni és amikor már a fáradtságtól ment minden, a legapróbb kipufogóhangra felébredtem. Egyszer ki is rohantam mezítláb, de összetévesztettem a három hengeres hangját egy sorkettes quadéval – bosszankodtam is, amire két okom is volt: a társunk hiánya és hogy egy motort nem tudok megkülönböztetni egy négy kerekűtől. Mint reggel kiderült, a végére a már három járműből álló mentőcsapat fél négykor talált rá Jánosra. Remek állapotban lehetett, de reggel nem hagyott kérdezősködni, én pedig csak nevettem… Annyit azért megtudtam, hogy Lustee kiértékelő és informatikus szaki csiholt valahonnan netet és a Google Earth segítségével tudták csak meghatározni azt az útvonalat, ami járható volt a segítő csapat számára. Jani ekkor már tüzet rakva és lemerült telefonnal nyugodott bele a sorsába, hogy az éjjelt azon a szent helyen tölti. Szerencsére nem így lett, de itt szúrom be a híres koordinátákat, hátha a következő Bamakón tisztelet pontot kap az esemény: N28 31.693 W11 00.146.
A következő etap a Tan-tan – Boujdour, a táv 489 kilméter, a szintidő 11 óra. Nekivágunk Katával kettesben – egyrészt azt nem említettem, hogy verseny csapatok nem haladhatnak együtt, mert pontelvesztéssel jár, másrészt Janónak azt mondtam, nem érdemeljük meg, hogy veled tarthassunk… Az előző két nap nem számított, mert a hágó miatt úgysem tudtunk pontokat szerezni, csak élményeket. De most folytatódik a verseny!
(Katáról – a volt menyasszonyomról – én galád, eddig nem is tettem említést. Persze, mert nem vagyok hozzászokva, hogy ákom-bákom soraimat esetleg olyanok is olvassák, akik nem ismernek minket. Katáról annyit, hogy ideális társ és feleség, nem csupán számomra, de mindenki másnak pechje van, mert már elkelt. Két éve ősszel egy night klubban kértem meg kezecskéjét, méghozzá Üzbegisztán távoli fővárosában, Taskentben. Az akkori nyári Bamako futam, az úgynevezett Bamako Summer esti célpartiján történt az eset egy kölcsön ing és egy kulcskarika segítségével. Azt gondoltam, aki ide eljön velem, ráadásul egy Zsiguliban összezárva tizenhét napon keresztül, azt nyugodt szívvel elvehetem! Így hát joggal nevezhetjük ezt az igazi nászutunknak, pláne, hogy a mostani versenynevezést akkor és ott érdemeltük ki az első helyünkkel.)
Cimkék:
A Honda felélesztette a legendás Transalp típust is. Soros motorral készül, mint az Afrrica Twin - de vajon hogy sikerült?
Elolvasom »Régóta várjuk a Benelli középkategóriás új túraenduroit. Lássuk végre, mennyire felel meg a várakozásoknak a TRK 702 párosa!
Elolvasom »Méghogy 1000 köbcenti alatt nincs élet? 1000 kilométert tettünk meg egy 125-ös kismotorral, és még nézelődésre is futotta közben!
Elolvasom »Nemrég mutattuk be a magyar Serpentize motoros ruha márkát. A kínálatból talpig feketébe öltözve kezdtünk tartóstesztbe.
Elolvasom »