Egy súlyos motoros baleset következményei a mai Magyarországon

2013. július 11-én a XVIII. kerületi Nagykőrösi úton haladtam Gyál irányába. Már majdnem elhagytuk Budapestet. Azért elhagytuk, mert egy másik motor is gurult mögöttem, amelyet egy barátom vezetett. Ő egy VFR800-assal közlekedett (15-20 méteres lemaradással követett), jómagam pedig a Kawasaki ZZR1200-asommal a sávom jobb oldalán. Szemből érkezett egy csuklós BKK autóbusz, amely folyamatosan haladt a főváros irányába. Abban a pillanatban, amikor a busz elejéhez értem, mögüle nagyon hirtelen feltűnt egy Maruti személygépkocsi, és elkezdte előzni a BKK járatát. A baleset elkerülhetetlen volt…

Itt történt. Így talán egyértelmű: sajnos tényleg nem volt menekülési lehetőségem

Arra ugyanis semmilyen esély nem volt, hogy elférünk egymás mellett – itt sajnos nem elég szélesek a sávok, és számomra használható menekülési útvonal sem kínálkozott. Jobbra egy három-négy méter mély szintkülönbség volt, ahol autók parkoltak és gyalogosok is voltak. Balról meg ugye az 50 kilométer/óra körüli sebességgel folyamatosan haladó csuklós Volvo busz. Mivel egyikünk sem tudott irányt váltani, így a Maruti elütött mind a kettőnket.

A helyszín

Mivel a becsapódás hatalmas volt, sajnos nagyon komolyan megsérültem. Porrá tört a bal medencém és szilánkokra a jobb könyököm, továbbá komolyan megégett a bal alsó lábszáram. Az eszméletemet a mentőautóba helyezés előtt nem sokkal vesztettem el, így utólag tudtam meg, hogy a Merényi Gusztáv Kórházban a műtőasztalon összeomlott a keringésem és tíz teljes napig kómában voltam. Közben egy tüdőgyulladást is kaptam. Barátom is komolyan összetörte magát (bár szerencsére nem annyira, mint én): áll- és koponya sérülést és bal karján törést szenvedett.

A ZZR a csattanás után

A Maruti vezetője a helyszínen a segítségnyújtási kötelezettségének sem tett eleget. Egész végig az autója mellett állt és nem csinált semmit. Az igazi mizéria azonban még csak ez után következett, az autónak ugyanis nem volt kötelező felelősségbiztosítása. Ilyenkor ugye a Magyar Biztosítók Szövetsége (MABISZ) rendezi a keletkezett károkat. Csakhogy a sofőr azzal védekezett, hogy mi jöttünk túl gyorsan. Mi mindketten azt állítottuk, hogy legfeljebb hatvanas tempó környékén gurulhattunk. Az igazságügyi műszaki szakértő véleménye szerint azonban semmiképpen nincs az autósnak igaza: ha ötvennel mentünk volna (egyébként 64 kilométer/órás sebességet számolt ki járműveinknek), akkor is ugyanígy bekövetkezik a baleset. Az akkor 22 éves és 800 köbcentiméteres Marutinak ugyanis az előzéshez legalább 283 méterre lett volna szüksége, amihez minimálisan 108 hiányzott neki annak megkezdésekor.

Ez maradt a Kawasakiból. 70 ezerért vitték el a roncsot

Innen jön az igazi mai magyar valóság. A jogszabály ugyanis sajnos kimondja, hogy a MABISZ nem köteles kifizetni a kártérítést, ameddig a büntetőügyben nincs jogerős határozat. A MABISZ pedig az autós sebességünkre vonatkozó vádja – és felelősségének el nem ismerése – miatt közrehatásra hivatkozik. Bár kaptam némi előleget, de az arra volt jó, hogy kifizettem a balesetemből adódó plusz költségeket, illetve a gépjárművem törlesztőjét rendeztem belőle egy darabig. No meg persze az ügyvédek sem voltak olcsók, ráadásul nem tudnak tenni semmit a mai napig.

Hosszú ideig kerekesszékhez voltam kötve

Végezetül jöjjön a személyes tragédiám röviden összefoglalva. Ehhez néhány szóban elmesélem életem részleteit a baleset előtti időből. Állami gondozottként nőttem fel, majd első házasságomból született két fiam. Feleségem elhagyott minket, így egyedül neveltem a srácokat. A nagyobbik 2008-ban leukémiában elhunyt, mi pedig a kisebbel mindent újrakezdtünk… Volt még egy rövidre sikerült házasságom, majd a baleset előtt két hónappal kialakult egy új kapcsolatom. A sérülésem azonban nem múlt el nyomtalanul. Orvosilag megállapították, hogy kizárólag autóval közlekedhetek (tömegközlekedéssel sem) és naponta legfeljebb egy kilométert tehetek meg gyalogosan. Leszázalékoltak. Tekintettel, hogy korábban fizikai munkát végeztem (autósegélyes voltam), munkaképtelenné váltam. Párom és fiam is mellettem voltak abban a hosszú időben, ameddig újra megtanultam járni, azonban annyira megváltoztam a belém tömött rengeteg fájdalomcsillapítótól és nyugtatótól, hogy mindkettőjükkel tönkrement a kapcsolatom. Mivel bevételeim sem voltak, elvesztettem az autómat is és hontalanná váltam. 2015. januárja óta egy barátomnál élek. Autó nélkül szó szerint nem tudok sehová sem eljutni. Ugyanezen okból – no meg persze egészségügyi állapotom miatt – munkát sem tudok vállalni.

Újra tanultam járni is

Végül a jogi helyzetről engedjetek meg még néhány szót. Bírósági tárgyalásra a baleset óta eltelt immáron több mint kettő és fél év alatt egyáltalán sor sem került. Kértem a Bíróságot, hogy a fentebb részletezett tények figyelembe vételével hozza előrébb a büntetőügy tárgyalását. A válasz azonban az volt, hogy nincs eléggé megalapozva a kérelmem, illetve hogy vannak nálam súlyosabb helyzetben élők, így nem áll módjukban előre venni az én ügyemet. A jogszabály, amely a MABISZ-t feljogosítja a károsultak kártérítésének ki nem fizetésére – illetve több évig visszatarthatja azt – szerintem homlokegyenest szembe megy a demokráciával és a vétlen sérültek jogaival. Műszaki szakértő bizonyítja, hogy a baleset bekövetkeztéhez a motor haladási sebességének nincs köze. Orvos szakértők és a leszázalékolási bizottság igazolja, hogy maradandó súlyos károsodást szenvedtem. Innen nézve nincs ok a kártérítés meg nem fizetésére. A MABISZ azonban kapaszkodik egy rossz jogszabályba, hogy a sértetteket lehetetlen helyzetbe hozza és tönkretegye. Gondolom abban bíznak, hogy amikor már fizetniük kell, egy olyan minimális összeget ajánljanak fel, ami semmire nem elég, de hátha a károsult elfogadja – mert szenved és mert elege van a sok megaláztatásból. Ez a helyzet 2016. januárjában. Már nem tudom, miben bízzak mint egykori becsületesen dolgozó motoros a mai magyar valóságban…