Az elmúlt hétvégén rendezte az MZ Club Hungary a 2013-as Vértes-Gerecse túráját. Az egyik szervező megkeresésének eleget téve magam is részt vettem ezen, igaz nem egy MZ nyergében, hanem saját Tenerémmel vágtam neki a 140 kilométeres távnak. A csapat két részből állt, egy aszfaltos és egy off-road szekcióból. Természetesen a terepes társasághoz csatlakoztam.

Reggeli gyülekező (a képre kattintva galéria nyílik)

Tatabánya mellett volt a gyülekező egy benzinkút parkolójában, innen vágott neki két különböző útvonalon a két banda. Mi, terepesek kevesen voltunk, induláskor csak négyen, de másik négy főt még a szálláshelyen kellett felszednünk. A nagytagyospusztai Konkoly-Tege kúria szolgált pihenőül a megfáradt motorosoknak, az idevezető úton érthetetlen módon letört a hátsó indexem felfogatása. Viccesen meg is jegyezték a cellux-szal történő rögzítés közben, hogy mióta az MZ-sekkel járok túrázni, azóta csak esik szét a motorom. Annyit érdemes hozzáfűzni, hogy az előzetes útvonalbejárás során sikerült egy fékkart és egy váltókart is elgörbítenem…Rövid seregszemle után nekivágtunk a túrának, amelynek szinte egyből az elején a megduzzadt Által-éren kellett által érni. Ez nem jelentett problémát, egy valaki kanyarodott csak fel a párhuzamosan futó gyaloghídra, de ő is csak fotós helyet keresett, hogy megörökíthesse a többieket. A nedves kaland után nem sokkal száraz, mély homokos terep következett, ez visszavette a kezdeti lelkesedést egyeseknél, de gond nélkül magunk mögött tudhattuk ezt a részt is. Beérvén az erdőbe újabb finomság várt ránk az elmúlt napok esőzéseinek köszönhetően. Az erdei utak sártengerré változtak, és ami ránézésre jó lett volna, az volt a legalattomosabb a nyálkás, sikamlós felső rétegével. Így az utcai gumival szerelt MZ-k pilótáinak akadt dolguk bőven, de a gépészkedést a bütykös gumikkal sem úsztuk meg.

Kicsi szerelés soha nem árt

Megérkeztünk Várgesztesre, ahol a várhoz felvezető úton a helyi újság tudósítója már várt minket. Mint kiderült, előre beharangozták érkezésünket az újság sport rovatában. Ezek szerint sportteljesítményt vittünk véghez a hétvégén. A rázós, köves részt nem díjazta az egyik MZ kipufogója, nemtetszésének hangot adva levált a csatlakozásnál és fülsiketítő hangot eregetve lódította tovább lovasát, egyre fogyó lendülettel. A vár tövében elhangzott a „Kinek van egy…?” kérdés, jelen esetben fogóra és más szerszámokra volt szükség, hogy újra a mérnökök által megálmodott helyre kerüljön a kipufogó.

Rögtönzött kipufogó klinika és az orvosi konzílium

A szerszámokat összepakolva a műszaki malőr ellenére is jókedvűen tovább folytattuk utunkat Vérteskozma irányába. Az odavezető erdei út alkalmas volt végre egy kicsit tempósabb haladásra, az eddigi nyálkás saras szakaszok után jutalomjátéknak tűnt a kavicsos, köves, kemény talajú terep. Itt már negyedikig fel lehetett kapcsolni, csak a kanyarokban kellett résen lenni, hátha jön valaki szemből a szűk, két keréknyom szélességű úton. Vérteskozmára beérve egy hangulatos, nyugodtnak tűnő települést vehettünk szemügyre, ahol a sok régi stílusú parasztház környezetébe nagyszerűen beleillett a régi vasakkal az MZ-s csapat. Itt már vártak ránk az aszfaltos túra résztvevői, ez volt az első közös találkozási pont a rajt után. Rövid sztorizgatás után továbbálltunk az offroad szekcióval, igaz itt már három kollégától búcsúztunk, ők az aszfalton folytatták az útjukat. Előre megbeszéltük velük, hogy a kezdő szakasz idáig tart, ami utána következik, nagyrészt csak a kedvüket szegné, és örökre megutálnák a terepen való motorozást.

Vérteskozma varázslatos miliője

Kőhányásnál a kék túra útvonallal együtt haladtunk egy darabig. Az útvonalbejárásnál itt sikerült kissé elkavarodnunk és nem is leltük meg a helyes utat, így egy másik útvonalon mentünk arra a helyre, ahol a tervek szerint ki kellett volna érnünk az erdőből. Most, a túra alkalmával is sikerült nyomot vesztenünk, ez utólag kiderült hogy miért történt. A kívánt ösvényen régóta nem járhatott már senki, ezért az aljnövényzet gyorsan visszahódította azt a turistáktól. Egy nem tervezett pihenőt is beiktattunk egy tisztáson, ahol jobban szemrevételeztük a navigációt. Jól látszott, hogy csak pár száz méter választ el bennünket attól a ponttól, ahol végül is ki szeretnénk lyukadni. A virtuális segítség után vizuális támpontul szolgált, hogy az erősen lejtő hegyoldal tövében egy ösvényt véltünk felfedezni. Dénessel, a túravezetővel megvitattuk, hogy bizonyára ez az út az, ami nekünk kell, így nekivágtunk a meredek hegyoldalnak, amit levelek, ágak és hatalmas fadarabok borítottak.

A Tiltott Rengetegben

Talán ez volt az egyetlen pont, ahol kicsit tilosban jártunk, de ez sem szándékos volt, az eltévedés kényszere vitt rá minket a bűnös útra.Az első motorfektetés is megesett, a túravezetőnk tette az oldalára az MZ-t, mondjuk a meredek domboldalon haladva elég volt csak pár fokot eldönteni, már a földön is volt a motor. Kiderült, hogy a hátsó tengelyrögzítője lazult ki és elcsúszott a kereke. Leereszkedtünk a vízmosásba, ahol régen az ösvény húzódott, majd nekiláttak páran kijavítani a hibát, hogy folytathassuk a túrát. Igen ám, de ez nem volt olyan egyszerű. Leérve láttuk csak, hogy az úton hatalmas fák fekszenek keresztben, kidőlve. Alatta átférni nem lehet, fölötte lehetetlen, a vízmosás oldala meredek és tele karvastagságú fadarabokkal és kőtörmelékkel. Azon voltunk, hogy tábort verünk, kolóniát alakítunk, de ezt az ötletet gyorsan elvetettük, mert öten voltunk fiúk, lányok nélkül, így nem lennénk őszintén boldogok. Jött a következő felvetés. Menjünk vissza, ahonnan jöttünk. Gyorsan kukáztuk ezt is, hiszen feltekintve a hegyoldalra, egyenesen lehetetlennek tűnt az akció, lefelé is úgy jöttünk, hogy ki-ki a Sorsban, Istenben, a Technikában és még kitudja miben bízott. Rendben, szereljük szét a motorokat és vigyük át őket kisebb részegységenként. Mivel ez is eléggé időigényes lett volna, nem mellesleg badarság, ezért inkább nagy gázzal nekivágtunk, mindenki a maga módján szívatta meg önmagát. Volt, aki fák közé szorulva, volt, aki a domboldalon lecsúszva és voltam én, aki úgy magamra borítottam a kétmázsás gépemet, hogy a lábam teljesen alászorult, nem is tudtam kihúzni, így feküdtem a 45 fokos lejtőn, amíg le nem ráncigálták rólam a Tehenemet. Hálát adok annak, aki feltalálta a krossz csizmát, anélkül darabokban lenne a lábam térdtől lefelé és kevésbé boldogan írnám soraimat.

A második oldalon egy szomorú történelmi emléket is meglátogatunk – de terepes kaland is lesz bőven, több mint eddig. Lapozz!