Az utolsó felvonás

Vasárnapra lehetőleg kellemesen rövid szakaszt terveztünk. Persze ebben volt az egyetlen ismeretlen is: a Desedát korábban már kiejtettem a gyanúsítottak közül, mondván, hogy sokkal nagyobb, mint ami a képen látszik – de tévedtem. Persze odáig még el kellett jutni. Természetesen szemerkélő esőben indultunk.

A Sukoró melletti kis dísztó igazi meglepetés volt – hihetetlen sokszor mentünk el mellette, láttuk is, hogy van ott valami parkféle, de a kis tavat most láttuk először. Aztán a parti útnak vettük az irányt, majd Dinnyés, Seregélyes, és egyéb mezőföldi települések. Nem egy kifejezetten izgalmas szakasz (na jó, dögunalmas), ráadásul a dinnyési (vagy seregélyesi?) útépítők hiányt szenvedtek körzőkből, amit azért a „vonalzó” nevű eszköz nem volt képes maradéktalanul pótolni…

A somogyi szakasz viszont kifejezetten szép és üdítő volt. Hazafelé is erre jöttünk, ennek köszönhető, hogy tudtam képeket lőni errefele is. Bábonymegyer, Tab, Kapoly környéke nagyon szép! Közben megkaptuk az épp nyíló akácvirágokból is az ide rendelt adagot (már Nógrádban is bőven láttuk-szagoltuk őket az utak mentén). A Deseda pedig ismét csak szép látványt nyújtott a hídról!

Pécs környékére nagy kavarást vártam, és lett is szépen. Szerettem volna minél rövidebb és egyszerűbb útvonalon eljutni a Dombay-tó, Abaliget, Orfű hármashoz, de ebben meggátolt a 66-os út közepén terpeszkedő sárga helikopter (meg a feltorlódott kocsisor). Így csak visszatértem az itinerhez, és Komlón keresztül zúgtunk le Pécsvárad fele. A hobbit házának bejárata (dombajtó) után a 66-ost meg se próbáltam újra megjárni, így addig gurultunk Pécsen át, amíg meg nem láttam az „Orfű/Abaliget jobbra” táblát. Így a Misina környéke kimaradt, de több is veszett Mohácsnál… A Mecsek már eddig is remek látványt és utakat adott, és ez folytatódott Orfű környékén is.

Meglett az abaligeti fagyizó, a Pécsi-tó víztartályai mellett asszem sikerült észrevétlenül elsurranni, de más résztvevők rámutattak a helyükre és a számukra… így sikerült nem utolsónak befutni az ebédhez és az oklevél-osztáshoz, ami nem kis elégtétel volt a tavalyi agyoncsúsztatott utolsó nap után…

Epilógus

A teljes út végül 1’505 kilométer lett. A finist 17 kilométerrel követő pécsi tankolással összesen 43,32 liter 95-öst sikerült legurítani Teresa torkán, ami 2.85-ös átlagot ad százon. Veszteséglista: a vasárnap bekötött, rapszodikusan hol működő, hol sztrájkoló csurom vizes fűtött kesztyűm eléggé betett Teresa akkujának (hazafele magához tért aztán), Ciliegián pedig foszladozni kezdett a kuplungbowden.

Bónusz pálya: a túra utánra Hosszúhetényben ismét kivettük a tavalyi szállást, és végül csak megmásztuk a Mecsek legmagasabb csúcsát, a Zengőt (ez aszfaltra szánt motorokkal nem nagyon megy, itt inkább a túrabakancsot koptattuk a gumik helyett). A csúcson egy randa betontorony áll, a tetejéről remek kilátással, de a falu se rossz!

Utóhangnak mit is írhatnék az ismeretlen jövő elébe? Meglátjuk, mi lesz eztán. Ha valahogy, hát egyszer kedvem lenne tényleg a saját tempómban (mert most elég sokat siettem), szinte egy fenékkel, kizárólag a kitartásomra hagyatkozva végigcsinálni egy ilyen túrát. Ha lesz még ilyen… annak vajon mik lesznek a célpontjai?