A Z1000-rel a Kawasaki az egyik legjobb ezres meztelen rosszalkodót kínálja világviszonylatban: kellően erős motor (egy burkolatlan vashoz szinte kihasználhatatlan lenne még nagyobb teljesítmény), remek futómű és annyira, de annyira vad és agresszív külső, hogy attól már álló helyzetben nedves lesz a gazdája bugyija. Nagy kérdés, hogy ha egy ilyen motorra önmagában felszerelünk egy fejidomot, az elég-e a hosszabb távok megtételéhez? Nézzük, miket is változtatott a gyár az SX kivitelen, illetve annak milyen „alfajai” vannak?

Kis családom

A 2007-ben debütált felfrissült Z1000 (akkor jelent meg a trombita-szerű négycsöves végdob, amely meghatározta a motor egész arculatát, azonnal magára vonva az ember tekintetét) a 2010-es modellévben esett át egy jelentős edzőtermi kúrán: a lökettérfogat átugrotta a mágikus literes határt (953-ról 1’043 köbcentiméterre gyarapodott), a teljesítmény és a nyomaték pedig szintén jelentősen nőttek. Előbbi 125-ről 138 lóerőre, utóbbi pedig 98,7-ról 110 Newtonméterre, amit rádásul 400-zal alacsonyabb fordulatszám mellett ad le. Mindezek – az évről évre kicsit fésült, és egyre agresszívebbé váló megjelenéssel párhuzamosan – nagyban hozzájárultak a motor sikerességéhez.

A marketingesek azonban szerettek volna még szélesebb réteget megcélozni a modellel, hiszen annak technikája alapvetően alkalmas lett volna a túrás felhasználásra is – a nagyon igényes futómű és a minden helyzetben bőséges tartalékokkal rendelkező erőforrás kétségtelenül -, azonban a szélvédelem hiánya ezt szinte lehetetlenné tette. (Vannak persze, akik szeretnek orkánban sok száz kilométert megtenni, de valljuk be, nem ez a jellemző…) Így logikusan jött a lépés: teljes oldalsó burkolatot, fejidomot, valamint egy egészen komolynak tűnő és állítható szélvédőt kapott a motor – és megszületett a Z1000SX.

A gyár azonban szeretett volna még inkább kedvében járni a vásárlóknak, hiszen azok – ha már alkalmas volt a motor a komolyabb utakra – önerőből azonnal csomagtartó rendszerekkel igyekeztek azt felszerelni. Így létrejött két újabb családtag: a Z1000SX City (egy 35 literes hátsó dobozt kapott gyári felszerelésként), illetve a Z1000SX Tourer (amely két komoly méretű oldaldobozzal gazdagodott) – ő jelen tesztünk alanya.

Nekem személyes szívfájdalmam, hogy a két kivitel nem kombinálható (vagyis hogy nincs City-Tourer változat…), magyarul három dobozzal nem kérhető a gép. Az kétségtelen tény ugyan, hogy sokkal szebben mutat csak oldalsó dobozokkal, topcase nélkül, no meg az is vitathatatlan, hogy városban jobban használható az oldalsó kofferektől megszabadítva a motor, de ezzel együtt biztosan sok tulaj örült volna egy ilyen fullos változatnak. Sebaj, legalább van hova fejlődni! No de addig is álmodozás helyett inkább nézzük meg tüzetesen, milyen paripa is a Kawasaki Z1000SX Tourer!

Versenygének

Mivel a modell eredetileg az ezres Ninjából eredt, bizonyos alapvető hasonlóságokat megtartott a versenyvonalból. Ilyen a literes (bár most már annál is nagyobb) erőforrás pörgőssége. Annak ellenére, hogy már egészen meggyőző erővel képes megmozdulni kellemesen alacsony, akár 2’000 környéki fordulatszámokról, mégis jobban érzi magát, ha legalább kicsit pöröghet. A váltó- és a végáttétel is ennek megfelelően lett behangolva: normál országúti „poroszkáláskor”, a legmagasabb fokozatban is 4-5’000 környékén mozog a fordulatszámmérő mutatója – amikor kicsit rákapcsolunk, akkor pedig kimondottan szívesen ostromolja a 8-10’000-es tartományt. Itt már egészen vérpezsdítő a hangja is!

Bár ami a hangot illeti, az már egy laza százas tempójú, szinte álldogálásnak tűnő gurulás során is abszolút izgalmas. Mint mondtam, itt sem alacsony a fordulatszám, ráadásul a Cool Air rendszeren keresztül beáramló levegő (így kerülték el a mérnökök, hogy a hűtő felmelegítse a beszívott gáznemű anyagot és ezzel csökkenjen a teljesítmény) egyenesen a légszűrőházba sivít. Hogy a remekül hangolt végdobokat ne is említsük: nem véletlenül hasonlít – bár mostani, szögletes formáival már kevésbé – egy trombitára: folyamatosan, még nagyobb tempónál is hallható módon harsogja a világba a sornégyes szimfóniát!

A Ninja-örökség utolsó részegysége a motor felépítése. Nagyon, de nagyon kompakt: rövid a tengelytáv, közel van a lábtartó az üléshez, egyszóval a motoros szó szerint „benne ül a motorban” – ez az a testhelyzet, amitől az ember tényleg úgy érzi, hogy teljes egészsében képes eggyé válni a technikával. Nem egy irányítani való közlekedési eszközként éli meg a motort, hanem mintha a teste meghosszabbítása, kiegészítése lenne. Ez pedig egy kanyargós országúton nagyon kellemessé teszi a Z1000SX használatát.

A következő oldalon néhány negatívumra is fény derül – bár azért több örömteli dologba botlunk. Lapozz!