A világ egyik legcsodálatosabb útvonala

Másnap a hideg vizes zuhanytól felfrissülve folytattuk utunkat a csodálatos Vidra tóhoz, amely mellett 2008-ban még szinte off-road körülmények között motoroztunk el. Most itt is vadonat friss aszfalt feszült, így egy nagyon kellemes kanyargást abszolválhattunk. A tó után nem sokkal a 67C jelű úton Délnek vettük az irányt Novaci felé. Nem kell törődni vele, hogy a navigációk nem terveznek erre, az út ugyanis éppen jelenidőben nyeri el végleges formáját. Ez a szakasz ugyanis Európa szerintem egyik legszebb hágója, a Transalpina.

A mai napig verem a fejem a falba, hogy eredeti, aszfaltmentes állapotában nem motoroztam végig rajta – pedig minden endúrósnak élete élménye volt állítólag. Most, frissen leaszfaltozva is az, főleg a csúcs közelében levő utolsó szakasz. Itt ugyanis olyan kanyarok követik egymást, amelyek nem csak 180 fokot fordulnak, hanem közben brutálisan emelkednek is. Néhol az ember előre benézi a kanyarívet, majd a forduló közben konkrétan csak az eget látja maga előtt. Ha kész lesznek a felfestések és főleg a korlátok, tapasztalatlanabb motorosnak még akkor sem ajánlanám tiszta szívvel.

Az út 2’135 méterig visz fel, a táj vadsága pedig igazán különlegessé teszi az egész élményt. Jellemző, hogy míg lent 35-36 fok volt, idefent 14,5 – viharos széllel kombinálva. Az átkelő déli felét kezdték előbb építeni, így az már teljesen elkészült, míg az északin azért van még munka. Legkésőbb két éven belül azonban az is készen lesz. Jellemző, hogy a csúcs közelében a déli oldalon már egész kis várost rántottak ki a földből (szépnek azért semmiképpen nem nevezném), amely nyilván a leendő síterep kiszolgálását látja majd elsősorban el.

Alpok? Ugyan, kérem!

Ez a nap a Transalpinának köszönhetően már amúgy is arany betűvel került volna be a túrabeszámolóba, pedig az sem volt piskóta, ami ezután következett. A célunk (minden információ nélkül, csak mert oda böktem a térképen) a Bihar Nemzeti Park elérése volt, mert nagyjából oda tűnt reálisnak eljutni aznap. Amikor azonban rákanyarodtunk az 57B jelű útra (Mehadia és Anina között keressétek), olyan kanyaroázisba botlottunk, hogy alig hittünk a szemünknek.

Egy rövid szakaszt leszámítva teljesen jó aszfaltminőség, és folyamatosan a 80-100 körüli tempóval abszolválható, remek ívű kanyarok. Minimális forgalom, murvafelhordás alig – egyszóval valami elképesztően jót motoroztunk rajta! Anina után Resitán át Bocsáig jutottunk, a kanyargás nyújtotta élvezet azonban végig kitartott. Mellesleg ekkor értünk vissza az egykori Magyarország területére, hiszen ezek a déli bányászvárosok valaha Erdély határvidékén helyezkedtek el. Bocsán pedig egy nagyon kellemes panzióban kaptunk szállást, meg egy – az előző napihoz képest – egészen felséges vacsorát. Hideg sörrel!

Az egyetlen felejthető nap, amelyben csak egy jó dolog volt: az ebéd

Az utolsó napunk a hazaút jegyében telt, és motorozás szempontjából egyetlen ajánlható részlete sem volt. Inkább kerülendő példának jó csak, amerre mentünk. Abbéli igyekezetemben ugyanis, hogy elkerüljük a temesvári forgalmat, Dettán és Uivaron (Detta és Újvár) átmotorozva kerültünk egyet. Az út azonban itt olyan minősíthetetlen, hogy igazán jó szívvel senkinek nem javaslom.

Halálosan unalmas 200 kilométer után beléptünk Magyarországra, majd Pesti Zoli barátom éttermében, a szegedi Gringo’s-ban jól megebédeltünk. Kellett is ez a feltöltődés, hiszen innen megint majdnem ugyanannyi várt hazáig a szintén nem túl élvezetes 5-ös főúton. A rengeteg technikás egyenessel tarkított záró nap azonban cseppet sem tudta elvenni jó kedvünket, hiszen egy nagyon szép túrát sikerült abszolválnunk. Még ha az igazi Erdélybe most nem is jutottunk el. Sebaj, majd jövőre!

Túránk teljes (végleges, azaz valójában megtett) útvonala  ITT TALÁLHATÓ.