Orosz precizitás

Aztán megérkezett az elkészült mű. Minden gond nélkül, magától értetődően legyártotta a közdarabot a mester. Bár mutatott egy érdekességet az orosz lendkeréken. A fényképek képtelenek jól visszaadni, de tény, hogy a külső kerülethez viszonyítva az a vastagabb rész, amiben a 6 darab rugó fészke is van, az nem központos. Olyannyira nem, hogy ezért kellett a gyárnak a képeken is látható három centírozó furatot csinálnia rá, hogy ne üssön a kerék. Értem én, hogy így is jó, de akkor is! Ekkora eltérést, és rá ilyen megoldást miért nem látunk a nyugati gépeken? De talán még a mintapéldányt nyújtó, eredeti R35-ös BMW-n is pontosabban gyártottak alkatrészt. Na mindegy, a végén legfeljebb nekem is el kell majd vinnem egy centírozásra, hiszen most mindenképp megbolygattuk a már kialakult egyensúlyt.

A közepének a behegesztése sem egy rutin mozdulat a satuasztalon. Nagyon pontosan kell a mélységet beállítani, hogy az Ural lendkerék belső oldala a lehető legközelebb, de még biztonságos távolságra kerülhessen a blokkhoz, ahogyan az eredeti is ki volt találva. Ott is csak 2-3 milliméter távolságra haladt el a legkijjebb álló csavar fejétől. A másik viszonylat meg a billegésé. Ha kicsit is sikerül egy „nyolcassal” behegeszteni a közdarabot, akkor az kint a külső kerületen akkor ütéssé tud erősödni, ami szétverheti a környezetét – simán leszakítva magát a főtengelyről. Na meg a kuplung-lamellák is csak síkon tudnak csúszni. Annak biztos tudatában, hogy ezt én képtelen vagyok egyedül a kívánt pontossággal illeszteni, rögzíteni, átmentem a szomszédba, a dMZ-nél már említett autószerelőhöz. Tudjuk, aki balatoni vitorlásba épített ugyan olyan kisdízelt, irányváltóval, mindennel.

Meg is kaptam a segítséget. Gyártottunk az esztergáján egy alátét darabot, szereztünk a turkálójából kocsi féktárcsát, mint sík alapfelületet, majd addig forgattuk, pozícionáltuk a darabokat, míg úgy nem éreztük, mérve és szemre is fut a lendkerék a közdarabbal. CO, majd egy kis varrat simítás. És már el is lett rontva…

Amire figyeltünk, a jó futás, az pontos lett. Amire nem, illetve amire nem is lehet teljesen felkészülni, hogy a hegesztési hőtől a közdarab felülete felpúposodott. Egyszerűen egy gömb felületének cikkejévé vált. Persze ezt úgy kell elképzelni, hogy alig-alig, talán 1-2 tizedet billegett a motor főtengelyének sík felületén. És miközben visszamenve hozzám ezt felfedeztük az ismételt próbán, egy másik irányú eszmecsere is megindult. Aminek az eredménye szerint az esztergályosnál végeztetett munka egyik fele, a fogaskoszorús rész felesleges volt. A szomszéd mást, másképp csináltatott volna helyettem…

Öninduljunk!

Korábban már említettem: nem tiszta az eredeti Daihatsu önindító felhasználhatósága, vagyis hogy pont az Ural váltóba esne bele, ezért elkezdtem keresni egy lehetséges másik megoldást. Sok erőt nem fektettem bele, de annyit megtettem, hogy valamivel korábban elmentem Quattromanhez, kértem tőle egy Smart önindítót, és mivel annak más a fogosztása, így hozzá egy leszedett fogaskoszorút is. Csak amolyan méretalapnak, egy lehetséges másik elhelyezés felfedezéséhez. Benzines Smarté volt éppen kéznél, dízelt nem találtunk. Ezekről tudható, hogy csak a hosszukban van egy fél centis eltérés, egyébként egyformák. Felfogatásban, elhelyezkedésben csereszabatosak lennének (ha a belseje nem kérdés). Sőt, másnap reggel eszembe jutott, hogy a környékünkön egyik barátomnak van egy önindító-generátor felújító üzeme. Tőle kaptam is (szintén próbára) egy dízel Smart indító motort. Vatta újat.

Amikor az esztergályoshoz indultam a lendkerékkel közbetétet csináltatni, akkor nem akartam tovább húzni az időt, míg kiderül, hova is kerül az önindító véglegesen, hova csinálja a helyet a fogaskoszorúnak. Gondoltam, többet ér az, ha tudok haladni más részével, mint az az egy-két ezres, amiért levesz kicsit a Ural lendkerék elejéből meg a Daihatsu fogaskoszorúból. Aztán legfeljebb később mégsem ezt az elhelyezést használom majd.

A harmadik oldalon kínlódunk egy sort egy rakás önindítóval.