Idén újra kiírásra került a 48 órás motoros teljesítménytúra, jó célpontokkal, amit a magyar tavak alkottak: egy marék természetes, más kupac mesterséges tó, jobbára nem lapos területen. A második legfontosabb vezérszál pedig az eső volt. Pénteken még ragyogó nyárban indultunk, de szombat délelőtt belefutottunk az égi áldásba, amely aztán majdnem végig elkísért minket. A szállások miatt úgyis fogalmunk kellett legyen arról, merre fogunk menni, így volt egy vázlatos útvonalterv, ami persze arra jó csak, hogy tudjuk, merre kell letérni róla – de volt, ahol aztán az itinertől tértünk el az előzetes terv kedvéért, hiszen a tavak sorrendjét egy helyen megvariáltuk.

A túra egyik fő célját, a fölfedezést már az odaút is jól szolgálta – az ismerős szlovák kanyarról bevágódtunk a Cserhátba, és nem bántuk meg. A Balassagyarmat-Cserhátszentiván útvonal többségében jó aszfalton, mesébe illő környezetben halad – a falvak kivételével, mert ott gyakran találkoztunk töredezett, kátyús utakkal.

Megjártuk még a Mátra északi szélét is, aztán a 25-ös kanyargós részén és Egeren keresztül ereszkedtünk le az Alföldre. Este volt, mire Poroszlóra értünk, de ez a legkevésbé sem akadályozta meg szállásadónkat, hogy jó alaposan megkínáljon minket pálinkával, és meséljen a helyi madárvilágról meg más egyebekről. Egy tojásain kotló cinkének egyenesen be is mutatott minket. Bátor kis madár, az egyezményes jelből (kopogás) tudta, hogy most senki nem akarja megenni, így eltűrte, hogy röviden megtekintsük.

Indul a túra!

Másnap délelőtt lassan felgyűltünk a kijelölt kúton, minden tankot megpúpoztunk, elbeszélgettünk egy újonccal (ő sajnos az árokban landolt vasárnap, így nem láttuk újra a túra végén), és az itinerek kézhez kapása és némi térképen rajzolgatás után nekivágtunk újra a falunak, hogy a Tisza-tó töltését végigjárhassuk. Ez volt a második olyan látvány, amiért nagyon érdemes volt elindulni, szemmel ittam a vízre lógó facsoportok látványát.

A következő szakaszon elkövettem egy tervezési hibát. Mikor megláttam az itinerben a Hajdúböszörmény-Újfehértó útra történő utalást, elöntötte agyamat a lila köd, és az egész bekezdést átugrottam. Mikor magamhoz tértem, valami 471-esen fekvő településről írt éppen. Így történt, hogy a tiszai falvakat sutba vágva képes voltam a szinte nyílegyenes 33-as főút után az útépítésekkel és dugókkal tarkított Debrecent átszelni, ami, valljuk be, nem tartozik a legkellemesebb időtöltések közé…

Utána kellemesebb szakasz következett. Ahogy felszakadozott a forgalom, a 471-es út barátságos arcát mutatta felénk, facsoportokkal tarkított rétekkel, sőt kanyarokkal is kedveskedett. Vaján sajnos magából a tóból nem sokat láttunk (bezzeg a büféket figyeltük a választ kutatva), ellenben újra összefutottunk a társaság zömével, köztük a száguldani nem akaró új csapattal is.

Így abban a furcsa megtiszteltetésben részesültem, hogy legalább Nyíregyházáig vezettem egy szakaszt. Ott aztán jól szétszéledtünk, egyesek a GPS-t követve tudtak egy rövidebb utat az erdőn keresztül, mások eltűztek egy vasúti átjáróban. Sebaj, úgyse ezért indultam útnak, viszont az itiner nyomán megcéloztam Tokajt (ahol még sose jártam), képet remélve a hegyet délről kerülő úton. Nem is kellett csalódnom. Két nagyváros után még tartogatott meglepetéseket a nap, hátra volt a harmadik, Miskolc. Hosszú város, az autósok állandóan oda-vissza cikáztak a sávok között, de csak átértünk ezen is, és nekivághattunk a lillafüredi útnak. Érdekes, hogy itt jöttünk el tavaly is, és milyen feltűnés nélkül sikerült elrohanni a tó mellett, van azért hátránya az erőltetett menetnek…

Itt már kopogtatott a naplemente (Egerben végleg el is ért), de hiába, meg kellett állapítanom, hogy szerpentinen lefele, ha a fene fenét eszik is, gyáva vagyok. Tanulság: úgy kell jönni, hogy emelkedjen. Lehetőleg oda-vissza! Aztán következett a második híres kanyargós szakasz, a 24-es út. Kábé Sirokig még istenes volt, de Parádnál leszállt a szuroksötét éjszaka, különösen a következő, erdős szakaszon. Előkerült a reflektor, az úthibákat már eszembe se jutott kerülgetni, szerencsére nem voltak mélyek. Sástó előtt gyalogos turisták áramlottak az úton, de legalább megnyugtattak, hogy még nem hagytam el a következő kérdést. Mit tagadjam, ezen a szakaszon vánszorogni mertem csak. Gyöngyöstől egyenesebb út fogadott, majd a szállásunk kedvéért Szurdokpüspökin ismét lefordultunk az itiner szabta útról, hogy csak másnap vegyük föl újra a fonalat, alvás, evés, itatás után.

A második oldalon jön a túra nagy része, jó sok tóval és csapadékkal. Lapozz!

[ pagebreak ]

A középső szakasz

Másnap reggel a pásztói MOL kúton és Csécsén keresztül visszatértünk a túra nógrádi szakaszára. Itt egész jó és gyászos minőségű útszakaszokat egyarán megjártunk, közben kiszúrtuk, hogy a Bánk melletti Alsópetényhez szintén jár egy kis tó, valamint megemlékezhettünk a bánki tó történetéről is. Maga a meder mesterséges, de nem szándékos eredetű. Keletkezése a 18. századra tehető, egy baleset miatt jó helyen, ám rosszkor landoló űrhajó ütötte azt a dombok közé. Az asztronauta kataputált és túlélte az esetet, és – hazamenni nem tudván – itt élte le maradék életét. Így eshetett, hogy az első földi űrhajós bánki volt.

A 2-es főútra kiérve, majd arról letérve a Dunakanyar települései felé vettük az irányt, a túlpart látványos hegyei ekkor már felhősipkát viseltek. Indulásunk előtt nagyon beígérték a hidegfrontot esővel, így ha nem is örültünk, meg sem lepődtünk. Jöjjön, aminek jönnie kell… és a rövid szlovák kitérő után emelt fővel bemotoroztunk az esztergomi esőbe. A Palatinus-tó esőben című alkotás megörökítése kimaradt, a francnak se volt kedve előszedni a fényképezőgépet, de a Garancs-tó azért megérdemelt egy képet. Ilyet úgyse gyakran látunk, dehogy csámborgunk máskor erre esőben…

Meg éppen nem mertem volna esküdni, hogy idén más szám díszeleg az Üvegtigris büfén, de a tavalyi képeket visszanézve bebizonyosodott, hogy ez legalább nem változott. Az ez után következő szakasz igazi szívás volt. Az esőben pocsékul láttunk, az egyébként is gyenge minőségű utakat pedig víz- és sárátfolyások tarkították sűrűn. ShiNIN kishíján elcsúszott egy ilyen sárlavinán, engem meg tetőtől talpig beterített egy szembe jövő autó egy völgyben megülő „tóban” (szerencsére a vizes és nem a sáros fajtából) meg fogtam egy vaskos kátyút is. Élveztük, na…

A következő megálló soron kívüli volt. Tardos fele közeledve végre elállt az eső, és a Gerecse csúcsai is begyűjtötték a maguk felhőit, roppant fotogén látványt nyújtva. Tatán egy kis futkosás a hitgyülisek házát keresve, aztán jött egy hosszú átlós szakasz: a bodajki tavat későbbre tartogattuk (mivel szinte mellette lakunk), inkább a Fertőre csaptunk le. Az eső meg miránk. Eleinte száradtunk a szélben (oldalról rendesen cibálta a fejemet, be is állt a nyakam tőle estére), aztán a 85-ösön visszatért az égi áldás, és a Fertő környéki tekergésünket végigkísérte. Meg a 84-es úton se hagyott békét nekünk, bár próbáltuk kibekkelni némi 95-ös, egy-egy forró kávé és némi útravaló vételezésével. De minden hiába.

A következő esemény egy Ukk nevű faluban következett be. Magam egy szembesávban satufékező autót és egy előtte – aztán előttem – átvillanó zsemleszínű foltot láttam. Hülye kutya, vontam le a következtetést, és figyeltem a visszapillantóban, nem okoz-e galibát. Nos, okozott. Ott annyit láttam, hogy nem volt annyi esze, hogy ha már átment az úton, ott is maradjon (ehhez minimum csirkének kéne lennie), hanem valamit tovább kavart. Azt is láttam, hogy shiNIN átkacsázik a másik sávba. Amit nem láttam, az az volt, amit a sümegi megálláskor elmesélt: lábbal eltrafálta az elmebeteg állatot, tiszta szerencse, hogy állva (illetve gurulva) maradt. Az eredmény egy sajgó sarok, egy félig felhajtott lábtartó és egy félrepofozott hátsó fékpedál volt.

Azért az eső vastagabb részét Sümeg után csak sikerült hátrahagyni (miután mostanra tökéletesen bőrig áztunk), és dideregve kóvályogtunk egy jót Hévízen. Hogy hány tornya van a fürdőépületnek? Szerintem hat hegyes, egy nagy lapos, meg egy csomag villámhárító… a kövezés szerencsére elmaradt, jégesőt már nem kaptunk. A Balaton-felvidék esőmentes és lenyűgöző volt. A különleges alakú hegyek még ebben az állapotban is nagy hatást gyakoroltak rám – pedig nem először láttam őket. Ide még vissza kell térni. Azért azt a géniuszt, aki Badacsonytördemic utcáit szépségesen csillogó vizes macskakővel rakta végig, szívesen megjutalmaznám. Jó lenne például, ha kockacukor helyett el kéne fogyasztania néhányat. Viszont végre tényleg sikerült letalálni a tihanyi Belső-tóhoz. Igaz ugyan, hogy most se elsőre, de mentségünkre legyen mondva, hogy ez az előttünk járó csapatnak se jött össze…

Csopaknál aztán hátat fordítottunk az itinernek és a Balatonnak, hogy utoljára még tollhegyre tűzzük a bodajki medence, szóval tófürdő kérdését. Székesfehérvárnál megint elfogyott a fény, de ismerős terepen jártunk, nem igényelt nagy erőfeszítést a megcsúfolt természetes állóvíz becserkészése.

Az utolsó oldalon célba futunk és még hegyet is mászunk – lapozz!

[ pagebreak ]

Az utolsó felvonás

Vasárnapra lehetőleg kellemesen rövid szakaszt terveztünk. Persze ebben volt az egyetlen ismeretlen is: a Desedát korábban már kiejtettem a gyanúsítottak közül, mondván, hogy sokkal nagyobb, mint ami a képen látszik – de tévedtem. Persze odáig még el kellett jutni. Természetesen szemerkélő esőben indultunk.

A Sukoró melletti kis dísztó igazi meglepetés volt – hihetetlen sokszor mentünk el mellette, láttuk is, hogy van ott valami parkféle, de a kis tavat most láttuk először. Aztán a parti útnak vettük az irányt, majd Dinnyés, Seregélyes, és egyéb mezőföldi települések. Nem egy kifejezetten izgalmas szakasz (na jó, dögunalmas), ráadásul a dinnyési (vagy seregélyesi?) útépítők hiányt szenvedtek körzőkből, amit azért a „vonalzó” nevű eszköz nem volt képes maradéktalanul pótolni…

A somogyi szakasz viszont kifejezetten szép és üdítő volt. Hazafelé is erre jöttünk, ennek köszönhető, hogy tudtam képeket lőni errefele is. Bábonymegyer, Tab, Kapoly környéke nagyon szép! Közben megkaptuk az épp nyíló akácvirágokból is az ide rendelt adagot (már Nógrádban is bőven láttuk-szagoltuk őket az utak mentén). A Deseda pedig ismét csak szép látványt nyújtott a hídról!

Pécs környékére nagy kavarást vártam, és lett is szépen. Szerettem volna minél rövidebb és egyszerűbb útvonalon eljutni a Dombay-tó, Abaliget, Orfű hármashoz, de ebben meggátolt a 66-os út közepén terpeszkedő sárga helikopter (meg a feltorlódott kocsisor). Így csak visszatértem az itinerhez, és Komlón keresztül zúgtunk le Pécsvárad fele. A hobbit házának bejárata (dombajtó) után a 66-ost meg se próbáltam újra megjárni, így addig gurultunk Pécsen át, amíg meg nem láttam az „Orfű/Abaliget jobbra” táblát. Így a Misina környéke kimaradt, de több is veszett Mohácsnál… A Mecsek már eddig is remek látványt és utakat adott, és ez folytatódott Orfű környékén is.

Meglett az abaligeti fagyizó, a Pécsi-tó víztartályai mellett asszem sikerült észrevétlenül elsurranni, de más résztvevők rámutattak a helyükre és a számukra… így sikerült nem utolsónak befutni az ebédhez és az oklevél-osztáshoz, ami nem kis elégtétel volt a tavalyi agyoncsúsztatott utolsó nap után…

Epilógus

A teljes út végül 1’505 kilométer lett. A finist 17 kilométerrel követő pécsi tankolással összesen 43,32 liter 95-öst sikerült legurítani Teresa torkán, ami 2.85-ös átlagot ad százon. Veszteséglista: a vasárnap bekötött, rapszodikusan hol működő, hol sztrájkoló csurom vizes fűtött kesztyűm eléggé betett Teresa akkujának (hazafele magához tért aztán), Ciliegián pedig foszladozni kezdett a kuplungbowden.

Bónusz pálya: a túra utánra Hosszúhetényben ismét kivettük a tavalyi szállást, és végül csak megmásztuk a Mecsek legmagasabb csúcsát, a Zengőt (ez aszfaltra szánt motorokkal nem nagyon megy, itt inkább a túrabakancsot koptattuk a gumik helyett). A csúcson egy randa betontorony áll, a tetejéről remek kilátással, de a falu se rossz!

Utóhangnak mit is írhatnék az ismeretlen jövő elébe? Meglátjuk, mi lesz eztán. Ha valahogy, hát egyszer kedvem lenne tényleg a saját tempómban (mert most elég sokat siettem), szinte egy fenékkel, kizárólag a kitartásomra hagyatkozva végigcsinálni egy ilyen túrát. Ha lesz még ilyen… annak vajon mik lesznek a célpontjai?