Hazérkezéskor 5472 kilométert mutatott az órám. Most már van elképzelésem Odessaról, Sevastopolról, ami korábban az olvasottak alapján kimondottan tetszett. De hogy milyen kaland éjszaka keresztülmotorozni a Békás-szoros 1300 méter magas csúcsán? Korrupt ukrán zsarukkal egyezkedni? Egy hatalmas felhőszakadást, villámlást, dörgést megélni egy hegygerinc ezervalahányszáz méter magas részén, közvetlenül utána egy kunkori erdei úton ereszkedni lefelé ömlő vízátfolyások és patakokká duzzadó erecskék között úgy, hogy ködben vagy és a párától nem látsz semmit mert még a szemüveg is tejszerű üvegnek néz ki? No és milyen szemtől szemben állni a felfegyverzett katonákkal, akik a sorompóval elzárt úton nem engednek tovább? Mindez kiderül a következő sorokból.
Kezdjük Kárpátaljával!
Ennél rosszabb úttal, mint ami a Vereckei és az Uzsoki hágóra felvezet, életemben nem találkoztam. Nem tudjátok elképzelni… Végig állva kellett kerülgetni a kátyúkat, szegény Drágámat (az én kis DL650-em) igen sok sokk érte! Tavalyelőtt, a Nagy Magyarország határai túrán már megismertem ezt a szakaszt, de azóta még rosszabb lett a helyzet.
Egy sajnálatos eset miatt csúsztunk egy napot, így tényleg rohanóssá vált a dolog. A kitűzött cél mindenesetre a Krím félsziget keleti csücske, Kerc volt. Ahogy haladtunk egyre befelé, javult az út minősége, de bárhol és bármikor találkozhattunk nem várt gödrökkel. Az érdekessége a dolognak az, hogy ezek a kátyúk olyanok, ha 80 kilométeres sebességgel megyünk rajta, akkor elég jól kisimítja a futómű az utat, de ha benézel egy nagyobbat, akkor vagy elesel, vagy törik a felni, vagy mind a kettő.
Két dologra nagyon kell vigyázni Ukrajnában. A STOP táblánál minden esetben meg kell állni és jól láthatóan a lábadat is le kell tenni. A másik: a városokban, falvakban szinte mindenhol mérik a sebességet. Kézi kamerával is dolgoznak, de autóból is. A felvételt pedig igény szerint meg is mutatják… A harmadik napra már rutinosan beálltunk egy helyi autó mögé, aki jó tempót ment és tudta, hol kell lassítani. Na ezek után nem is fizettünk többet.
Amúgy három bírságba futottunk bele. Egyszer rossz irányba fordultunk, jogos volt. 83 kilométer/óra alig lakott településen: jogos, de már szívatás kategória. A harmadik esetben a balra kanyarodó sávból egyenesen mentünk tovább. Se tábla, se felfestés… Na ezt hiába magyaráztuk a rendőrnek, fizettünk. Nála volt az útlevél. (Azért elég jól alkudtunk.)
A következő oldaltól már a Kárpátokon túli részt cserkésszük be, lapozz!
[ pagebreak ]
Az igazi Ukrajna
Sevastopolban megnéztünk egy tengeralattjáró kikötőt, ami a hegy gyomrába volt építve. Fontos stratégiai hely volt a II. Világháborúban. Hihetetlen melóval csinálták meg! Keleten volt az érkezési alagút, ami bevezet a hegy alá, a nyugati oldalon pedig a kijárat. Mint a metró: az egyik csatornában az érkező, a másikban az induló U-Bootok. Azt sajnáltuk, hogy egy igazi tengeralattjárót nem állítottak ki. Rengeteg torpedó meg vízi akna, bár a vezérlőpult azért nem volt semmi. Nagyon érdekes volt a héjszerkezetet látni, hogy az óriási nyomásnak ellen tudjon állni a hajó, rács-szerkezettel volt megoldva, kívülről pedig bitumenes festékkel kenve, hogy a radarjeleket ne verje vissza a fém (vagy legalábbis csökkentse az érzékelhetőséget).
Odessa egy nagyon hangulatos, nyüzsgő „fürdő”-város. Késő délután érkeztünk, felálltunk a járdára, hogy valami szállást keressünk (máshol nem volt hely). Egy robogós egyből odajött segíteni és elvezetett egy relatív olcsóbb hotelhez. 550 hrivnya volt, de mi persze találtunk ennél is jobb ajánlatot ugyanabban a házban: csak 200 hrivnya volt és még a motorok is udvaron állhattak, így le sem kellett zárnunk őket.
Az esti városnézés visszafelé egy horrorisztikus eltévedésbe torkollott, ugyanis nem jegyeztük meg a szállás helyét és persze GPS-t sem vittünk. Itt csak ketten voltunk, mert harmadik társunk nagyon fáradt volt. Valamikor fél kettőkor találtunk rá a helyes útra, de legalább nem a nappali hőségben ismerkedtünk a várossal.
A legkeletibb város
Következő nap úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Kercbe, a félsziget legkeletibb pontjára. Estére érkeztünk meg, és mint a túra végcélja, a város kezdetén levő hatalmas kő betűkből kirakott obeliszknél fotózkodtunk és pózoltunk, majd mivel a Garmin csupa ötcsillagos hotelt ajánlott, egy taxis elvezetett egy jó kis helyre (ez egyébként mindenhol működő és hatékony módszer) közvetlenül a tengerparton. Itt is sikerült a számunkra elfogadható szintre csökkenteni az árat, majd elmentünk lepakolás után halat enni. Na itt ért a meglepetés, ugyanis amennyivel olcsóbb volt a hotel, annyival drágább a hal! Persze, mert egy exkluzív zenés bárba mentünk, de legalább jól éreztük magunkat.
Másnap reggel igazi off-road szakaszra tévedve (és eltévedve) küzdöttünk az „elemekkel”, mire megtaláltuk a keresett objektumot. Amely egy óriási mesterséges emlékmű és múzeum volt, amely a II. Világháború egyik szörnyű gaztettének állít emléket. A németek 10000, azaz tízezer embert éheztettek ki úgy, hogy közülük csupán 97 maradt életben. A múzeumban elég sok időt eltöltöttünk, mert csak csoportosan lehetett bemenni. Hiába kérleltük a kisasszonyt, hogy ezért motoroztunk majd háromezer kilométert, hajthatatlan maradt. Délben indultunk vissza a száz kilométeres nyílegyenes úton – mintha a Hortobágyon mentünk volna keresztül. Aztán Észak felé fordulva ismét Odessa volt a cél.
Határozottan tartottunk előző szállásunk felé, de lutri volt, mert ha kiadták volna közben másnak, akkor mi hoppon maradunk. Rutinosan gördültünk be az udvarra. Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy nagy pesti bérháznak a belső udvarára érkeznél. Még fák is voltak, meg egy csomó parkoló kocsi. A házigazda csak annyit kért, hogy ha legközelebb megyünk akkor telefonáljunk. Szerencsénk volt, főleg hogy a lánya igen kellemes és csinos csajszi volt, ráadásul jól beszélt angolul. Este (azaz inkább éjjel) még megvitattuk, hogy merre jöjjünk haza. Két variáció kínálkozott. Vagy Ukrajnán keresztül: ez gyorsabb és olcsóbb is, hiszen literenként csak 250 forint a benzin. A másik lehetőség Moldávián és Románián keresztül: emellett szólt az újdonság varázsa (már ami Moldovát illeti).
Itt még egyikünk sem járt.
Az utolsó oldalon elindulunk haza, de ez meglehetősen kalandosra sikerül.
[ pagebreak ]
Irány haza, de csakis Kisinyovon át!
Reggel bevásároltuk a kaját az útra, majd elindultunk a Moldáv határ felé. Következett az utolsó tankolás és a megmaradt hrivnya elköltése. A cigi például harmadárban van, mint otthon, és nagyon finom csokijuk is van.
Megérkezve a határhoz ért az első meglepetés. Megtudtuk, hogy ez még nem a Moldáv határ, hanem egyedül az oroszok által támogatott Dnyeszteren Túli Köztársaság. Ez a Beszarábiai rész, ami mindig okozott egy kis fejtörést a térségben. Ha jól tudom 2004-ben önállósította magát és kikiáltotta a függetlenségét, de az oroszokon kívül senki nem ismeri el őket. Utólag rájöttünk, hogy a határőr jó fej srác, jót akart azzal, hogy másik átkelőhöz küldött. Igaz, nagy kerülővel, de mi értetlenkedve csak hajtogattuk, hogy „Kisinyov, Kisinyov, nemérted?????” Akkor még mindig nem tudtuk, hogy ez nem Moldávia, de mivel mindenféleképpen Kisinyovot látni akartuk (hogy minek?), át szerettünk volna jutni. Ő értette, és mondta is: Kisinyov? Akkor 50+5 dolcsi fejenként és motoronként. Azt hittük, hogy ez zsebre megy, így hát jó magyar és arab szokás szerint kezdtünk alkudni. A csávókám meg röhögött rajtunk és mondogatta, hogy ez „official price”.
Két óra múlva sikeresen át is haladtunk Transsinitrán. Hatalmas síkság, mintha a szabolcsi almaültetvényen és barackoson mennénk keresztül. Itt-ott útzárba, géppisztolyos katonák kis tankkal megerősített és sorompóval biztosított csoportjaiba botlottunk. Finom mozdulataikból megértettük, hogy erre nincs tovább. Negyven kilométernél nem jöttünk többet, és már itt is az igazi Moldáv határ. Itt a vámos még figyelmeztetett, hogy csak két dobozzal vihetek a Camel-ből, de továbbengedett a két karton ellenére. Igaz, az máshol volt.
No és akkor elérkeztünk Kisinyovba! Nem is tudom, hogy miért voltunk oda annyira, valószínű hogy ezt az egy városnevet tudtuk. Keresztül is mentünk rajta annak rendje és módja szerint. Néha kicsit eltévedve, de legalább újdonságokat felfedezve. Biztos lett volna sok érdekes látnivaló Moldovában is, de amikor az ember már hazafelé tart, meg az idő is szorít, könnyen mondunk le dolgokról.
Európa szele. Vagyis széle
A román határátkelés meglepően gyorsan és kulturáltan ment. Abszolút érződött az EU hatása. Időben nem álltunk valami jól, és ahogy mentünk Nyugat felé, a lemenő Nap mint egy hatalmas reflektor világított a képünkbe. Ennek örömére volt egy csodálatos szakasz, ahol mindannyian megfickóskodva küldtük meg a vasakat. Nagyon jó minőségi úton, hosszú elnyújtott kanyarokkal tűzdelt egyenesek váltogatták egymást. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és GPS szerint 172-vel is hasítottam a levegőt. Bizony azért itt már beszitált a feldobozolt motor, nem is kínoztam tovább. Innen megint azt a taktikát választottuk, hogy beálltunk egy számunkra megfelelő tempót menő autó után,és góóóóó!
Mivel nagyon frissnek éreztem magam, meg ugye a DL-nek jó a lámpája is, én mentem előre. Többször voltam már ezen a szakaszon, de mindig nappal. A Békás-szoros előtt egy rövid pihenő, és nekiindultunk az 1270 méter magas szerpentinnek. Hihetetlen jó tempót mentünk felfelé, kanyar kanyar hátán, ráadásul az út is igen rossz volt. Barátaim meg is jegyezték egymás közt: Na nézd meg majd holnap, amikor lát, hogy fogja kerülgetni a gödröket! Fent a csúcson megálltunk egy kicsit, hallgattuk a csöndet és néztük a sötétséget. Tényleg fantasztikus érzés, próbáljátok ki! Lefelé kicsit visszafogottabban ereszkedtünk, majd begurultunk a Lázár panzióba Gyergyószentmiklóson. Éjjel egy órakor. Nem semmi volt az éjszakai szerpentin! A szállás amúgy nagyon korrekt volt: három főre hat sörrel emlékeim szerint 36 euró volt, és még kártyával is lehetett fizetni.
Másnapra már csak egy laza 700 kilométer maradt, így Kolozsvárt és Nagyváradot útba ejtve,majd a határon elbúcsúzva (én nem pályáztam) este nyolcra érkeztem haza.
Összességében nagyon sok mindent láttunk, bár egy kicsit (vagy nagyon?) rohanósra sikerült a túra. De ez van ha egyszer ennyi idő állt rendelkezésre. Szóval így érkeztem haza 5476 kilométerrel a fenekemben.





