Ez a teszt is tipikus példája annak, miért kell a lehető leghosszabb próbának alávetni minden egyes járművet. Átvettem a motort a Yamaha Hungáriánál, a Lágymányosi (leánykori nevén, bár azóta felnőtt és Rákóczi Ferencnek hívják ugye…) híd tövében. Kis városi kitérő után Érden volt dolgom, így a megszokott módon nekivágtam az M7-esnek.
< ?php include '/srv/www/onroad.hu/root/sites/default/files/cikkek/gallery/2011/10/05_yamaha_bw125_teszt/gallery.inc'; ?>
Az alagút sötétje
Mert hát a BW’s mégis csak 125-ös, még rendszáma is van, akkor bírnia kell legalább egy minimális autópályatempót. Már a budaörsi áruházak magasságában volt valami rossz érzésem, mert életemben először feltűnt, hogy itt nem sík az út. Teljes nyélgázon hasítottam, de a sebességem 90 és 100 között ingadozott annak függvényében, hogy éppen 1-2 fokot emelkedett vagy lejtett az aszfalt. Azután jött az érdi emelkedő, amelynek alján a gödörben összeszedtem minden lendületemet, majd nekivágtam egy sárga tömegközlekedési járat megelőzésének (nem ment túl gyorsan, hátulról meg nem jött senki). Azután elkezdett fogyni a lendületem, egyre lassultam, majd a busz csuklójának vonalában kiegyenlítődött a tempónk. Eközben persze már 20-30 autó toporgott mögöttem, hogy döntse már el a hülye robogós, mit akar. Nos, nem a döntésképességemmel volt a baj. Mindenesetre végül visszasoroltam a busz mögé, és 75-80-nal felkocogtam a következő lehajtóig. Ezután persze el voltam keseredve, hogy miért kell nekem ilyen járműveket tesztelni. Később még legyorsult emelkedőnek fölfelé Farkasrét környékén valami Honda Dio féle őskövület is, de azt már nem vagyok hajlandó részletesen elmesélni…
