Az előző szakasz.

Tizedik nap, 2011.07.05. kedd

Jól ellustálkodtunk az éjszakai élmények hatására, komótos reggelit követően elég későn indulunk. Tankolni megállok az első benzinkúton, ahol az ütő megáll bennem. A mellettünk benzint vételező helybéli a szájából kivett égő cigaretta csikket hanyag eleganciával a földre dobja és rátapos. Mindezt úgy 35 fokban, nyakig benzingőzben! Nem vagyok elvakult munkavédelmi aktivista, de ez már nekem is sok volt kicsit.

Sor kerül első katonai ellenőrzőponti igazoltatásunkra. Igaz papírjainkat nem kérik, de élénken érdeklődnek utazásunk célja és állomásai felől. Nem jövünk zavarba, ezt látva hamar útnak is engednek. Thala-ban rövid szünetet tartunk, locsolás a feladat és vízpótlás a kulacsokban. Mellénk áll egy mopedes fickó és angolul beszélgetést kezd, egyáltalán nem tolakodóan. Igaz a tőlük csupán 100 kilométerrel távolabb lévő Touzeur-ről sem hallott még életében, de jól eltársalgunk, tetszik neki a motor, én megdicsérem az ő kis Peugeot-ját.

Közben egy gyalogos társa is akad. Igaz ő már mást is akarna. Először csak pia kellene neki, mutogat a tanktáska felé, hogy ott biztosan van whiskey. Fene a gusztusát persze, hogy van (azt hoztam magammal gyomorproblémák ellen), de nem tervezem beletölteni, van már benne éppen elég. Mikor látja, hogy pia nista, akkor áttér az anyagi jellegű követelésekre, ráadásul egyre erőszakosabban és követelőzőn. Kiadom az indulási parancsot, hamar menetkészek vagyunk és elhagyjuk a helyszínt, mielőtt ténylegesen olyan dolog nem történik, ami cseppet sem kívánatos. Kétlem, hogy egy tettlegességig fajuló atrocitásból ártatlanság ide, vagy oda, a helyi hatósággal jól ki lehetne jönni.

Következő állomásunk Gafsa, ahol utazásunk előtt pár héttel még véres zavargások is voltak. Az útikönyv érdekesen aposztrofálja: „Gafsa nem az ország legkellemesebb városa”. A megállás nincsen tervbe véve, megerősít ebben a mindenütt jelen lévő páncélosok látványa és a gépkarabélyokkal felszerelt, nem kevés nemzeti gárdista jelenléte. Egy ponyvázott teherautóról vidáman integetnek felénk, szolidan viszonozzuk az üdvözlésüket. El innen, ahogyan csak lehet! Metlaoui-ban állok meg egy útmenti kiülős kocsmaszerűség előtt.

A tulaj nagy nehezen túr nekünk a hűtőláda aljából két dobozos kólát, ami talán kicsit hűvösebb a lóvizeletnél. Errefelé haladva hozzá kell szokni, hogy a jégkocka már az elérhetetlen luxus kategóriáját bővíti és a hűtött ital is csak annyit tesz, hogy jobb esetben nem tűnik kimondottan melegnek. De hát mégiscsak a sivataghoz közelítünk, a hőmérséklet pedig valahol 40 fok környékén tanyázik szinte egész nap. F. kicsit zaklatott lesz, mert pár helyi fiatal leplezetlen érdeklődéssel bámulja szünet nélkül. Tovább gurulva a városka főutcáján, egyszer csak megpillantunk egy grillcsirkés helyet. Mivel igen csak benne vagyunk a kései ebédidőben, meg is állunk. A sütödés manus totál zavarba jön a megjelenésünk miatt. Nem lehet mindennapos a fehér vendég nála. Megbeszéljük a menüt, közben megkérdezem, hogy lefényképezhetem-e? Nagy büszkeség lesz úrrá rajta és nagyon precízen lát hozzá ebédünk elkészítésének.

Igaz, hogy a körme koszos, fogkefét a szája talán sohasem látott és egy ÁNTSZ ellenőr már a bejárattól öt méterrel vérmérgezést kapna a látványtól, de ez most valahogy mégsem zavaró. Végül is mi akartunk megismerkedni egy új világgal, hát most itt van. Panaszt ne halljak!!! Gazdag körettel, mellé valami csirkemájból készült paprikással tálalja a sültet, ami igen ízletes és omlós. Inni is kérünk, kivételes helyzetünket megerősítendő füles, mázas cserépbögréket kapunk, a helyieknek csak fémbögre dukál. Mivel a saját készletében lévő ásványvizet nem találja megfelelő állapotúnak, elrohan és valamelyik szomszéd üzletből hoz egy szinte jeges vizet. Végig látszik rajta az igyekezet és az izgalom. Aztán mikor fizetésre kerül a sor, kér az egész attrakcióért 10 dinárt, azaz 5 eurót.

Innen tovább Dél felé már igazi sivatagba téved az utazó. Táblák hirdetik, hogy csak lassan a lóerőkkel, az úton tevék átváltására is lehet számítani. Kisvártatva meg is pillantjuk az első púpos állatokat. A látszat ellenére ezek nem vadon élő jószágok, mindnek megvan a saját gazdája. Meg is vannak jelölve, a combjukon vannak besütve különféle, gondolom a gazdára vonatkozó billoggal. Különös állatok, amik teljesen alkalmazkodtak a mostoha, száraz és nagymértékben változó hőmérsékletű körülményekhez.

Púpjuk nem vizet tartalmaz a közhiedelemmel ellentétben, de a benne lévő zsírkészletet oxidáció útján képes lebontani szervezete és eközben víz szabadul fel. Nagyon ki van találva, az szent! Pár állat lábait rövid kötéllel összekötik, ezek nyilván nem tudnak messze menni rövid idő alatt, a többiek pedig szolidaritásból velük maradnak. Így a gazdáiknak nem kell állandóan felügyelniük a szabadon kószáló társaságot, napok alatt sem tudnak leballagni a belátható területről.

Következő állomásunk, ahol megpróbálunk szállást keresni, Touzeur. Itt szembesülünk igazán először a turisták látványos idei elmaradásával. Kísértetvárosban haladunk, és a „zone touristic” negyedet felkeresve sem változik a helyzet.

A szállodák zárva, a kávézók üresek, innen is, onnan is ránk kiabálnak, ezek sem látnak mostanában sűrűn vendéget! Nem tetszik a hangulat, rövid kutatás után inkább tovább hullámzunk a homokdűnék vonulatát követő úton a következő oázisvárosba, Neftába.

Először itt is elmegy a maradék jókedvünk, mert minden zárva. Aztán a „Hotel Caravan Serai” csak tárt karokkal fogad minket. Hosszas várakozást követően előkerül a recepciós is. Látva, hogy igen borús ábrázattal vizsgáljuk az árlistát, egyből közli, hogy hagyjuk a fenébe, kalkulál nekünk egy félpanziós kedvezőbb árat. Sikerül is neki, így már töltjük is ki a bejelentkező kártyáinkat. Ez igen fontos momentum egy szálláshelyen, mert ennek alapján szinte mindent tudnak rólunk. Mikor merre jártunk, hol mennyi időt töltöttünk, stb…

A motort behozatják velem egy nagy vasalt fakapun át a szeráj hátsó udvarába, elrejtve a kíváncsi szemek elől. Maga a szálláshely nagyon érdekes és izgalmas elrendezésű. Különböző szinteltolású folyosókról nyílnak a szobák. Zegzugos lépcsők, bástyák, magas kőfalak, datolyaliget. Mint egy igazi karaván pihenőhelyen. Nagyon tetszik, hogy a főépület melletti nagy téren pálmákkal körülvett medence várja, hogy jól lehűtsem magam benne. Kellemes a vize és kellően mély egy kiadós úszáshoz.

Vacsora előtt kicsit elpolitizálunk a bárban unatkozó felszolgálóval. Szidja Kadhafit és a líbiai háborút. Nagyon el van keseredve és sokat vár a leendő új vezetőitől. Azt kívánom, hogy teljesüljön minden kívánsága. Kicsit később még visszatérek a témára. A vacsora inkább flancos, mintsem finom, de azért elmegy. Nagyon ízlik viszontutána a mézédes sütemény és a dinnye is isteni.

Vacsora után még úszom egyet, de a medence már hangos egy orosz társaságtól, akik a vízben állva belülről hideg sörrel hűtik magukat. Hamar otthagyjuk őket és aludni térünk a sajnos nem működő klímával felszerelt szobánkban. De egy vizes törölköző és némi kereszthuzat segítségével csak elnyom az álom.

Napi megtett út: 353 km.

Jön az igazi sivatag és a Star Wars helyszíne, lapozz!

[ pagebreak ]

Tizenegyedik nap, 2011.07.06. szerda

Igen korán kelünk, hat órakor már reggelizünk. A kínálat igazi franciás. Baguette, vaj és lekvár. A tea nagyon finom. Nem véletlen a korai kelés, szeretnénk még az igazi hőséget megelőzve „Schott el Jerid” sós mocsarán átkelni. Az utat Gaqas és Kebili között a katonaság építette, a forgalom szinte csak teherautókból állt. Ez már igazán az a világ, amiért érdemes volt elgurulni idáig.

Amerre a szem ellát, szó szerint nincsen semmi. Csak hamisítatlan sivatagi romantika. Ugyan az út menti bazárok mellett oly sok fényképen szereplő sófigurák és a zászlós színes csónak már lassan az enyészeté. Igaz, lassan maguk a bazárok is eltűnnek, turista nincsen mostanában errefelé. Messze az úttól lekopasztott buszroncs várja a teljes megsemmisülést. Akármerre nézünk, az elmúlás jut eszembe. Tüzelő kánikula van, mégis beleborzongok. De valahogy olyan felemelő érzés itt lenni.

Megállunk fotózni, csak nem bírom ki, hogy rá ne merészkedjek a kiszáradt sós mocsárra. Aztán pár lépés után kiderül, hogy nincs is kiszáradva.

A tetején lévő kéreg alatt malterszerű kutymász lapul. Kíváncsiságomtól vezérelve olthatatlan vágyat érzek, hogy megnyaljam. Aztán arra is olthatatlan vágyat érzek, hogy mielőbb randizhassak a vizes kulaccsal! Iszonyatosan mar a tömény só-koncentrátum. Még a csizmáról is lemosom, mert félő, hogy nemsokára mezítlábasan fogok tovább motorozni.

Kebili-Douz-Matmata a további irány. Douzban tankolnék, de az első kúton nincsen benzin. Kissé távolabb szerencsénk van és megtankolunk. Innen Matmatáig motorozunk végig utunk „legsivatagibb” szakaszán. Leírhatatlan az élmény! Itt is találkozunk tevékkel, majd a semmiből előtermő kecskepásztorokkal.

Mindenki integet és rohanva próbál minket megállásra bírni, már távolról tartva a felfordított tenyerét egy kis baksisért. Ha ide valaki vagyonos emberként érkezne és mindenkinek csak pár dinárt adna, földönfutóként térne haza! A kötelező kilométerköves fotókat elkészítjük, ez is szerepelt a kívánságlistámon.

A kopár síkságból lassan még kopárabb hegyvidék lesz. Így érünk Matmatába, a Star Wars városába. Nem vagyunk nagy rajongók, de mégiscsak kultikus jelenségként kísérte végig eddigi életemet. Pláne, hogy fiaim jóvoltából naponta valamilyen kapcsolatba kerülünk Vader nagyúrral és Lukkal (akinek lassan mindenki az apja).

Ami a városkában fogad, az kész kabaré! Azonnal mopedes suhancok vesznek üldözőbe, mindegyik a saját berberházát szeretné megmutatni nekünk. A vendéglős az életét kockáztatva ugrik elénk és hevesen gesztikulálva bíztat minket evésre. Egyelőre mindenkit lerázunk és felmotorozunk a falu legmagasabb pontján lévő parkolóhoz és ott fújunk egyet. Persze ott sem vagyunk biztonságban, azonnal ránk találnak. De csak a parkolóban lévő vendéglőből elénk bicegő fiúval állunk szóba. Egyelőre vele is csak egy kóla rendelés erejéig. Majd fizetünk és így már jogosan kérünk tőle információt arról, hogy hol találjuk a forgatási helyszínből lett szállodát. Magyaráz is, de szívesebben odavezetne minket. Sérüléseit elnézve, alkalmasint ő is az országúti, mopedes rablóbanda tagja lehet, csak leesett a lováról.
Megköszönjük a segítségét és visszagurulunk a központba. A kocsmáros újból előadja vakmerő magánszámát és az újabb martalócokat sem ússzuk meg. Gyerektől az aggastyánig mindenki minket szeretne megcsapolni, ezért eredeti, lakott házakat ajánlanak szemlére, nagymamástól, magánéletestől. Aztán jön egy hovatovább szimpatikus kalauzjelölt és minden sallang nélkül szól, hogy ha szeretnénk, szívesen elvezet minket a múzeumig. Miután nem marad más választásunk (hiszen kellő üzleti érzékkel minden táblát eltüntettek már, ami alapján bárki percek alatt ráakadna a híres helyszínre), követjük. És hipp-hopp, már ott is vagyunk a Hotel Sidi Driss bejáratánál, ahol át is ad minket a helyi vezetőnek. Na, innen már nincs visszaút. De nem bánjuk meg.

Először végig kalauzol minket a filmforgatásnak helyet adó barlanglakáson, ami nagyon érdekes építési mód eredménye és csak az itteni puha, de statikailag stabil homokkő alkalmas rá. Először kiásnak egy központi „gödröt”, ami maga az udvar. Oda egy mintegy 10-15 méter hosszú alagúton lehet lesétálni. Aztán a család igényeinek és méretének megfelelő számú és méretű oldalkamrát alakítanak ki, akár több szinten. Kapunk ajánlatot éjszakai szállásra is, de még korai lenne letáboroznunk, alig múlt el dél.

Inkább engedünk a csábításnak és követjük vezetőnket a közeli múzeumba, ahol állítása szerint megismerkedhetünk az autentikus berber életmóddal. Nagyon érdekes helytörténeti kiállítást mutatnak, szinte mindent meg lehet tapogatni, mindenhez szól valami magyarázat. Elnézve egyszerű kézi hajtású háztartási és primitív mezőgazdasági eszközeiket feltűnő, hogy mifelénk egy skanzenben hasonló tárgyakkal és megoldásokkal lehet találkozni. Az egyszerű emberek leleménye kísértetiesen hasonló megoldásokat szült, a több ezer kilométernyi távolságtól függetlenül.

Kifizetjük kalauzunkat, majd a motorunkat őrző kerítő embert is és Medeine városát állítjuk célkeresztbe azzal, hogy onnan majd tovább megyünk Tataouine irányába.

Fantasztikus, holdbéli tájakon motorozunk. Lélegzetet elállító az út, közben olyan településen haladunk keresztül, ahol szerintem egy fikarcnyi vízszintes helyet sem lehetne találni, de a hátsó udvarok emelkedése is biztosan legalább 30 százalékos.

Közben motoszkál a fejünkben a matmatai fiatalember intelme, miszerint Tataouinban semmi érdekes nincsen, minek mennénk oda. Star Wars-os relikviákat ott nem találunk, ahhoz vissza kellene mennünk Douz környékére. Szerinte poros, koszos nagyváros és néhány távolabbi ksar (emeletes berberházak) kivételével nincsen más látnivaló.

Végül arra jutunk, hogy annyi szépet és feledhetetlen élményt adott nekünk a délvidéken töltött idő és az itt bejárt út, hogy nem kell nekünk feltétlen tovább hajszolnunk az élvezeteket. Rohannunk nincsen miért, a fontosabb látnivalók java részét sikeresen megcsodáltuk, kár lenne telhetetlennek lenni és mindenáron további, az eddigieknél is érdekesebb helyek után kutatnunk.

Medeine be is igazolja feltevésünket. Kellemetlen, koszos elővárossal fogad minket. Nagy feltűnést keltve leparkolunk egy dinnyeárus mellett és a szomszéd pékségben veszek egy friss bagettet. Nagyon megtanulták a francia gyarmattartóktól a műfajt!

Innen Észak felé fordítom a lovakat, az 1-es számú főúton. Itt újból át kell állítanom a túlélési programomat. Nemes egyszerűséggel a főúton (ami végigkíséri a tengerpartot a keleti parton) úgy megy mindenki, mintha kiverték volna a szemüket és sokkolóval hajtanák őket! Iszonytató a közlekedési morál, főleg a nyugis vidéki utazás után. Még a kamionok sem adják 110-nél alább. Potyog is a dinnye a túlterhelt rozoga platósokról, igencsak kell figyelni, mert nem tudom mi lenne a vége egy randinak a széttört héjdarabokkal tarkított cukros-csúszós tócsák egyikével.

Újabb látványosságok következnek. Útszéli kannás kutak várják a mélyről párolgó benzintankokat szinte kilométerenként. Mivel a nagyobb helyek jól el vannak látva normális benzinkutakkal, nem értem hol van a nagy üzlet a tölcséres bizniszben. De azt sejtem, hogy valahol a csempészet és/vagy az adócsalás környékén kellene tapogatózni a megoldáshoz. Líbia a környékbeli benzin nagyhatalom és nincs is olyan messze.

Megállunk ebédelni. Itt kis híján sikerül elfektetni a motort, mert nem veszem észre, hogy az útról lekanyarodva egy árnyas ligetbe igazi fosóhomokra futunk. De valahogyan sikerül kivédeni a csúfos buktát, ami annál inkább blamás lett volna, mert nem messze felsővezetéket szerelnek és élénk figyelemmel kísérik érkezésünket. Kihasználva a forró homokot, aktuális páncélos ebédünket beleásom és némi térképböngészést követően már készen is áll a babgulyásunk a lakomára.

Estére elérünk Gabésbe, ami egy hatalmas tengerparti oázisban fekszik. Ez még nem része a tunéziai „riviérának”, de azért sikerül egy takaros szállodát találnunk.

Itt már angolul és németül is beszélnek a recepción. Szép tágas szobát kapunk, elfogadható áron. Kérdem a kártyás fizetés lehetőségét, de elég vonakodó választ kapok. Afféle „ha akarjuk van, ha nem akarjuk nincs” hozzáállást vélek felfedezni bennük, de inkább jelent nemet a reakciójuk. Teszünk egy sétát a parti korzón, ahol a helyi fiatalság tart esti kirepülést. Sok a szakadt robogó és moped, azokkal száguldoznak a suhancok fel és alá, a korzózó lányok nagy gyönyörűségére. Beülünk egy szórakozóhelyre, ahol szeretnénk a meleg nap után legurítani egy harmatos Feltina sört. Ezt helyben készítik és megállná a helyét a német világos sörök között bárhol. De sajnos ez a környék még nem ennyire felvilágosult, alkoholt nem árulnak.

Mikor visszaérünk a szállodába, az udvarában feltűnően nagy az élet. Odamegyünk, hát uramfia mit látni, egy igazi késdobáló és köpködő működik a helyi viszonylatban luxus színvonalú szálloda tövén! Söntéssel, olajos padlóval, ahogyan az egy matrózkocsmában dukál. Bezzeg itt nem gond a két üveg sört beszerezni. Az igényelt ásványvízzel már nem megy minden egyszerűen, de azért az is kerül valahonnan. Visszatérve a szoba hűvösébe (itt van működő klíma, csak itt meg kikapcsolni nem hagyja magát, folyamatosan működik) elsörözgetünk, majd kalózkodok kicsit valakinek a wifijén és elolvasom az otthonról jövő névnapi üdvözleteket. Jó érzéssel tölt el, hogy ugyan tőlünk pillanatnyilag távol, de barátok gondolnak ránk. Mi is egyre többet kalandozunk gondolatban otthon. Hiányoznak a gyerekek.

Álmodozásunkból az éjszakai portás zavar fel. Aggódik a motor és a rajta hagyott málhák miatt. Mondom, hogy én bizony le nem pakolok, akkor inkább vigyék róla amit akarnak. Akkor arra próbál rávenni, hogy álljak fel az ablak előtti részre, ott legalább szemmel tudja tartani bentről a motort. Ugyan magas a járda szegélye, de már csak magyaros virtusból is felugratok a kedvéért. Végül azzal a reményteli izgalommal alszom el, hogy bízom benne, reggelre kelve úgy találunk mindent, ahogyan hagytuk.

Napi megtett út: 386 km.

A harmadik oldalon jön egy csodás amfiteátrum meg némi pihenés és Tunézia történelmének gerince. Lapozz!

[ pagebreak ]

Tizenkettedik nap, 2011.07.07. csütörtök

Reggel mindent rendben találunk, nem nyúlt senki semmihez. Szerény, de finom a svédasztalos reggeli. Az már kevésbé ízlik, hogy a körülöttünk lévő asztaloknál alig hogy befejeződik az étkezés, azonnal előkerül a cigaretta. De hát ahány ház… Kipakolunk a szobából és a pulthoz járulok fizetni. Mit látnak szemeim? Az előttünk kijelentkező helybélinek látszó úriember bankkártyával fizet. Amivel ugye tegnap este még nem lehetett. Azonnal tüntetőleg elkezdek legyezni a kártyáimmal, a recepciós pedig nagy mogorván kiveszi a kezemből. nemes bosszúból rátesz a számlára 600 millimet, ami testvérek között is legalább 80 forint. Soha ne vágjanak át jobban!

Még mielőtt kijutnánk a városból, megtankolok. Aztán, mivel mióta elindultunk otthonról, még nem ellenőriztem keréknyomást, arra is sort kerítek. A kúton lévő műhelyből azonnal jön egy szerelőruhás fazon és segédkezik a műveletben. Automata a kompresszor, csak be kell rajta állítani a kívánt nyomást (ezt megteszem én), csatlakoztatni a tömlőt a szelephez (ez is rám marad), majd megnyomni a nagy zöld gombot (na, ezt a felelősségteljes műveletet nem adja át másnak az önjelölt segítőnk). Miután végzünk a „közös” munkával, a szaki úgy nézett rám, hogy nem lehetett nem észrevenni az anyagi haszonban való feltétlen reménykedést. Oda sem figyelve beletúrok a pénztárcába az aprók közé és a térkép böngészése közben abban a hitben nyújtok át egy érmét, hogy az bőven fedezi a jóindulatot. Tévedtem. F. szól, hogy valami baj van, látnom kellene emberünk ábrázatát. Ránézek és olyan értetlen arckifejezést látok, amilyennel ritkán találkozik az ember! Áll, kezében a tévedésből adott százassal (ami nagyjából 14 forintnak felel meg és még náluk sem üti meg a szalonképes baksis szintjét) és nem tudja mi a helyzet. Gyorsan kapcsolok, kikapok egy fél dináros érmét és a kezébe nyomom. Helyre állt lelki egyensúllyal ballag vissza a műhelyben álló roncshoz.

Az El Jem felé vezető úton kicsit elkeveredünk. A térkép szerinti főút egy végeláthatatlan olajfa ligeten vezet keresztül és nem csak egy nyomtávú, de sok helyen még az sem burkolt.

Ennek ellenére csak elérjük utunk következő csodáját, a meglepően épen maradt amfiteátrumot. Az előtte lévő kis téren minden kereskedő azt mutatja, hogy hozzá álljunk be parkolni. Aztán kiválasztjuk a legintenzívebben, de legalább vigyorogva csápoló üzletembert. Először csak iszunk egyet és megbeszéljük vele, hogy ha végzünk a történelemórával az ókori cirkuszban, akkor egy ebédre is maradunk, feltéve, ha vállalja a motor őrzését. Szerintem ha kérem, még rá is ült volna addig, vagy beviszi az étterembe. Itt találkoztunk az előttünk itt járt honfitársaink nyomával, legalább is verbálisan. A jókedvű kocsmáros szókincse a következő kincseket rejtett: „csá csumi csőtészta” és „borsodi sör”. Hiába, a kultúrát terjeszteni kell!

A „rom” esetében megint csak annyit tudok elmondani, hogy igazából semmit sem tudok róla érdemben elmondani. Bármit írnék, kevés lenne. Egyrészt meglepően jó állapota is feltűnést keltő. Aztán ha kicsit bele próbáljuk képzelni magunkat a mintegy kétezer évvel ezelőtti vélhető állapotokba, műszaki feltételekbe, akkor ezt a gyönyörű monstrumot csak ufók építhették! Olyan szintű mérnöki és építészi munka villan meg a legapróbb részletekben is, hogy sok mai „mesterember” visszaadhatná a diplomáját mellette. Látogató itt is csak mutatóban van, zavartalanul járjuk be a néhai cirkusz minden zegét-zugát, a pincétől a legfelsőbb szintekig. Azt azért megállapítom, hogy jó helyzetben vagyunk, mert a mi szórakoztatásunkhoz nem szükséges a vérfürdő és az öldöklés. Belegondolva abba, hogy hány embernek és állatnak volt tanúja utolsó óráiban a roppant kőrengeteg és a benne hisztérikusan ordítozó tömeg, egyáltalán nem tölt el jó érzés.

Visszasétálunk vendéglősünkhöz, ahol isteni limonádét, majd mindenféle jó harapnivalót kapunk. Életemben nem sikerült még jó birkahúst ennem. El kellett jönnöm otthonról légvonalban vagy 1600 kilométerre, hogy rájöjjek: A bárányhús finom!!! Főleg sáfránnyal és illatos faszénen sütve. Persze lehet, hogy szárított tevetrágya füstölt alatta, de az sem baj! Vendéglősünk kiültetett minket az utca felé eső sarki asztalhoz, hogy mindenki jól lássa, vendég van a boltjában. Na, reklám még nem voltam az eddigi 41 évem alatt, most erre is sor került. F-et elnevezte Daniellának, engem Filipnek és percenként kérdezett rá, hogy minden rendben van-e, nincs-e szükségünk még valamire? Igazi, vérbeli vendéglátónk tele volt panasszal. De erről is majd később.

Ebéd után kicsit elmeditálgattunk a nem mindennapi látvány mellett (nem általános tevékenységünk egy Colosseum méretű műemlék árnyékában ebédelni), majd kelletlenül útnak indulunk Monastir felé. A város azon felül, hogy a néhai és máig visszasírt elnök, Habib Bourguiba szülőhelye, arról nevezetes, hogy az ország tényleges üdülőzónája, a „Riviéra” innen Hammamet-ig tart. Egymást érik a szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb szállodák az átlagos turista igényének és pénztárcájának megfelelőtől egészen a luxust sugalló, márványozott monstrumokig. Megpróbálunk a kettő közötti tartományba beletrafálni és bekanyarodunk a nem túl hivalkodó, de első blikkre szimpatikus El Hana szálloda parkolójába.

A recepciós ha tehetné, le is tartóztatna minket, csak ne menjünk máshová. Alkudozunk egy kicsit kihasználva a lehetőséget, hogy látszik, nem szeretnék ha nem őket választanánk. Kis malőr, hogy itt sem tudunk kártyával fizetni. Mivel készpénz készletünk jelentősen megapadt, ezért valahonnan pótlást kell szereznünk. Erre a környéken egyetlen hely alkalmas, a nagy nemzetközi reptér terminálja. Oda motorozunk, F. marad a motor mellett, én kutatni indulok a nagy váróterembe. Utas nem sok lézeng, a biztonsági emberek persze azonnal felfigyelnek rám. Egyikük a nyomomba szegődik és figyeli minden mozdulatomat. Megkönnyítem a dolgát, mert leszólítom. Kicsit meg is lepődik, de aztán megértve a helyzetet megmutatja, merre találok pénz-automatát. A tranzakció sikeresen végbemegy és már robogunk is vissza a szállodához. Aztán elfoglaljuk a gyönyörű panorámát nyújtó, legfelső szinten lévő szobánkat. Szép, elfogadható tisztaságú hely, rendezett parkkal, nagy medencével. Igaz a tengerpart nem kizárólagos, mert idegenek is használhatják, de ez cseppet sem probléma. Be kell vallanom, nem szeretem a tengert. Túl sós az ízlésemnek. Persze akár órákig is el tudom nézegetni, főleg Napkelte és -nyugta idején. De igazából szinte akármikor is.

Azt a döntést hozzuk, hogy itt kipihenjük magunkat, holnap nem megyünk sehová. Napozás lesz a program, mert össze kell szinkronizálni F. testén azt a tucatnyi árnyalatot, ami a motoron történő szolizástól, a mindenféle ruházat kontúrjai miatt kialakult rajta. Nekem sincsen ellenemre egy kis semmittevés, láblógatás, medencézés. Az elmúlt napok igen sok erőt kivettek belőlem, főleg a nagy meleg miatt. Jól esik a pihenés. Meglepődünk az étteremben, mert eddigi utunk ha nem is legváltozatosabb, de mindenképp legízletesebb svédasztalos menüjével találkozunk. Rendkívül udvariasak a pincérek, velem németül, F-fel angolul társalognak, itt már tetten érhető a gyakorlott és nagyüzemi vendéglátás. Csak éppen vendég nincsen hozzá. A nagyjából 300 szobás szállodában nem vagyunk többen huszonötnél. Ez, valljuk be siralmas.

Napi megtett út: 320 km.

Tizenharmadik nap, 2011.07.08. péntek

Elnézést kell kérnem a minden napra újabb és újabb motoros kalandokat váró olvasóktól (habár vérfagyasztó élményekkel eddig sem igen szolgálhattam), de a pihenő napot arra használnám, hogy a Tunéziában tapasztalt társadalmi és kicsit talán politikai zöngéimet megpróbáljam sorokba rendezni, közreadni. Utólag néztük, hogy babonásoknak azzal is magyarázható a pihenőnk, hogy a túra 13. napját és ráadásul pénteket írtunk. Ez kellő indok, hogy igazolja lazsálásunkat.

Szóval Tunéziáról szeretnék kis szemelvényt adni. Igen mozgalmas történelemmel rendelkező ország, népe az évezredek alatt kapott hideget-meleget, de minden hódító és rövidebb-hosszabb időre ide telepedő zsarnok rajta hagyta kézjegyét. Mivel a Római Birodalom egyik fő éléskamrája volt, ezért kitüntetett figyelmet kapott és fejlődött is. Ennek az aranykornak a hagyatékai többek között az általunk is meglátogatott romvárosok, vízvezetékek és maga Karthago, a valamikori főváros. Csodás rajzolatú márványa is eljutott a birodalom minden szegletébe, városait és védett kikötőit mindenféle gazdag kalmárok választották hazájuknak. Persze ezek miatt sokan szemet is vetettek rá, ezért történelme a soha véget nem érő háborúskodásról is szólt, amit nem fémjelezhet nagyobb név, mint Hannibálé, a Rómát is megreszkető pun hadvezéré. Keresztülvergődve a történelmi viharokon, elért az addig is jobbára gyarmati sorban élő nép a franciák uralma alá. Jó pár évtized eltelt, amikor elkezdtek nemzeti öntudatra ébredni és 1934-től ’55-re el is jutottak odáig, hogy kivívták teljes függetlenségüket. Vezetőjük egy Párizsban tanult ügyvéd, Habib Bourguiba lett. Habár igen autokrata módon, mindenféle ellenzéki törekvést csírájában elfojtva, tulajdonképen erős személyi kultuszt alakított ki, mellette jó irányba fordította országát. Felismerte a turizmusban rejlő határtalan lehetőségeket és hitelekből finanszírozva ki is építette annak alapjait.

Komoly úthálózattal látta el országát, mellette felfejlesztette az egészségügyet és kiemelkedő figyelmet szentelt az oktatás fejlesztésére! A neftai bárpultos szerint, ha a gyerekek nem fejlődnek minden téren, az országnak nincs jövője. Bölcs gondolat egy egyszerű embertől. Tunézia maradt egyedül Észak-Afrikában, aki nem feküdt le a Szovjetunió terjeszkedő, régiós hatalmi stratégiájának. Ez nem tetszett az illegálisan szerveződő ellenzéknek és a megfelelő alkalommal, 1987-ben bizonyos Zine el Abidine Ben Ali tábornok átvette a hatalmat, elődjét házi őrizetben tartva, ezredfordulón bekövetkezett haláláig. A nép öröme nem tartott sokáig. A mi Kádár Jánosunkhoz hasonlítható egyszerű, de határozott és igen szerény vezető helyett (akinek persze megvoltak a maga hibái) kapott az ország egy gátlástalan, magát óriásplakátokon hirdető és hihetetlen magánvagyont felhalmozó, hiú kényurat. Különféle alkotmányos manipulációkkal elérte, hogy hivatalos/békés úton tulajdonképpen soha nem lehetett volna kibillenteni hatalmi trónjából, de azért ön-megnyugtatás okán és a nemzetközi nyilvánosság számára a „szabad választásokat” 99,66 százalékkal megnyerte. De akkor már miért nem 100?

Közben ugyan a turizmus tovább élt, de annak haszna már nem az ország elmaradottabb régióinak felzárkóztatására lett fordítva, hanem az elnök és szűk körének svájci számláit gazdagította. Ezt az állapotot fordította fel népe az elmúlt télen, elkergetve az undok zsarnokot. Aztán még történt egy mentési kísérlet, amikor is bent tartották volt embereit a hatalomban, de az alakuló vérfürdő hatására azok is jobbnak látták kereket oldani. A nép most készül az első, ténylegesen szabad választásokra, annak örömteli izgalmával, bizonytalanságával és félelmeivel egyetemben.

De azt vettük észre, hogy ez a forradalom, tipikus módon a városi emberek „bulija”. Csakhogy ők vannak kevesebben! Az egyszerű vidéki Abdul és Ali semmit sem tud abból, ami körülötte történik. Amit ők látnak, az tragikus. Egyszerre elmaradtak azok a turisták, akik kizárólagos módon a megélhetésüket biztosították. A nagy, nemzetközi szállodaláncok tunéziai hoteljei (szinte kivétel nélkül külföldi tőkéből létesültek) majd csak valahogy átvészelik a pár szűkös évet. Több tucatnyi jól működő intézmény a világ különféle pontjain képes eltartani egy átmenetileg bajban lévő, veszteséges üzemet. De ki gondoskodik Aliról és Musztafáról? Ők nem rendelkeznek tartalékkal, önerőből képtelenek túlélni a recessziót. Soha, sehol nem láttam még ennyi szomorú szempárt. Ráadásul még talán bűntudatuk is van miatta, pedig nem ők tehetnek a kialakult helyzetről. Az el jemi kocsmáros lelkesedve beszélt a valamikori nagy vendégjárásról, amikor pörgött az üzlet. Ma pedig meggyőződésből vesz napi egy kiló húst, de mikor nála jártunk, két napja mi voltunk az egyetlen vendégei. Számtalanszor elmondta, hogy mennyire várják a vendégeket, ugyanakkor lemondóan és beletörődve említette, hogy évekbe fog tartani, mire újra visszatér a régi állapot…….ha egyáltalán visszatér…….

Hazafelé a kikötőben beszélgettem egy Svájcban dolgozó, olyan ötvenes forma férfival. Azt mondta, hogy ő már nem települ haza, bármi is lesz. Szerinte alig van rá esély, hogy a nagy felfordulásból ne egy újabb népnyúzó kerüljön ki nyertesen. Búcsúzáskor még annyit hozzátett: „Remélem, a fiataloknak helyén lesz az eszük, rajtuk múlik minden.” Azok után, amit a náluk töltött rövid idő alatt tapasztaltunk, igen csak igazat kell neki adnunk.

Elsétáltunk a közeli bazárba, ami pár üzletből állt csak. Kicsit alkudoztunk F-nek egy tevés láncra (amiről persze már hazafelé jövet lekopott a futtatás), vettünk pár képeslapot, apró ajándékot az otthoniaknak. Persze ilyenkor jól jön a lehetőség, hogy a motor korlátozott rakodó kapacitására lehet hivatkozni. Pár hűtőmágnesnek azért mindig van hely. Séta közben ránk dudált egy taxi. Kiabált a sofőr, hogy 4 dinárért elvisz minket egy jó bazárba, ahol mindent kapni. Mikor megköszöntem, de maradtunk a lábbusznál, akkor már kettőért is vállalta volna. Tunéziában a tömegközlekedés szinte ismeretlen intézménynek számít. Az állam nem foglalkozik vele, a néhány vasútvonalát is csak teherszállításra használja. Ennek okán a polgárok saját kezükbe vették a probléma megoldását, aminek következtében taxik ezrei róják az utakat minden nap, megállás nélkül. Vannak városi és távolsági taxik. Ez utóbbiak között vannak kék, sárga és piros „Le Mans” sávval ellátottak.

A rendelkezésre álló idő alatt nem sikerült megfejtenünk, hogy mi köztük a különbség. Bármelyikkel bárhol lehet találkozni és akárhol leinthetők. Ha van hely benne akkor meg is áll és mindenki ott száll ki, ahol éppen dolga van. A viteldíj állítólag rendkívül baráti. Szóval öntevékenyen megoldották a közlekedésnek ezt a problémáját, habár az igazi vidéken még mindig inkább a szamaras kordé a divat.
Estefelé már igen mehetnékem volt, kellően kipihentem magam. A napoztatás is sikerült, talán túl jól is. Bár voltunk sokat árnyékban is, vízben is, mégis sikerült rendesen leégni mindkettőnknek. Hiába, a Napnak ott sokkal nagyobb energiája jön át, mint nálunk. De legalább éjszaka nem unatkoztunk.

Napi megtett út: 1,5 km, az is gyalog.

A túrabeszámoló utolsó része.

Az előző rész.

Hetedik nap, 2011.07.02. szombat

Az esti információ helyes volt, hajnalok hajnalán eget rázó mennydörgések kíséretében megkezdődött az ünneplés. Nincsen az a mennyiségű altató sör, amivel ez ellen védekezni lehetne! Ráadásul fél 7-kor még tűzijátékkal is kedveskednek az ünnepeltnek. Fényes nappal. Igaz, a hangja ugyan olyan, mint sötétben. Egyszerűsítve a dolgunkat kihagyjuk a városi utcákat és a lehető legközelebb a kikötőhöz hagyjuk csak el az autópályát. Érdekes, hogy míg az ország kontinentális részén az állam igen jól profitál az útdíjakból, addig Szicíliában nem szednek pénzt a pályahasználatért. Csak sejtem, hogy ebben is az „érdekképviselet” keze lehet.

Könnyen megtaláljuk a hajónkat, már messziről látszik a kikötőben magas, fehér oldala és a rajta virító Zeus Palace felirat. 10 órára van írva az indulás, mi a kinyomtatott jegyen leírtak szerint bő 2 órával korábban már ott toporgunk. Közben, mivel időnek bővében vagyunk, elindulok valami nyitva tartó élelmiszerüzletet keresni a kikötő menti városrészbe. Bele is csöppenek a filmekből ismert kikötői életbe. Autó(szét?)szerelő műhelyek és motorbontók, elégett autó és robogó roncsok a melléksikátorokban, betört ablakok szilánkjai mindenütt, levágott lánc-lakat a korláton és hangos kocsmák. Mindez igen gyanúsan méregető, bizalmatlan pillantásokkal vegyítve. Felfüggesztem a kutatást és a lehető leggyorsabban visszatérek a motorhoz.

Később kiderül, hogy sajnos nem mindent olvastunk el figyelmesen a jegyen. Nagy nehezen sorra kerülünk az útlevél ellenőrzésnél, amikor is mondják, hogy először a kinyomtatott internetes jegyeinket rendes beszállókártyára kellett volna váltanunk a Grandi Navi Veloci hajótársaság irodájában, csak aztán mehetünk fel a hajóra. Motorra pattanunk és irány vissza a kikötői sorra! Izzadt, tolongó és kiabáló tömegen keresztül vezet az út az illetékes ügyintézőhöz, aki udvariasan és viszonylag gyorsan végez a munkával. Amúgy az egész határrendészetre igaz, hogy a káosz ellenére megpróbálnak a lehető legudvariasabban és minden segítséget megadva úrrá lenni a pokoli helyzeten, amit egy ilyen behajózás generálni képes. Szemmel látható, hogy útitársaink zöme tunéziai, de Európában dolgozó vendégmunkásokból fog állni, akik alkalmasint nyári szabadságra érkeznek haza, embertelen módon megpakolt gépjárműveikkel egyetemben.

Láttunk itt autó tetején karosszéria elemeket, bútorokat, nyílászárókat, de nem egy motort is. Na meg bőröndök, batyuk, zsákok minden mennyiségben olyan magasba felpakolva, hogy elgondolkodtató, miként fognak beférni a hajóba?

A jegyeinket elrendezve gyorsan átjutunk az ellenőrzésen, igaz mindenhol előre is intettek minket, addig leállítva az aktuális sor autóforgalmát. Szóval kivételezett helyzetben érezhettük magunkat.
A komp gyomrában egy emeletnyit kellett lefelé mennünk és ott egy kis folyosóba irányított a rakodást vezénylő matróz. Mivel nem mutatott hajlandóságot a motor rögzítésére és azonnal ott is hagyott minket egy legyintés kíséretében, az első kereket nekivezettem a falnak és egyes sebességbe rakva lefullasztottam a motort. Ezután egy tartalék spaniferrel bekötöttem az első fékkart. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az esetleges dülöngélés közben ne boruljon fel. Igaz erre az alsóbb szinteken nincsen annyira szükség, a hajó kilengése a felsőbb fedélzetek felé erősödik fel annyira, hogy ilyen következménnyel járjon.

Úgynevezett „Pullmannsessel” jegyünk volt ugyan, de inkább kint maradtunk a nyitott fedélzeti bár mellett, ahol találtunk szabad asztalt és két széket. Útitársaink pillanatok alatt otthonosan berendezkedtek a hajón.

Nagy és hangos társaságok verődtek össze, előkerültek a vízipipák és beindult a társadalmi élet. Olyan ipari méretű szemetelés kezdődött meg, amilyenre én még életemben nem láttam példát. Láttam már felvételeket, amik egyes rockfesztiválok másnapjairól származnak, na akik azt a pár műanyag poharat és üveget szerte hagyták, azok gyenge ipari tanulók ezekhez képest! A hajó olasz legénysége beletörődő nyugalommal szemléli a történetet, Nyilván megszokták már és/vagy őket ez már nem hozza lázba.

Végül 10 óra helyett délután egykor csak megkavarja a hajócsavar a kikötő szutykos levét és megindulunk életünk legújabb kalandja felé. Az előttünk álló közel 340 kilométert előre láthatólag hét óra alatt tesszük meg, amit igazol az is, hogy a bekapcsolt GPS 46-48 kilométerm/órás sebességet mutat.

Az információs pultoknál nyomtatványokat osztanak, amik a tunéziai belépéshez kellenek majd. Egy apró gondunk akad ezekkel. Kizárólag arabul és franciául tartalmaznak írott szöveget, még angolul sem, egy szót sem. Megpróbálkozunk vele, de nem jutunk dűlőre. Mivel még közel a szicíliai part és térerő is van, gyors telefon a nagy fiunknak, hogy hamar keressen egy számítógépet és már megy is neki SMS-ben a fordítani való. Hiába, modern világ, modern megoldások!

Feltűnően sok a gyerek az arabokkal. A felnőttek próbálnak úrrá lenni a kis gengszterek miatt egyre fokozódó káoszon, de ez csak átmenetileg sikerül, több-kevesebb eredménnyel. A lurkók egyvégtében rohangálnak, ami a csúszós padlóval kombinálva azt eredményezi, hogy úgy 10 percenként vagyunk tanúi egy-egy talajtornába illő esés-ugrás kombinációnak. De komolyabb baja szerencsére egynek sem történik. Egy idő után a nők eltűnnek, a férfiak pedig szemmel láthatóan politizálnak, vitatkoznak. Hazájuk éppen átalakulóban van, a ’90-es évek jutnak róluk eszembe, amikor tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy mi történik körülöttem, de fenekestől fordult fel az addig megszokott világ.

Beszédbe elegyedem egy arab fiúból és (talán) francia lányból álló párossal. Érdeklődnek utazásunk célja felől. Tetszik nekik, hogy motorral szeretnénk beutazni a fiú hazáját. Rákérdezek, hogy mi a véleménye az országában zajló eseményekről, közbiztonságról. Válasza alátámasztja azt, amilyen gondolatokkal útnak indultunk és egyben megnyugtat. Azt mondja, hogy az európai híradások eléggé felfújva és részleteket kiragadva tájékoztattak a Tunéziában télen történtekről. Szerinte az emberek semmivel sem rosszabbak, mint bárhol másutt a világon. Jó utazást kíván és biztosít róla, hogy kellemes élményeink lesznek hazájában. Bízok benne és hiszem, hogy igazat szól.

Még világosban megpillantjuk Afrika partjait, de aztán lassulunk és végül jó órányit veszteglünk a kikötő előtt nyílt vízen. Tíz óra is elmúlik, mire beengednek a kikötőbe. A kihajózás gyorsan zajlik, eltekintve attól, hogy néhány csoport fel és alá bolyong a garázsszintek között, mert elfelejtették, hol hagyták autóikat.

A különböző határrendészeti és vámhivatalnokok ablakai közötti vándorlás kísértetiesen hasonlít az „Asterix 12 próbájából” a hivatali épületben végrehajtandó próbatételhez. Mindenhol adnak valami papírt, pecsételnek egyet-kettőt, aztán másik ablak, új arc. Újabb kérdések és gyors vizsga: Miért jöttünk, hová megyünk, milyen céllal, városaik nevének ismerete, stb…..

Éjfél is elmúlik, mire végül kinyitják előttünk a magas vaskapukat és begurulunk egyenesen a tuniszi éjszakába. Pezsgő élet, tömött éttermek, emberek ezrei a tereken és parkokban, nyitva tartó üzletek, szóval minden rendjén, igazi mediterrán kavalkád. Mivel a GPS itt már nem navigál, csakis iránytűként használható. De segítségével csak kijutunk a városból és elindulunk tovább a parti úton Északkelet felé abban a reményben, hogy csak találunk valami kedvünkre és pénztárcánkhoz való szállást. Meg is teszünk egy bő 50 kilométeres kört, közben elmegyünk az elnöki és több külképviseleti rezidencia előtt. Mindenhol erős rendőri jelenét, de nem foglalkoznak velünk.
Aztán kiderül, hogy nem jó felé keresgélünk szállás ügyben. La Marsa és Sidi Bou Said a kaszinók és luxusszállók világa, afféle gazdag emberek játszótere. Próbálkozunk pár hotelben, de 260-400 dináros ajánlataikat nem fogadhatjuk el. Ahogy távolodunk a főváros vonzáskörzetétől, egyre ramatyabb utakkal találkozunk, tele fekvőrendőrrel. Mivel felesleges lenne egy éjszakai balesetet kockáztatnunk, egy úttal nyugatabbra visszakanyarodunk Tunisz felé. Alig érünk be a városba, belebotlunk a Hotel Ambassadorba, ahol alig állítom le a motort az út szélén egy kis gondolkodásra, már mellettünk is terem az éjszakás ember és ajánlja a szállásukat. 140 dinárt kérnek és még 15-öt a motortárolásért. F. bepróbálkozik egy százas ajánlattal, de a recepciós ettől elveszíti a humorérzékét. Végül marad a 140, de garázsbérlettel együtt. Hajnali 3-kor már nem vagyunk túl jó alkupozícióban. Hosszú nap van mögöttünk, villámgyors zuhany után alig ér a fejem a párnához, már alszom is.

Napi megtett út: 73 km.

Jönnek az igazi afrikai kalandok, lapozz!

[ pagebreak ]

Nyolcadik nap, 2011.07.03. vasárnap

Mivel a szállodát 10-ig kell elhagynunk, 8-ra állítom a telefont ébresztőre, így reggelizni is marad elég időnk. Alig nyitom ki a szememet, zebracsődör nyerítését hallom. Itt valami nagyon nem stimmel, Afrika ezen részén a zebra már rég nem él szabadon. Ott nem is, de a szállodával szemben lévő állatkertben nagyon is aktívak így korán reggel. Hatalmas, parkosított területre néz az erkély. Valamikor igen szép lehetett a létesítmény, most madártávlatból igen csak lepukkant képet fest.

A reggeliző teremben halk amerikai jazz és bigband zene szól, ami valahogy nem illik a képbe. Még úgy is idegenül hat, hogy később megtudom, ez volt valamikor az USA tunéziai nagykövetsége.
Nekivágunk a tulajdonképpeni nagy kalandunk második felvonásának. Észak felé hagyjuk el a várost egy 2×2 sávos úton, ami állítólag autópálya. Nem mondom, a forgalomban rohangáló gyalogos még csak határeset, de a saját sávunkban szemben közlekedő szamaras kordé már erősen felülírja az út titulusát.

Aztán elhagyva a városi szakaszt elég jó autópályán haladunk Bizerte felé. Egyszer csak ki van írva, hogy útdíjas a szakasz. Ez alaphelyzetben nem okozna problémát, csak elfelejtettünk pénzt váltani. Azt meg mégsem gondolnám, hogy a fizető kapunál respektálják a bankkártyát. Megállunk egy (igazából az egyetlen) pihenőnél és benézünk a benzinkúthoz tartozó kávézóba. Megkörnyékezem a pultnál dolgozókat, de igen határozottan elutasítanak, mikor felajánlom a tízeuróst eladásra. Tudni kell hozzá, hogy a valutaváltás Tunéziában még mindig elég kényes téma. Büntetőjogi kategória az üzérkedés, nemzeti valutájukat az országhatáron átvinni szigorúan tilos és váltani is csak hivatalos helyen szabad. Ráadásul visszaváltani még macerásabb a megmaradt dinárt. Csak hivatalos igazolással vesznek vissza és csak korlátozott mennyiségben. Tehát nem érdemes sokat váltani, mert ha az ember nyakán marad, akkor elköltheti a bazárban hűtőmágnesre és plüsstevére a hazautazás előtti órákban. Az elutasítás ellenére nem tágítunk, előbb-utóbb csak megunják és kitalálnak valamit. Jön is ám egy füstösképű csóka, hogy majd ő beváltja és akar érte adni 10 dinárt. Hinnye, nem ejtették a fejére, egy az egyben én is vennék eurót, mikor a hivatalos árfolyam ennek majd a duplája! Nagyon erőlteti az üzletet, de nem állok kötélnek. Aztán az egyik cimborája kiveszi a kezemből a pénzt és int, hogy kövessem a parkolóba. Megyek is utána, benyúl a kocsijába és előhúz egy húszast, majd a kezembe nyomja. Na így mindjárt más, megköszönöm neki szépen a segítséget, ő is mosolyog, minden rendben.

Iszunk egyet a nagy ijedtségre és a sok tátott száj és kikerekedett szem kíséretében elhúzunk a parkolóból. A fizetőkapunál komoly két dinárt gombolnak le rólunk.

Bizerte hídján egy nem sokkal előttünk haladó járműről leesik egy láda őszibarack és szétszóródva gurigáznak mindenfelé. Egy autó megáll a híd közepén és nagy nyugalomban elkezdi szedegetni az ingyen gyümölcsöt. Itt sem ideges miatta senki. Ez máris előrevetíti, hogy milyen közlekedési morálra számíthatunk. A várost elhagyva már kevesebb, mint félig vagyunk benzinnel. Azt a tanácsot kaptam sokat látott, világjáró motorosoktól, hogy akkor tankoljak, amikor lehet és ha fele alá csökken a készlet, soha ne menjek el egy nyitva tartó kút mellett. Meg is fogadom (ugyan egy 2 literes kannában az egyik dobozra szerelve viszünk magunkkal aranytartalékot) és beállok egy jobb kinézetű kúthoz. Kérdem a kártyás fizetést, de a kutas rázza a fejét. Az euróra már bólogat. Sajnos még nem tudtunk váltani és pénzautomata sem volt eddig az út mellett. Tele is nyomja, majd ugyanazt megpróbálja eljátszani, mint a kávézós csibész. Kétszer is le kell neki vezetni általános iskolai alapossággal, hogy miért nem elfogadható az ajánlata, aztán nagy durcásan csak visszaad még húsz dinárt. Úgy látom, itt résen kell lenni, mert ha átvágásról van szó, ezek nem ipari tanulók.

Tabarkát vesszük célba, de nem a főúton, hanem a tengerparthoz közelebbi nyomvonalat használva. Egyszerű környék, egyszerű emberekkel. Mindenhol integetnek, kiabálnak, megbámulnak.
Látványosság lettünk, ezt is megértük! Teskaraia piacán szőlőt és sárgadinnyét veszek, majd nem sokkal távolabb egy árnyat adó fa tövében jóízűen el is fogyasztom.

F. nem eszik gyümölcsöt, ő csak az ásványvizes palackot és az útikönyvet foglalkoztatja. Késő délelőttben járunk, de a meleg igazi kánikulát idéz.

Tabarkát elérve bekanyarodok a benzinkútra érdeklődni. A kutas igen értetlenül néz rám és talán még a kemping fogalmát sem sikerül benne igazán elültetni. Annyit tud segíteni, hogy „Hotel, zone touristique”. Igen ezt láttuk már több helyen, hogy a látogatóknak külön üdülő zónák vannak kijelölve. Le is motorozunk a parti útra, ahol egyszer csak meglátunk egy idegenforgalmi iroda tábla alatt üzemelő quad-kölcsönzőt. Nagyon barátian fogadnak minket, egyikük angolul, a másik németül beszél ragyogó társalgási szinten. Elsorolják a szállás lehetőségeket, majd heves telefonálásba kezdenek immár hárman, hogy nekünk helyet találjanak. Akad is szerintük jó magánszállás, ahol az udvarban sátorozni lehet és garázs is van a motornak. Több hely volt ahol a garázs hiánya miatt hiúsult meg a tárgyalás. Úgy éreztem ennek fontossága nem első sorban nekünk szólt, hanem a kíváncsi szemek elől kellett volna elrejteni a feltűnő motort. Tunéziában a magánszállás sem lehet törvényes. Az utazónak mindenhol be kell jelentkeznie, a kempingben és szállodában ezt a recepciónál elvégzik. Az útlevél száma alapján (ezt mindenhol szigorúan kérték) jól nyomon követhető, hogy ki merre jár az országban.

Ketten felpattannak egy négykerekűre és mi követjük őket. Felkacskaringózunk a város hegyoldalba épült negyedébe, majd egy tényleg takaros, több szintes háznál megállunk. A tulajok megmutatják a teljes alsó szintet. Kiderül, hogy nem sátorozás lesz, hanem a teljes lakrészt adnák ki 80 dinárért. Tetszik is meg nem is a dolog, ugyan szép tiszta a ház, de még volt bennünk némi bizalmatlanság. Lássuk a garázst. Aztán itt meg is bukik az ügy. A garázs létezik, de egyrészt max. egy robogónyi hely van benne a sok építkezési állvány és alapanyag miatt, de az is problémás, hogy előtte egy másfél méter magas sóderkupac van. Azon át kellene betolni a 3 és fél mázsás gépet, ami élből lehetetlen küldetésnek tűnik. Mondom kalauzunknak, hogy nagyon köszönjük a segítséget, de itt valami törne biztosan, ez így nem vállalható. Motoros ember, megérti. Visszavezetnek a városba és mivel beszéltünk a készpénz gondunkról is, egyszer csak megállnak egy ATM előtt. Rámutat, hogy ott tudunk pénzt kivenni. Tényleg foglalkoztak velünk, hogy lehetőleg jól érezzük magunkat. Ők elmondták, hogy kevés a turista és ennek okát a túlzó hírekben és a Líbiában zajló eseményekben látták. Szerintük is egészen nyugodtak lehetünk, nem fog velünk semmi rossz dolog történni amíg az országukban leszünk.

Végül megállnak egy nagyon szép szálloda kapujánál, Hotel Mahari. Kérdik, hogy megfelel-e? Az ára 160 dinár félpanzióval. Ez így már nem is tűnik olyan vadnak, úgy döntünk maradunk. Adok egy kis pénzt a fáradozásukért (telefon, benzin, futkosás), mosolyogva válunk el egymástól. Annyit mond még, hogy ha bármi lenne, megtaláljuk az irodában és odaszól a portásnak, hogy figyeljen ránk. Az szinte tiszteleg, amikor behajtunk a kapun! A recepción meglepetésre csak két burkás nő volt, de beszéltek szinte minden világnyelven. Az országot járva igen feltűnő a különbség a nők helyzetében. A turizmus által fellendített régiókban ha bikinit még nem is, de kivillanó vállat és térdet lehet látni. A belső területeken nem ritka a teljes csador, amin csak egy keskeny rés van a szemek előtt.

Nagyon finom mentalikőrös üdvözlő italt kaptunk, majd csodaszép panorámás szobát. Az erkélyről előttünk a tenger és a genovai erőd. Nagyon jót fürdök a hullámok között és tovább bővítem fésűskagyló gyűjteményünket. Vacsorakor derül ki, hogy egy fontos dolog elkerülte a figyelmünket. Rátartva a terem nyitására jó fél órát lemegyünk vacsorázni, de értetlen arcok fogadnak. Aztán a főpincér mutatja a nyitvatartást. Mondom, hogy bien, de már fél órája megy a vacsoraidő. Kiderül, hogy egy frászt, náluk nincsen nyári óraállítás. Így mi egy órával el voltunk csúszva. Szabadkozva meghátrálunk és sétálunk egy kicsit a tényleges vacsoraidőig, illetve a recepción váltok még valamennyi pénzt. Több napra belevetjük magunkat az ország belső, turisták által nem annyira látogatott területeibe, jobb felkészülni a várható kiadásokra, kártyás fizetési lehetőségre nem számítok. Mint később kiderült, ezt jól is tettem.

Hatalmas étterem, meglepően nagy választékkal, ugyan túl sok vendég nincsen. De a látványra kellemes ételek minősége bizony hagy kívánnivalót maga mögött. Minden száraz, a rizs kemény, egyedül aminek csípősnek kell lennie, abban nem csalódunk. Méregerős ételekkel találkozunk.

Vacsora után sétára indulunk a parti úton. A város messze van, de a sétány ki van világítva egy darabon. Közben messziről dudaszó hallatszik és egyre közelebb ér. Helyiek tartanak a választások előtt autós felvonulást. Mintegy 8-10 autó van a menetben, zömében pick-up terepjárók. A platókon emberek, kiabálnak, integetnek. Félszegen visszaintek, de próbálom megtalálni az egyensúlyt az érdektelen külföldi és a lelkesedő forradalmár látszata között. Ez később is bejött, amikor ilyen csoportosulós jelenetbe botlottunk. Nagyon nagy a lelkesedésük, bízom benne, hogy elérik a céljaikat. habár meggyőződésem, hogy esélyük vajmi kevés van rá.
Visszatérve a hotelbe, még üldögélünk kicsit a teraszon. A demonstrációs menet még vagy két alkalommal tér vissza, utoljára igen tekintélyes méretűre nyúlva látjuk az autó kígyót.

Napi megtett út: 221 km.

A következő oldalon jönnek az ókor csodái!

[ pagebreak ]

Kilencedik nap, 2011.07.04. hétfő

Kijelentkezéskor kaptunk egy-egy kérdőívet a szállodára vonatkozóan. Az egyéb rovatba rajzolok egy mosolygós fejecskét, a búcsúzkodó hölgyben élénk derültséget kiváltva ezzel. Kis motorkarbantartás a parkolóban. A láncolajozót mostanra sikerült rendesen beállítanom, mert a nagy hőségben az első adag kenőanyagot pár száz kilométer alatt szétfröcskölte. Szegény motor hátulja úgy néz ki, mint ha olajjal permetezték volna, főleg a felnit. Lesz otthon mit takarítani! Megkeressük a város fölé vezető Roue Touristique-ot, ahonnan gyönyörű látvány tárul elénk.

Az utcagyerekek rohamának már nem örülünk ennyire, de lassan kezdünk hozzászokni ehhez is, a Balkánon már kaptunk egy kis előképzést. Szomorú, de sajnos nem lehet mindenkin segíteni út közben. Rá kell vennie magát az utazónak, hogy keresztül tudjon nézni egy csomó problémán, habár óhatatlanul ilyenkor saját gyermekeim is eszembe jutnak.

Mikor kifotóztuk magunkat, nekivágtunk Délnek tartó utunknak. Azaz mindjárt sikerült eltévednünk, de egy fekete fiatalember kisegített és így nem haladtunk tovább a rossz úton Algéria felé. Aztán egy benzinkúton megkapjuk a végső megerősítést, ketten is állítják, hogy az általunk keresett irányba tartunk. Lassan rájövünk, hogy ha útbaigazítás miatt meg kell kérdeznünk valakit, akkor csakis az általunk ismert legközelebbi település nevét szabad kimondani. Akkor van egy kis esélyünk a helyes válaszra. Ez olyan, mint ha Székesfehérváron hiába kérdeznénk, hogy merre vezet az út Polgárdiba, de Szabadbattyánnal már sanszos, hogy sikerünk lesz.
Az út kezd felkapaszkodni a hegyekbe, a táj újból jelentősen átalakul. 700 méter felett még az eső is csepereg egy picit, de a felhőkből többet is kinéznék. Sajnos a java egyszerűen elpárolog, mire hozzánk érne. Eltűnnek a pálmák, helyüket átveszik a paratölgyek.

Érdekes látvány a sok, kérgétől úgy 2 méter magasságig megfosztott fa látványa. A parafa a jelentős exportcikkeik közé tartozik. Ugyan a borászat szép lassan elfordul eme természetes alapanyagtól a benne lakó mikroorganizmusok káros hatása miatt, de a padlóburkolatnak és szigetelésnek, egyéb lakberendezési tárgyaknak és bójáknak a gyártásához még nagy mennyiségben értékesíthető. A kitáblázás igen szegényes, csak ritkán találunk utalást következő úticélunkról, a római romvárosról, Bulla Regiáról. Egy rendőri áteresztő ponton a posztoló szervtől kérek és kapok is végül segítséget.

Habár Bulla Regia a világon szinte egyedülálló és a legjelentősebb római kori városok sorában áll, első ránézésre jelentéktelen, kerítéssel körbevett kőfejtőnek tűnik. Kr. előtt 500 körül alapították és fénykorát a 2.-3. századokban élte. Tehát minden amit látunk, legalább 1700-1800 éves! Beparkolunk a hozzá tartozó kis látogató központ udvarába, megvesszük a belépőket és átsétálunk a műút túloldalán lévő bejárathoz. Kalauzt nem kérünk (habár nagyon szívesen ajánlkozott egy hölgy, aki egyben az ajándékboltot is vezeti), szeretnénk magunk felfedezni az új élményt. A város hírnevét a föld alá épített villáinak köszönheti, amik hasonló elven készültek, mint a híres berber-házak Matmatában. A római provinciális előkelőségeknek nyilván elegük lett a melegből és lakásaikat mélyen a földszint alá tették, ezzel elérve annak állandó, kellemes klímáját. Kívülről ezért tűnik jelentéktelennek a terület, hiszen a lényeg mélyen a lábunk alatt található.

Gyönyörű állapotban megmaradt mozaikokat látunk, érdekes beosztású lakásokat és fürdőket, templomot és a viszonylag épen maradt színházat. Kis fantáziával is el lehet képzelni a valamikori nyüzsgő életet.

Visszatérve kiadós túránkról hagyunk némi aprópénzt az ajándékboltban és az eladó hölgy kisfiának is jut némi apró ajándék. A gyerekek mindenhol egyformák, a kis ördögfióka beköltözik édesapja ölébe a kapott csekélységekkel és onnan pislog huncutul felénk. Feltöltöm idő közben megapadt vízkészletünket és tovább állunk következő történelmi vonatkozású célunk, Dougga felé. Már a neve is érdekes, mert ahány tábla, annyiféleképpen írják, de még a térképeken is több variációban szerepel. Ezt megfigyeltük sok település elnevezése esetén. Emez a következő neveken volt fellelhető: Dougga, Dougha, Dugga, Thugga. Arról gondoskodtak, hogy útjelző tábla alapján ne lehessen egykönnyen idetalálni, de az előző településen pontos útbaigazítást kapunk egy vadászsólyommal a kezén sétálgató sráctól. Hamar megtaláljuk a romok felé vezető utat is és máris ott vagyunk a pénztárnál. Minden látványosságnál fizetni kell a látogatásért, de az árakat igen csak méltányosra szabták. Bullában és itt is 5-5 dinár fejenként a belépő és +1, ha fotózni is szeretnénk. Ha azt veszem, hogy a Halászbástyára, vagy Pécsett a Székesegyházba nem mehetek be magyar emberként ennyiért, akkor ez tényleg teljesen rendben van.

Alig parkolunk le, már meg is robog őskövület mopedjén az első önjelölt idegenvezetőnk. Idős fószer, fénymásolt papírt lobogtat, ami alapján szerinte csak vele érdemes elmélyülni a romok csodálatában. Igen sokszor el kell neki magyaráznom, hogy köszönjük, de nem kérjük a minden bizonnyal értékes szolgáltatását. Bedobja a durcást, közli velem, hogy nélküle semmire sem fogunk menni, mert ezt sem fogjuk megtalálni, meg azt sem fogjuk megtalálni, majd leül egy kőfalra és onnan bámul minket még akkor is, amikor a színház tetején járkálunk.

Megkezdjük a felfedezést az útikönyvben leírtakat figyelembe véve, de aztán kis idő múlva rá kell jönnünk, hogy jobban járunk, ha megyünk amerre tetszik és próbálunk annyit befogadni az elénk táruló látványból, amennyit csak sikerül ez alatt a rövid idő alatt. Maga a város közel 30 hektárnyi területen fekszik, közel 600 méterrel a tenger szintje felett. A legépebben maradt és legértékesebb római kori város Tunéziában.

Szerencséje, hogy távol esik a zajos üdülő övezetektől, kiesik a tevegelős-csillagokháborújós sablonutak nyomvonalától és így viszonylagos háborítatlanságban tengeti évszázadait. Lélegzetet elakasztó méretű és állapotú színházában, monumentális Szaturnusz-templomában, pompás középületeiben és zegzugos lakónegyedében csupán kóbor macskákkal találkoztunk, rajtunk és az őrző személyzeten kívül bizony itt sem osztoztunk senkivel a látványban.

Még vagy három önkéntes túravezetőt sikeresen leszereltünk. Rájöttünk a megoldásra: nem kell megszólalni semmilyen nyelven, akkor viszonylag rövid időn belül megunják a próbálkozást és hagynak szabadon levegőt venni. Séta közben kissé aggódva nézzük a magasban zajló eseményeket. Hatalmas zivatarfelhő kavarog a hegyek között, igen szaporán szórva villámjait a földre. Mivel hegytetőn járunk, ezért nem árt szemmel tartani. De végül elkúszik mellettünk és leendő útirányunkban újra a Nap lesz az úr.

Le Kef városa a cél, ha odáig eljutunk, akkor mára elég is lesz az élményekből. Gondoltuk ezt akkor, nem is sejtve, hogy micsoda pompás este vár még ránk!

Éppen az utak állapotát dicsérem F-nek, mikor az imént jelesre osztályozott műtárgy nemes egyszerűséggel eltűnik előlünk. Innen kezdve laza 40 kilométeren keresztül hol van út, hol nincsen. Van ahol szerényen megbújik a reá telepedett vastag homokréteg alatt, másutt hipp-hopp átváltozik gödrökkel tarkított murvás ösvénnyé.

No de végül is azért vettem túraendúró motort, hogy az efféle meglepetések inkább szórakoztassanak, mintsem kétségbe ejtsenek!
Elérve a várost, az első szállodát jelző táblánál lefordulunk az útról és egy takaros, szemrevaló kis hotelt találunk, a Le Klil-t. Kissé hibbant de kedves, fejhangon sikoltozó főnökével hamarosan megegyezünk és reggelivel együtt 60 dinárért el is foglaljuk klimatizált szobánkat. Feltűnő a tisztaság, frissen mosott ágynemű illat terjeng a szobában és ragyogó tiszta a fürdőszoba. A környezethez képest felülmúlja minden elvárásunkat. Egyedül az okoz bennünk kis zavart, hogy a reggeliben ugyan megegyeztünk, de vacsorára vonatkozó érdeklődésünkkor az öreg valami lakodalomról beszélt és, hogy a konyha este zárva lesz. Gondoltuk az öregnek lóg egy deszkája, ki tartana hétfőn lakodalmat!?

Belakjuk a szobát, majd elindulunk egy esti sétára a városba azzal a céllal, hogy keresünk magunknak valami harapnivalót. Ha esetleg nem sikerülne, akkor marad a poggyászból valami páncélos vacsorára. Két idegen mellénk szegődik és mikor mesélünk nekik tervünkről, a lelkünkre kötik, hogy fogjunk taxit, mert 2 dinárért bevisznek minket az 5 kilométerre lévő városba. Ugyan térkép alapján nem tűnt ekkorának a táv, de hallgatva rájuk az első sárga autót leintem. A távolság stimmelt, mert elég nagy szintkülönbséget kellett leküzdeni a központig. A viteldíjjal már mellé lőtt az illető, mert kettővel szemben hatot gombolt le rólunk a sofőr, aki a taxiórát természetesen nem indította el.

Sétáltunk a késő esti forgatagban, de csak kocsmákat és kávézókat találtunk, amikben legfeljebb pizzát kaphattunk volna, ahhoz pedig az olasz élmények után nem volt ingerenciánk. Aztán megpillantottunk egy kis gyorsétkezdét, ahol az utcán gyúrta egy idős nő a tésztát, bent forró platnin sütötték belőle a vékony lepényt, amit aztán szimplán, vagy duplán felcsavartak, miután megkenték/töltötték minden földi jóval.

Némi angol-francia vegyes diskurzust követően már készültek is a full extrás lepényeink, mindent bele alapon, pár dinárért. Aztán egy épülő kerítés betonjára letelepedve jóízűen be is kebeleztük a remekművet. Kis mérete ellenére rendkívül laktató, ugyanakkor nagyon ízletes is volt. Az utca túloldalán lévő kis vegyesboltban vettünk két kólát és egy nagy ásványvizet (gondolva az éjszakai szomjúságra is, mivel nem sajnálták ki vacsoránkból a hagymát sem), az idős bácsika érdeklődött, hogy kifélék-mifélék volnánk, aztán még megajándékozott bennünket két szem cukorkával is. Teli hassal szó sem lehetett a visszafelé való gyaloglásról, ezért újból lekiáltottam egy sárga autót, amiből igen sok szaladgált az utcákon. Érdekes módon a visszfuvar már tényleg csak 2 dinárba került, tehát az első csibész jól átvert minket.

A hotelnél feltűnően nagy volt a mozgás. Ablakunkon kinézve pont a terasz-szerű kerthelységre láttunk rá. Na az már tele volt vendégekkel, a zenekar is hangolt, azannya itt tényleg lakodalom készül! 11-kor kezdődött a buli az egyre erősödő szélben, de ez a résztvevőket cseppet sem zavarta. Európai fülnek elsőre akár szokatlan lehet a zenéjük, de nekünk határozottan tetszett. Nem gondoltuk, hogy ilyen jellegű folklórműsorban lesz részünk az élményekkel amúgy is dúsan megrakott nap után! Kis hiányérzetünk ugyan volt, hogy a násznép itt nem fakadt táncra, csak a nők lejtettek időnként az ifjú pár előtti kis szabad területen valamiféle táncot és a gyerekek rohangáltak ugyan úgy, mint egy itthoni lagziban. Kellemes extra szolgáltatás volt a lágy, zenei altató a fárasztó nap után.

Napi megtettút: 214 km.

Folytatás

Az előző rész itt olvasható.

Preludium (2011. június közepén, az utazás előtt)

Bajban vagyok. Úgy látszik, ahogyan növekednek a túratávok és egyre messzebb kalandozik tekintetünk a térképen, az élménybeszámoló útleírás is egyre nagyobb kihívást jelent.
Pedig annyi mindenről lehetne és kellene is írnom, hogy minden részletében látható legyen eddigi legterjedelmesebb motoros túránk előkészítése, beteljesülése, utóélete. Persze a „terjedelmes” itt erősen idézőjelben értendő, mert ha netán visszakalandozva a múltba felidézem Sulkovsky és Barta teljesítményét, akkor egy ilyen, 18 naposra tervezett kiruccanás már-már a „főterezés” kategóriáját súrolja. De mivel a szomszéd falun túlra készülünk, ezért mégis belevágok. Ki tudja, csak kikerekedik belőle valami értelmes iromány.

Nagyjából végigjártuk a szokásos, motoros túrázóktól általános módon elvárt létrafokokat.

Eleinte csak itthon motoroztunk, esetleg rövid időre kikacsintva valamelyik nyugati határunk mögé. Aztán két alkalommal is elkalandoztunk Korzikáig, akkor éreztünk rá a távolabbi, ismeretlen, ám rendkívül csábító tájak varázsára. Továbbra is nagyon szívesen megyünk kirándulni a szomszédos Ausztriába és Szlovéniába, de (főleg bennem) kezdett kialakulni egyfajta „ennél már több kell” érzés. Aztán lassacskán, ha néha zökkenőkkel is, de Feleséget is sikerült belerángatnom ebbe a bennem kialakulófélben lévő új dimenzióba. Persze, hogy ez mennyire igaz vagy csak én képzelem-e így, azt majd hazajövetelünk után megmondhatom.

Következett két Balkán-túra, amelyek során már megtapasztalhattunk valamit abból az életérzésből, amit a kicsit (nagyon?) plasztik Nyugat már nem képes megadni a szolid kalandra vágyók számára.

Annyiból még hasznosak voltak ezek az utak, hogy levetkőzhettük a korábban felvett sztereotípiáinkat, az ottani emberekkel, kultúrával, környezettel kapcsolatban. Mivel az előítéletek sorsa a szinte törvényszerű megsemmisülés, ezért a mieink sem kerülhették el a végzetüket. Immáron teljesen más elvárásokkal, gondolatokkal közelítek a nálunk nehezebb sorban élők felé és érzem, tudom, hogy a szigorú sors nem hogy gonosszá, sokkal inkább nyitottá, nemessé és barátságossá formálja az emberi jellemet. Persze ez csak abban az esetben válik számunkra is láthatóvá, ha magunk is nyíltan és őszinte befogadó készséggel közelítünk feléjük. Még most is vannak, akik óva intenek és lebeszélnének minket az utazásról. De valahogy hiszek az emberek jóindulatában. Hiszem, hogy egy nép vallásától, politikai stabilitásától és egyéb társadalmi tényezőktől függetlenül nem lehet egységesen „rossz”! Lehetnek ott is gonosz emberek, lehetnek akár rosszakaróink is, de ehhez elég akár csak a szomszéd utcáig átsétálni és ott is megkapható az ilyen élmény. Tehát nincsen bennem semmi félelem és teljes felelősséggel merem itthon hagyni két gyermekünket és magam mögé ültetni a hétpróbás túrázó F-et, hogy megismerve egy számunkra új világot, élményekkel gazdagon megrakodva térhessünk majd meg otthonunkba.

Indulásunkat megelőzően egy héttel ragadtam billentyűt és láttam hozzá, hogy lekopogjam, mi és milyen úton vezetett odáig, hogy erre az útra vállalkozzunk. Lássuk hát.

Krónika

Minden tekintetben nagy fordulópont lett az életünkben egy ragyogó szeptemberi nap, 2008. őszén. Isteni szerencsével túléltünk egy balesetet, de az a pillanat erősen meghatározó lett egész hátralévő életünk szempontjából. Addig is több túra laza forgatókönyve motoszkált a szürkeállományomban, de a hosszas lábadozás alatt vált igazán világossá számomra, hogy az élet igazán annyit ér, amennyit az álmainkból valóra tudunk benne váltani. Minden más, csak sokadrendű lehet a fontossági listánkon. Így jutottuk el két alkalommal is Montenegróba, belestünk Albánia életébe és egyre bátrabban kezdtem el szövögetni a nagyobb lélegzetvételű terveim fonalát. Két célpont lebegett előttem már évek óta, amiket nagyon kimondani sem mertem, mert oly elérhetetlennek tűntek: Izland és Afrika. Minden körülményt figyelembe véve a fekete kontinens mellett tettük le voksunkat. Korábban arról fantáziáltam, hogy megkerülve a Földközi tenger nyugati medencéjét, micsoda remek kirándulást lehetne összehozni egyetlen kompozással Tunisz és Palermo között, de a rideg politikai valóság miatt ez immár csak álom maradhat. Algéria zártságát a magunk puszta erejéből nem tudnánk feltörni, ezért két ország maradt a lehetőségekből: Marokkó és Tunézia. Végül, hogy ne kelljen egész Nyugat-Európát keresztülmotoroznunk, utóbbira esett a választás. Ezen felül csábítottak a benne rejlő ókori hagyatékok, a viszonylagosan épen maradt műemlékek és a sok lelkes beszámoló, amit az ott járt turistáktól lépten-nyomon hallhattam, olvastam. Az is bennem volt, hogy ha a szervezett úton résztvevők, az ilyen programok szokásos sablon-látnivalóitól ennyire eltelve és felcsigázva érkeznek haza, akkor mi várhat minket, akik ha a vezetett turistacsoport jobbra tart, biztosan bal felé keressük az élményeket?
Így nem volt visszaút, F-et is meggyőzve arról (na nem volt ám olyan nehéz), hogy „most vagy soha”, tavaly ősszel a nyári szabadságunkat követően már úgy indultunk neki a munkás napoknak és hónapoknak, hogy egyértelmű volt a cél: Tunézia.

Megkezdődött számomra a túra első fázisa, a tervezés. Nagyon élvezem ezt a részét, szívesen töltök el sok időt az egyébként lapos téli estéken és éjszakákon azzal, hogy térképeket és útleírásokat böngésszek, útikönyvet vegyek és a világhálón fellelhető írásokat elolvassam. Majd a begyűjtött információkat rendszerezem és térképre viszem, útvonalakat tervezek,… tehát gondolatban mintegy bejárom a teljes túra útvonalát. Ennek számomra igen nagy jelentősége van, nem szeretek sehová felkészületlenül érkezni. Ugyan ennek megvan az a fajta veszélye is, hogy ha túlzott elvárásaim lennének a heves fantáziám miatti elragadtatásomtól, akkor könnyen érhetne csalódás, mikor szembesülök a rideg valósággal. De szerencsére erre még nem került sor (gyorsan le is kopogom az asztal lapján!), lehetőség szerint próbálok a realitásoknál megmaradni, még ha néha oly nehezemre esik is.

2010. ősz-tél

Sajnos egy ilyen volumenű vállalkozás nem működik, ha nincsen hozzá stabil pénzügyi alap. Belevetettem magam a munkába bízva abban, hogy eredményes évet zárva úgy szaporodik a bankszámlánkon a rávaló, hogy álmodozásból a tényleges tervezésbe fordulhat a dolog. Ahogyan bővült a költségvetés alapja, úgy került gondolatban egyre közelebb a fejemben lévő térképen a virtuális színes gombostű Tatouinhoz, amit a lehetséges legtávolabbi célpontként kiszemeltem. Végül lezárva az évet látszott, hogy ha szűken is, itt-ott megnyesve a kiadási oldalt, de együtt állnak a csillagok és a számok egy jó kis kalandhoz.

Közben azon is gondolkoztunk eleget, hogy be merjük-e vállalni magányosan az utazást, vagy célszerűbb lenne társakat találni hozzá? Sok emberrel beszélgettünk erről és egyöntetű volt a vélemény, hogy társak nélkül nem szabad belevágni ebbe a vállalkozásba. Ugyan bízom magunkban, de engedve az ésszerű indokoknak, elkezdtem társakat keresni az útra. Akadt jelentkező több is, már érdeklődés szintjén, de aztán csak úgy alakult, hogy a végére magunk maradtunk. A sors galád fintora, hogy akik szívesen jöttek volna, ők sajnos egyéb okok miatt nem tarthatnak velünk. Aztán akadt még pár vállalkozó, de addigra eldöntöttük, hogy minden ésszerű indok és figyelmeztetés ellenére magányosan kergetjük az álmainkat. Úgy egy hónap múlva sokkal okosabban tudok nyilatkozni erről, de most úgy vélem, hogy ha már ennyi időt és energiát fektettünk ennek a kalandnak a megvalósításába, akkor ezt csak olyannal osztanánk meg akivel igazán jól ismerjük egymást. Aki kipróbált motorostúrázó, nem okoz neki gondot elszakadni a civilizációs cifraságoktól, rutinosan tudja kezelni a bárhol fellépő problémákat, akiben maradéktalanul megbízunk és minden fenntartás nélkül tudnánk a közel háromhétnyi, szoros egymásra utaltságra gondolni. Ezt a lécet senki sem ugrotta meg, mondom ezt minden bántó szándék nélkül. Fenntartom, hogy lehet ezt nagyképű és önző döntésként is tekinteni, de számunkra ez teljesen lényegtelen. A cél egy lehetőleg tökéletes utazás, amit bármiféle (előre kódolható) konfliktus csak tönkre tenne, bármelyik fél szemszögéből is nézzük a dolgot. Tehát újból magányosan, a már megszokott „két személy – sok csomag” felállásban vágunk neki a kalandnak.

A második oldalon folytatódik a tervezgetés…

[ pagebreak ]

2011. tél-tavasz-nyárelő

Belevetettem magam az útvonalak tervezésébe, a különféle látnivalók összegyűjtésébe, rangsorolásába. Ekkora távon akár hónapokat is el lehetne tölteni úgy, hogy naponként újabb dolgokkal találkoznánk, de a korlátozott időtartam leszűkíti a lehetőségeket. Bármennyire is fáj, bizony keményen kell működni a cenzúrának és nehéz sóhaj mellett sok köztes pont került áthúzásra. Közben kialakult a végleges nyomvonal is, amitől persze el lehet majd térni, de egy stabil gerincet ad a túrának, amivel számolni lehet. Nagy vonalakban a következő vázlat állt fel: Szlovénia – Olaszország (itt a főbb állomások: Pompei, Etna, Szicília belső területei) – Palermo – komppal Tuniszba – 7 nap csavargás Tunéziában, számtalan látnivaló felkeresésével – komppal Genovába – Garda tó – majd haza. Először volt olyan tervem, hogy Dubrovnikból kompozzunk át Bariba, de végül ezt elvetettük. Mindjárt azt is leírom, hogy miért.

Korábbi kompozással kiegészített útjainkon eleinte segítséget vettem igénybe a jegyek rendeléséhez, de most már ezt is magam intézem. Neki is álltam nézegetni a hajótársaságok menetrendjeit, egyeztetni az útitervünkkel és a rendelkezésre álló idővel. Mivel a Jadrolinia hetente egy alkalommal indít kedvünkre való éjszakai járatot Dubrovnikból Bariba és Palermóból is csak heti 2 alkalommal megy hajó Tuniszba, ezért ezek szinkronizálása igen lényeges, hogy ne kelljen rohanni a két hajóút között és így elbukni valami betervezett látnivalót, de ne is legyen felesleges üresjárat, mert az idő véges volta miatt azt felesleges luxusnak tartom. Mikor már hetek óta csak menetrendeket egyeztettem az alakuló itinerrel, eszembe jutott, hogy talán konkrétan a foglalási lehetőségekkel is kellene törődnöm. Így következett be az, hogy 6 hónappal a tervezett utazás előtt már nem kaptam kabinos jegyet a Bariba tartó éjszakai kompra.

A fedélzeten, hálózsákban való alvás pedig nem volt annyira csábító, hogy helyette ne a lábon való közlekedést válasszam, végig az olasz csizmán. Ez a lehetőség egybe vágott azzal a ténnyel is, hogy mivel Firenzénél délebbre még nem jártunk Itáliában, ez alkalmat teremt az ország középső részének szemrevételezésére. Aztán hamarosan az is kiderült, hogy illene sietni a Tunéziába menő és pláne az onnan Genovába tartó járat foglalásával is, mert hazafelé 24 órás lesz az út és megígértem F-nek, hogy a kényelem érdekében csak kabinban utazunk, a fedélzeti tömegjelenet, vagy a nemek szerinti közös hálóterem helyett! A járatok telítettsége naponta változott, az elsőre kiszemelt időpontra már nem is kaptam kabinos jegyet. Pedig előtte való este még bőven mutatott szabad helyet. Aztán mikor egy esti böngészés alatt az orrom előtt betelt a második számú hajó is, azonnal írtam egy sms-t a főnökömnek, amiben kikértem a nyári szabadságomat dátum szerint. Hamarosan jött is a jóváhagyó válasz (ezért is megéri jó cégnél, jó csapatban dolgozni), de el tudom képzelni miket gondolhatott magában: „Normális ez, hogy egy januári vasárnap a nyári szabadságával foglalkozik, ráadásul óra-perc pontossággal??!” Persze másnap elmondtam neki, hogy mi volt a sietség oka. Még akkor este, a válasza után 15 perccel készen volt a foglalásunk. De nagyon jól tettem, mert két nap múltán már az a járat is teljesen telített volt és csak a 10-20 személyes közös hálótermekben tudtunk volna szálláslehetőséget foglalni. Vagy marad a műbőrfoteles „Pullman” szekció, de annál még a folyosón való hálózsákos alvás is jobban vonzott.

Elégedetten dőltem hátra, minden el van simítva, már csak a napokat kell számolnunk…………..amikor beütött a mennykő!

„Tunéziában zavargások kezdődtek, az ország a polgárháború szélén.”

„Forrong az arab világ!”

Ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel lett tele az írott és az elektronikus sajtó. Őszintén szólva nem vágott egy nyomba a szám és ez nem a határtalan boldogság miatt volt. Akik csak tudtak a tervünkről, egyöntetűen és szinte kórusban kántálták, hogy „Na, ennek az útnak befellegzett, normális és felelősségteljes ember nem teszi ki ilyen veszélynek sem magát, pláne nem szeretteit!”, stb…stb… Bizonytalankodtam is eleget, hogy mitévők legyünk. De ugyanakkor bíztam benne, hogy a vissza lévő hónapok alatt akár kedvező fordulatot is vehet a történet folyása és mire mi oda kerülünk, már béke és nyugalom honol Afrika felett. Részben (szerencsére) be is jöttek várakozásaim. Most, az indulásunk előtti napokban Tunézia már az „utazásra nem javasolt” kategóriából kikerülve sokkal kedvezőbb bírálattal szerepel a Külügyminisztérium honlapján. Hírt sem frissítettek róla rajta az elmúlt három hónap során. Ezt úgy értékelem, hogy nem történt semmi említésre méltó esemény. Ez akár jó hírként is felfogható, főleg ha a szomszédos Líbiában stabilan beálló háborús cselekményeket tekintjük ellenpéldaként. Mindenesetre az utunkba kerülő külképviseletek elérhetőségeit jól elmentettem, utazási biztosításunkat kabalából megkötöttem.

Izgalommal teli várakozással múlatjuk az indulás előtti utolsó napokat.

2011. június 25. szombat. Indulás előtt egy nappal

A motor is teljesen felkészítve várja a nagy kalandot. Komplett szerviz végrehajtva, új gumik felszerelve, mindenféle felszerelések, tartalék alkatrészek, szerszámok, túrafelszerelés felpakolva várja a holnap hajnali indulást.
Fiaink a nagyszülőkre bízva, illetve mivel a nagyobbik már jobbára itthon fog tartózkodni, vele megbeszélve minden házkörüli teendő, a virágok öntözésétől a kutyák etetéséig. Megtörtént a búcsú a szülőktől is, ami nem volt könnyű. Hiába, egy anyának a sorsa a szüntelen és feltétlen aggódás. A mamák ebben ráadásul abszolút profik. Mivel soha nem voltunk még ennyi időt távol saját gyermekeinktől, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy F. miként fogja kezelni ez irányú ösztöneit. De nem aggódom miatta, sok mindenen keresztülmentünk mi már együtt. Ráadásul 17 év házassággal a tarsolyban felfoghatjuk utazásunkat afféle nászútnak is, hiszen arra eddig még nem is került sor.

Mindjárt éjfél, lassan le kellene dőlni, hogy pár órányi alvás után nekivágjunk életünk eddigi legnagyobb kalandjának. De nehezen szánom rá magam. Izgulok…….nem kicsit.

Jól meggondoltuk mi ezt?

De miket is beszélek! Persze, hogy meggondoltuk! Hajnalban rajt, aztán ha minden jól megy, majd folytatom valamikor úgy 3 hét múlva.

…………………………………………………………………………………………………

2011. július 14. csütörtök

Megérkeztünk. Igaz már tegnapelőtt hajnalban, de csak most jutottam el odáig, hogy egyáltalán megkíséreljem a fejemben kavargó-forrongó halmazt kicsit tisztán látni, rendszerezni és értékelni. Ha útközben nem vezettem volna naplót, ez a feladat szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnne. Olyan élményekkel és benyomásokkal telve kezdek neki az útleírás összeállításának, ami kétségessé teszi, hogy meg tudok-e birkózni a feladattal.

Gróf Széchenyi Zsigmond világutazó-vadászíró szavait elorozva olyan érzés ez, mint amikor a sebész szikével kezében áll a műtőasztalnál egy rutinműtét előtt és minden úgy megy mint már annyiszor, csak most éppen egy közeli hozzátartozó van a steril lepedő alatt.

Korábbi élménybeszámolóimat szinte kívülállóként, felülnézetből írtam, eme mostani pedig egy olyan élményről kellene szóljon aminek belső, szerves részesei voltunk, amely nagyon megérintett és mély nyomokat hagyott a lelkemben. Olyan új világ engedett magához, amely felülmúlta minden előzetes várakozásomat, amivel kapcsolatban szinte minden előítéletem semmisnek és feleslegesnek bizonyult. Félek, hogy csupán nyomokban tudom érzékeltetni és visszaadni mindazt a szépet és jót, amit ettől az úttól kaptunk.
Nem, ez koránt sem jelenti azt, hogy ne lettek volna ott és akkor átmeneti, negatív töltésű pillanataink! Sok olyan dologgal találkoztunk, amit ha akarnánk sem tudnánk megérteni és elfogadni. De egy motoros túra nem is erről kell szóljon! Ha nincsenek kontrasztok, akkor az egész csak mesterkélt és egy hamis csillogással teli léggömbhöz hasonlíthat. Igenis kellenek kisebb „problémák”, kellenek hullámvölgyek, mert a kimagasló pillanatok csak általuk lesznek teljes valójukban megélhetők, értékelhetők. Ennek szellemében és naplómat segítségül hívva vágok bele (akkor már a sebész-hasonlatnál maradva) bízva abban, hogy olyan, mindenki számára olvasható és élvezhető irományt adhatok majd ki a kezemből, ami miatt nem kell szégyenkeznem. Pláne nem amiatt, hogy hamis képet festenék arról a 17 napnyi csodáról, amiben részünk lehetett!

Folytatás: a túra első része.