Nem a Balatonnál kezdődött a szezon, hanem
Magyarország határai mentén, porban, szélben és emberségben

A legtöbb motoros számára a szezon kezdete ismerős forgatókönyv szerint zajlik: az első napsütéses hétvégén előkerülnek a motorok, irány a Balaton, egy könnyed félnapos túra, kávé, lángos, majd haza. Nincs is ezzel semmi baj, de mi idén máshogy döntöttünk.

Az „Élet a vezetésben” túramotoros egyesület, az IndianMotorTours.hu és Onroad csapatának tagjaiként úgy éreztük, hogy a 2026-os motoros szezont nem egy megszokott gurulással szeretnénk megnyitni. Mi nem csak elindítani akartuk a motorokat, hanem értelmet is adni az első kilométereknek. Az egyesület célkitűzései között szerepel a természeti és kulturális örökségek látogatása, a lelki és mentális egészség megőrzése ugyanúgy, mint a rászoruló embertársak irányába az alkalomszerű hagyományőrző motoros túrák általi karitatív segítségnyújtás.

Ezért már hónapokkal a szezon előtt felálltunk a fotelokból, és belevágtunk egy országos adománygyűjtő akció megszervezésébe. Pörögtek a gondolatok, tervek újabb terveket szültek. Egyre szilárdabb lett az elhatározás, hogy fókuszba helyezzük az elszegényedett települések gyermekeit.

Határok mentén – 2462 kilométer, poros utak, emberi sorsok és egy közös küldetés

Három hónap szervezés – egy közös cél

Az ötlet egyszerű volt, mégis hatalmas: az ország négy különböző pontján, partnereink hozzájárulásával gyűjtőhelyeket hoztunk létre, ahol bárki leadhatta az adományait. Nem pénzt, vagy anyagi hozzájárulást kértünk az emberektől, hanem elsősorban együttérzést, jószándékot, és olyan bárki számára nélkülözhető tartós élelmiszereket, édességeket, gyermekjátékokat, esetleg használt gyerekruhákat, amelyek akár ha csak kis mennyiségben is, de minden családban elérhetőek voltak egy közös jó cél érdekében. Minden, ami egy rászoruló gyermek számára valódi örömöt jelenthet.

Egy kis idő után, már nem csak a gondolatok és a tervek, hanem a kamerák is pörögtek, videók, és összefogásra való felhívások sorozati születtek ebben a három dolgos hónapban. A célunk az volt, hogy a legnehezebb sorsú települések gyermekeinek egy szebb, boldogabb húsvétot adhassunk.

És ami ezután történt, arra talán mi magunk sem számítottunk.

Egy egész ország mozdult meg.

Az emberek figyelték a videóinkat, követték a beszámolóinkat, számolták velünk együtt az egyre gyarapodó adományokat. Napról napra több csomag és felajánlás érkezett, így szemmel láthatóan nőtt a „kupac” és ezzel együtt nőtt az összetartozás érzése is. Idegenek segítettek idegeneken, egyetlen közös cél érdekében.

Mi pedig felvállaltuk, hogy ezt az egészet nem csak megszervezzük, hanem végig is visszük.

Két motorral szerettünk volna útra kelni a magyar határok mentén, de már az első hetek után világossá vált, hogy az összegyűlt adományok szállításához, kevés lesz a csapat. Jogos lehet a kérdés, hogy a tervekben miért csak két motoros szerepelt? A válasz is egyszerű. Ez a két ember, jól összeszokott páros, maximális a bizalom köztük, és lássuk be: nem sétakocsikázásra indultunk. Itt nem lesz Hotel Hilton, sem rendszeres kényelem, még csak talán jóminőségű aszfalt utak sem. Ezért a két fős csapat csak egymásra számíthat, a hosszú napi etapok pedig az úttalan utakon haladva fárasztó és kimerítő lavinát gördítenek még a gyakorlott motorosok lába elé is.

A végső sereg

A logisztikán agyalva, egy szép hétfői napon, mint derült égből villámcsapás, ért minket egy talán gondolatolvasó barát telefonja. Azé az emberé, aki a földet is önmaga kerülte meg motorral, akitől tervezett túránkhoz minden jótanácsot örömmel fogadtunk. A vonal másik végén Pribil Sándor volt a Vérlovagok civil szervezetének vezetője. Baráti mentőövet dobva ajánlotta fel önzetlen segítségét a szállítmányozásban, és így lett teljes a maroknyi „sereg” és vált valóra karitatív segélyező álomtúra. Az adományokat a Vérlovagok civil szervezetének autója juttatta el az előre megbeszélt célállomásokra. Mi pedig két keréken, az országhatárok mentén haladva kísértük végig ezt az utat.

Az egyház is felfigyelt a Déldunántúli régióban a megmozdulásra, és áldással indították a csapatot útnak.

Indulás: áldással és küldetéssel

Március 24-én, reggel 7 órára terveztük a startot Mohács főteréről, ahol Mihovics Szebasztián mohácsi káplán úr várt minket, és áldotta meg a motorjainkat a küldetéssel együtt, amelyre indultunk. Ez a pillanat nemcsak lelki töltetet adott az útnak, hanem szimbolikusan is megerősítette a célt. Hiszen nem csak egy szimpla túra kezdődött el, hanem valóban egy igazi küldetés.

De ez az út messze nem volt olyan, mint egy megszokott túra.

Nem mindig volt út

Az első kilométerek – és a valóság

Alig hagytuk el a várost, az utak minősége drasztikusan romlani kezdett.

A határ menti szakaszokon hamar szembesültünk azzal, hogy ez a túra nem a sima aszfaltról fog szólni. Repedezett burkolat, egymást érő kátyúk, megsüllyedt útszakaszok nehezítették a haladást. Sok helyen már az is kihívást jelentett, hogy egyáltalán értelmezhető nyomvonalon maradjunk.

És ez még csak a kezdet volt.

Egy váratlan megálló – 120 kilométer után

Körülbelül 120–130 kilométerrel az indulás után, az Ormánság térségét elhagyva egy kisebb településen rendőrökbe futottunk bele. Nem ellenőrzés volt. Sajnos egy figyelmetlen gyorshajtásunk miatt állítottak meg minket.

A helyzet egy pillanatra komollyá vált, de ne ijedjünk meg, mert utána baráti lett a hangulat!

A szabály az szabály, ezt mi is tudtuk. A rendőrök is tették a dolgukat, és kiszabták a büntetést. Ugyanakkor az egész helyzet mégsem volt hétköznapi. Kiderült ugyanis, hogy ők is figyelték az utunkat, látták a videóinkat, és pontosan tudták, milyen céllal vagyunk úton. Érezhető volt rajtuk, hogy nem jókedvükből intézkednek. Barátságosan, emberként kezeltek minket, és bár a büntetést nem kerülhettük el, egyfajta kölcsönös tisztelettel zártuk le a helyzetet. Egy kézfogással, jókívánságokkal váltunk el, és folytattuk az karitatív küldetésünk. Ez a rövid epizód is jól mutatta: még a szabályok világában is van helye az emberségnek!

Az első napi örömök

Az első megálló a Zala vármegyei Muraszemenye óvodája volt, amely a Mura és a déli országhatár mentén található. A motorok hangját meghallva barátként üdvözölt minket az óvoda vezetője, és ahogy az adományokat szállító autónk is feltűnt: könnyek szökkentek az elcsigázott szemekbe. Átadás közben beszélgettünk a település, a családok, és ezzel együtt a gyermekek szociális helyzetéről, a nehézségekről, és a reményről egyaránt, melynek egy darabkáját a mi kis maroknyi „seregünk” szállította ide. Tovább indulás előtt természetesen kávéval és frissítővel kínálták a csapatot, így vettünk búcsút a határmenti falvacskától, és nyergeltünk a hármashatár irányába Felsőszölnökre. Itt szintén egy óvoda volt a célállomás, mégpedig egy több tannyelvű intézményben. A gyerekek, akik már tudtak rólunk az érkezésünk előtt, olyan izgalomban vártak ránk, hogy az ebéd utáni alvásuk sem teljesült.

Felnőtt és gyermek is leste a motorokat, és kíváncsian fürkészték a szemek az érkező csapatot. Öröm volt látni a csillogó szemeket, hallani a halkszavú gyermeki köszönetet, és látni a boldogságot ,amelyet elvihettünk az életükbe. A rövid ám tartalmas látogatás után, Köszeg irányába fordítottuk a kormányokat, ahol az első éjszaka élményekkel teli szívvel hajtottuk álomra a fejünket.

Bár sokszor úttalan utakon haladtunk, volt, hogy egyszerűen elfogyott az út a kerekek alól, és földes, sáros szakaszokra váltottunk, máskor hatalmas kátyúkkal tarkított mellékutakon egyensúlyoztunk, ahol minden egyes méter koncentrációt igényelt. Előfordult, hogy eltévedtünk, és a navigációk sem mindig tudták követni azt, amerre mi mentünk. Már az első napon világossá vált: ez nem az a motorozás, amit a képeslapokon látni.

De talán épp ez volt a lényeg.

Nem a tökéletes útvonal, hanem a valóság.

Amit az út mentén láttunk

Ahogy haladtunk az ország határai mentén, egy másik Magyarország tárult elénk. Olyan települések, ahol ritkán jár motoros. Olyan utcák, ahol nem mindig van aszfalt. Olyan házak, amelyek történeteket mesélnek – sokszor nehezeket.

A szegénység nem statisztika volt többé, hanem valóság.

Láttuk a kátyúkkal teli csapásokat, az elhanyagolt infrastruktúrát, és azokat az embereket, akiknek a mindennapjai egészen más kihívásokról szólnak. Ezek a pillanatok mély nyomot hagytak bennünk, és még inkább megerősítettek abban, hogy jó ügyért vagyunk nyeregben.

A második nap – amikor csak az út számított

A második nap egészen más ritmusban telt, mint az első. Kőszegről indultunk, és már reggel tudtuk: ez a nap nem a célállomásokról, nem az adományok átadásáról fog szólni, hanem magáról az útról és a szellemi erők befogadásáról.

Szándékosan nem terveztünk megállókat.

Ennek nagyon egyszerű oka volt: az első nap tapasztalatai alapján pontosan tudtuk, hogy milyen utak várnak még ránk. A határ menti szakaszok minősége sok helyen messze elmaradt attól, amit egy klasszikus túrán megszoktunk. Megsüllyedt úttestek, váratlanul eltűnő burkolat és hosszú, földes szakaszok. Ezekkel kellett számolnunk. Nem akartunk időnyomás alá kerülni. Ezért ezen a napon egyszerűen átadtuk magunkat a motorozásnak.

Haladtunk Magyarország határvonalait követve, sokszor szó szerint a „világ végén”, ahol már nem volt forgalom, nem volt nyüzsgés, csak mi, a motorok és az út. Néha inkább csak egy irány. Volt, hogy hosszú kilométereken keresztül nem találkoztunk senkivel, csak a széllel és a tájjal. Az utak továbbra sem kíméltek minket. A rossz minőségű szakaszok folyamatos koncentrációt igényeltek, a kátyúk és egyenetlenségek miatt sokszor lassítani kellett, máskor pedig rögtönözni: hol kerüljük ki, merre menjünk tovább, ha az út egyszerűen megszűnik. Ez a nap fizikailag és mentálisan is fárasztó volt. De közben volt benne valami különleges szabadság is. Az, hogy nem siettünk sehova. Nem volt határidő, nem volt kötelező megálló. Csak az a tudat, hogy Magyarország határvonalain haladunk végig, egy olyan útvonalon, amit kevesen tapasztalnak meg így, ilyen formában. A nap végére már érezhető volt a fáradtság. Hosszú, kihívásokkal teli kilométerek voltak mögöttünk, amikor végül megérkeztünk a Nógrád vármegyei Bárna településére. Nem volt hangos érkezés, nem volt nagy felhajtás, csak az a csendes elégedettség, amit egy nehéz nap után érez az ember. Szállásunk is az erdő csendjében kapott helyet, egy számunkra ismeretlen környezetben és kultúrában rejlő dimbes-dombos vidéken, távol a civilizációtól, ahol a nyugalom szigetére leltünk.

Tudtuk, hogy ez a nap kellett.

Mert nem csak a cél számít, hanem az az út is, amin eljutunk oda!

Közösség két keréken – és azon túl

A harmadik nap reggelén bárnai szállásunkat elhagyva, Aggteleken csatlakozott hozzánk Pribil Utazó Sándor, aki legendás oldalkocsis BMW R 1200 GS Adventure motorjával érkezett. Baráti kávézás közben futott be az adományokat szállító Vérlovagok autója, és innen már együtt, konvojban haladtunk tovább Bódvalenkére.

A kis falu magáért beszélt. Meséltek az emberek, meséltek a házak kézzel rajzolt falai, és sajnos mesélt a szemünk elé táruló szegénység is.

Ami ezt felülmúlta, az nem más volt, mint az egyszerű, de szívből áradó vendégszeretet, a némán előbújó könnyek, és a hangosan rikkantó gyermeki örömök. Az önkormányzat előtt átadott adományok húsvéti ajándékként érkeztek, és a gyerekek öröme minden addigi fáradságot felülírt.

Aznap az időjárás is próbára tett minket: így egy órán keresztül esőben haladtunk, a porban, sárban, de a kihívások ekkorra már a túra részévé váltak. A nap következő meghatározó pillanata azonban váratlanul érkezett. Megcsörrent a bukósisakban a telefon hangja, és Porcsalmára kaptunk meghívást egy motoros rajongótól. Egy kávéra és süteményre invitált minket a fárasztó napunk végére, alig karnyújtásnyira a Vállaj településen lévő esti menedék helyünktől. A meghívás szó szerint így szólt. „ Szerény házam udvarában, magasodó templomot láttok” Címet bár nem tudtunk de fürkészve, és kíváncsian kerestük a porcsalmai templomot a faluban. Érkezéskor hamar kiderült a szíves vendéglátónkról, hogy ő a helyi plébános, aki másodmagával fogadta megfáradt vándorokat. Rövidszerrel fény derült rá, hogy a tisztelendő „Atya” is saját motorjának nyergében rója az „Úr” által megtervezett utat. A beszélgetés, a vendégszeretet, és az a fajta őszinte emberi kapcsolódás, amit ott átéltünk, újabb bizonyítéka volt annak, hogy ez az út sokkal többről szól, mint motorozásról.

A végső próba-hazatérés

A negyedik napon Vállajról indultunk vissza Mohács irányába. Előre megbeszélve, tervezetten Kecskemétnél szétváltunk, és mindketten saját utunkat folytattuk otthonaink felé a határmenti vidékeken.

Ezen a napon az időjárás már nem volt kegyes. 80–90 km/órás oldalszél tépte a motorokat, sokszor szó szerint harcolni kellett a kormányért, hogy a sávban maradjunk. Az utolsó 100–150 kilométeren az eső is megérkezett. Előkerültek az esőruhák, és az utolsó szakasz már inkább szólt kitartásról, mint élvezetről. Délután 16 órakor érkeztem vissza Mohácsra, Levente pedig egy jó órával korábban szerettei körébe Százhalombattára.

A számláló 2462 kilométert mutatott.

Több volt, mint egy túra

Ez a történet nem a kilométerekről szól, hanem arról, hogy nem a legegyszerűbb utat választottuk. Nem a kényelmeset, nem a megszokottat, csak azt, amelyik igazán számít.

Az Élet a vezetésben túramotoros egyesület számára ez volt a 2026-os szezon kezdete. Nem egy hétvégi gurulás, hanem hónapok munkája, több ezer kilométer, és megszámlálhatatlan ember összefogása. Ezért itt is köszönetet mondunk mindenkinek, aki hozzájárult ennek a nemes ügynek a megvalósításához. Az embereknek az emberségnek, és az összetartásnak amiben a kezdetektől fogva hittünk.

És, talán ami a legfontosabb! Nem ketten indultunk el!

Egy egész ország volt velünk.

A cikket írta: Nagy Tibor az Onroad.hu referense