MZ ETZ 250 vendégcikk: soha többet szocimotor

Néhány évvel ezelőtt még az a mondás járta, hogy a motorozás legjobb első lépcsőfoka az MZ. Mert nem csak motorozni, de alapvetően szerelni is megtanulsz vele, miközben alig buksz rajta, ha ez az egész mégsem jön be. Ádámot ezzel már senki nem traktálta, ő egészen egyszerűen csak beleszeretett és lelki szemei előtt látta, ahogy széles mosollyal az arcán húzza maga után a kék füstöt, zsebében a ropogós A2-es jogosítványával, hogy aztán egy piros lámpánál a kacéran odapillantó csajokra kacsinthasson és egy hegyke gázfröccsből fakadó sandarandandéval eltűnjön a naplementében. Csak aztán jött az a fránya valóság. Fogadjátok szeretettel az ő tollából származó tanulságos vendégcikket!

“Soha többet szocimotor!

Nem így kezdődött ez a se veled, se nélküled kapcsolat, amit az öregasszonnyal ápoltam. Mármint, most itt a 250-es ETZ-m az öregasszony.

Rajongtam érte, imádtam, volt lelkesedés. Igaz, javarészt azokban a hónapokban, mikor még se jogsim, se jó idő nem volt. De hát Istenem, kellően nagy a birtok a tanyán ahhoz, hogy a kétütemű szerencsecsomag használatba legyen véve. Olyan, hogy önszopatás? Áh, ismeretlen fogalom volt számomra. Abból indultam ki, hogy pár évig gyepáltam egy Simsont, aminek olyan színe volt mikor megvettem, mintha teleszarta volna egy madárraj. Sorolhatnám az esztétikai gondokat, de ment minden körülmény között. Kár volt úgy gondolnom, hogy másodjára is belenyúlok a szerencsebödönbe. Nem, mellé nyúltam. Nagyjából oda, ahol tűz, meg tüskék, meg janicsárok, meg az egyéb jóságok vannak.

Mire végre meglett a jogsim, és nagy lendülettel belevágtam, hogy na, végre, csapjunk a lovak közé, akkor jött az első kellemetlenség. 100-110-es tempónál megszorult a dugattyú, és igazi szerencseszám volt az utam, hiszen akkor mentem vele közúton harmadjára. Egy olyan nebulónak, mint nekem, mondanom sem kell, kurva szar élmény volt, bár a kedvemet nem vette el. Az már igen, hogy azért az elintézte a dugattyút, a hengert annyira nem, éppen meg lehetett menteni.

Aztán jött az a szakasz, hogy baszki, de jó, van egy motorom! Ja, nincs, szerelő bütyköli. Ki is esett nagyjából egy hónap.

Mikor megkaptam, jobban vigyáztam rá, mint általános suliban egy összezörrenésnél a húsvéti tojásokra, hiszen a szűz hengerbe nem érdemes beledurrantani az áldást.

Minden jó volt egy darabig, amíg munka miatt egy oda-vissza 40 km-es útra nem kellett mennem. Éppen egy céghez mentünk látogatóba, szóval nem is csak kirándulgattunk. A második pofon itt ért, mert a frissen megjavított motor egyszer csak fogta magát és erőtlenül leállt alattam. Az agyvizem pedig nem amiatt forrott fel, mert kurva meleg volt.

A céghez bár kijutottunk, de a lezárt motorhoz visszatértünk és megpróbáltunk valami élet-félét lehelni belé, de mint halottnak a csók, annyit ért. Piszok nagy szerencsém volt, hogy egy motoros kolléga, aki arra bicajozott, a nap szuperhősévé vált, mert elvihettük hozzá a lerobbant csotrogányt. Pár napot ott is volt, amíg nem mentünk érte futóval.

Ezt követően egyenesen a szerelőhöz vezetett az utunk, akinél ott is volt egy jó darabig a jószág. Az igazi boldogság akkor öntött el, amikor végre újból átvettem és mehettem vele.

Meddig is…? Hát, nem sokáig, mert bár új generátor állórész került bele, a gyújtás patikán lett beállítva, a gyűrű újból megszorult. Annyi különbséggel, hogy valami csoda folytán menet közben nem történt semmi, nem tört el, egyszerűen elhagyta az erő és kész. Az újbóli gyűrűgond volt az utolsó utáni dolog, amire gondoltunk. De kiderült, hogy a legfelső kis gyűrűcske cseszett mozogni, és kurva nagy mázlim volt, hogy nem tört el… Mindez 2000 kilométerrel után a felfúrás után. Ja igen! A gyújtás megint elmászott.

Ez is meg lett javítva. Már csak össze kell rakni. Alig várom, hogy megváljak tőle. Mert érzem, hogy egy ilyen idős gép bütykölésének se eleje, se vége, olyan ez, mint egy birtok: mindig van mit rajta csinálni.

Pedig azt kell, hogy mondjam, a motor nagyon egyben van, és mondhatni, korához képest még nem is lenne vele komoly gond. Más ismerősöm régi paripái több, és szarabb gondokkal küszködnek. Ez viszont engem nem vigasztal és a szezon az öreg vas miatt elment. Már nem volt meg a biztonságérzet. Mint társ tekintettem a vénasszonyra és amikor a motor tropára ment, akkor pont a legnagyobb örömforrás, a mentsvár mutatott egy jókora középsőujjat…

…. Hát akkor elmehet a picsába!

Jó, ne legyek pöcs, kettőn állt a vásár, mint egy kapcsolatban. Én sem mindig voltam megfelelő partnere a motornak. Egy ilyen veterán motor nem egy olyan fiatal számára való, akinek még az az öröm, hogy rángatja a gázt, mint a… Mindegy, értitek. Ez a vén jószág egy higgadt, a régi kor szellemét újból átélni kívánó (vagy németben eladni akaró) egyénnél lesz a legjobb helyen. Mindkettőnk érdekében jobb lesz, ha tovább adom valaki olyannak, aki egyrészt ért hozzá, másrészt van türelme ahhoz, hogy szocimotorként bármikor beszarhat rajta valami. Nekem pedig ennyi nyűg nem kell. Nem illünk egymáshoz, félre nyúltam. Az elérhető alkatrészek nagyrésze utángyártott vacak, a normális meg drága. És bennem, a fiatal srácban, akinek a motorozás szeretete nem azt jelenti, hogy egy régi kétkerekűt foltozgat ahelyett, hogy a haverokkal motorozik, ez nem egy hosszútávú utat jelent. Az idősebb korosztály, akik ezeken nőttek fel, még megtalálják benne a szépséget, de nekem a nagyjából 4 évig tartó szocimotoros korszagom savanyú szájízzel ér véget.

Illetve még annyit hozzátennék, hogy tisztában vagyok a használt motor vásárlás kockázatával, jövőre ha új gépet veszek (valószínűleg egy Suzuki GS500E-t, vagy F-et), ugyanúgy megvan az esély arra, hogy megszívom. Viszont egy fiatalabb gépet nem kell annyira óvni, az alkatrészek is minőségibbek, tartósabbak. Ráadásul a modell, amivel szemezgetek, rossz szót még nem kapott azoktól, akik beszéltek róla. Ez a szezon így sikerült, a következőben bepótolok mindent.”

A megírt tapasztalatokat és a hozzájárulást a megosztáshoz ezúton is köszönjük Rázsi Ádámnak, a Motorbarát blog szerzőjének, ahol az eredeti beszámolót is olvashatod.