Motoros nászút Bamakóba: Atlasz hóval és csodákkal

A tegnapi nap margójára: hogyan is kerültünk az „Egy Motoros Naplója” című film-szerű történetbe? Legalábbis nekem ez az alkotás jutott eszembe, miközben ragyogó időben haladtunk kavicsos szerpentineken, csodás tájakon és a legjobb társaságban magasztos gondolatok közepette. Na de nem így kezdődött!

A reggelt az átázott ruhánkban kezdtük, az előző napi véget nem érő terepgyakorlatoktól erősen megfáradva. Nem jutottunk messzire Marrakesch-től, ugyanis Al Haouzban jött az információ: a verseny útvonalának kijelölt hágón olyan hóhelyzet van, hogy kompletten lezárták az egészet.

Az autós csapat eleje fent vesztegelve fagyoskodott és várta a hókotrót. Állítólag órákon át. Mi lent dekkoltunk a kisvárosban, amelyben a közelmúltban láthatóan komoly károkat okozott az árvíz. Azután – mivel reménytelennek tűnk még aznap átkelnünk a hágón – csoportosan a visszafordulás mellett döntöttünk.

Mi viszont nem álltunk meg és vártunk ott még egy napot, tovább akartunk jutni, igaz nem kis kerülővel, az egész Atlaszt megkerülő, az óceán partján vezető barátságosabb útvonalon. Erre a döntésre Triumphos barátunkkal, Janóval közösen jutottunk, így hát közös lett a gurulás is. Azért gurulás, mert egy teljesen felhőtlen (és ez szó szerint is értendő), feladatoktól és megpróbáltatásoktól mentes nap következett. Mégpedig a legjobb programokkal megfűszerezve.

Nekivágtunk hát az aszfaltnak, a navigáció 600 kilométer feletti számokkal intett a gyors haladásra, húztuk is neki falun-városon át egészen a nyugati parti autópályáig. Itt először megnyugodva konstatáltam, hogy a százhatvanas tempó, amivel haladunk, elég hatékony és kerülő ide vagy oda nagyon is jó döntés volt.

Kis idő elteltével, ahogy közeledtünk az Atlasz vastagon hófedte, lenyűgöző vonulata felé tekintetünket nem tudtuk levenni róla. Talán az is közrejátszhatott a továbbiakban, hogy egyikünk motorja sem szereti igazán az autópályát (nem ide lettek kitalálva) – szóval az első letérőnél nekivágtunk merőlegesen a hegységnek, hogy legalább a nyugati végébe egy kicsit belecsíphessünk.

Nyugodtan mondhatom, hogy mindhármunk életének egy meghatározó napja rajzolódott egyenesen rá térképre. Erre bármikor szenvedélyes boldogsággal fogunk visszagondolni! Nem azért, mert olyan és akkora dolgok történtek, hanem csak ahogy megéltük. Tudtuk, hogy mi helyett kapjuk ezt és hogy mennyire magával ragadó helyen vagyunk igazi BARÁTI társaságban! Maga volt a csoda, ahogy főzhettünk egy levest és valami konzervet közösen 1’800 méter körüli magasságban a kecskék és madarak által uralt, mégis barátságosnak mutatkozó vidéken.

Eszméletlen jó döntések sorozata követte egymást, alig bírtunk felocsúdni és betelni azokkal az érzésekkel, amikkel minden perc megjutalmazott minket. Például azt sem tudtuk, hogy ez az út rá fog-e vezetni az Agadirba juttató régi, elhagyatott de tökéletes állapotban lévő kellemesen kanyargós, dimbes-dombos élményaszfaltcsíkra. De rávezetett!

Így fülig érő mosollyal és hatalmas boldogsággal haladtunk dél felé tényleg a legjobb filmekbe illő helyszíneken ámulva, próbálva befogadni belőle mindent, ami lehetséges volt számunkra. A képek nem tudják visszaadni, amiket megéltünk. De akkor ez elég volt, én pedig mindenképpen javasolni fogom, hogy a következő Bamakókon az általunk talált helyek legyenek érintő pontok. Például nem tudjuk, mi volt az a cethal-szerű szikla, de a helyiek is mind megálltak itt, mosolyogtak, másztak – szóval igazi örömhelyre leltünk. Ez talán a képeken is látszik.

Tovább haladva pedig a vidámság nem ért véget, ahogy az út az autópálya mellé ért és a hegyeken fölébe kerülve mit látnak napsütéstől elvakított szemeink? A Szuper Robur Csapat robogott párhuzamosan velünk! Nagyon megörültünk, már csak azért is, mert tudtuk, hogy ott bent a kaszniban is bizonyára akkora öröm ilyen szép időben utazni ezen a csodás tájon. Erről akkor ott csupán integetéses kommunikáció útján is megbizonyosodtunk.

Néhány óra múlva újabb szerencsés véletlen következett: Adagir bevárosában motorozva egy hatalmas, megpakolt jármű körvonalait pillantottuk meg a szembesütő napfényben. Közelebb érve, a tetején hordott JetSki azonnal rádöbbentett, hogy ez ismét Roburos csapat! Kívánságom teljesült, együtt mesélhettünk este egymásnak a nap élményeiről és tölthetjük el reggelinket a csodás óceánparton.

Mára be is fejezném, már tényleg éhes volnék – és még sok kilométer van tervben mára is. Hiszen mihamarabb be akarjuk érni a mezőnyt, remélhetően Tan-Tan városában.