Nem motor, mert három kereke van. Ráadásul azok nagyon aprók, csakúgy mint az erőforrás. Három embert szállíthat, de gyorsan soha nem fog menni, vagy legfeljebb szakadékban hátszéllel. Alig több mint tíz lóerő és csőgázon legfeljebb a hatvanötöt ha eléri. Gyakran tartja fel a városi forgalmat még a buszsávban is – mégis mindenki mosolyog tőle. Akár benne ül, akár kívülről nézi. Szerintem ezek alapján mindenki kitalálja, miről van szó. A “bemelegítő” gyári videó pedig már hibátlanul át is adja az életérzést, íme:

Kevés jármű mutathat fel modell-szinten olyan komoly múltat, mint a kis olasz tricikli. A Második Világháború után újjáéledő Olaszországban ugyanis a mobilizáció leginkább elérhető módja volt a roppant egyszerű felépítésű, ebből kifolyólag racionálisan beszerezhető és fenntartható Vespa. Robogóval árut szállítani azonban elég nehézkes, így 1948-ban gyártani kezdték a motor alapra épülő három kerekű “teherautót”, az Ape-t. Egy évre rá pedig érkezett is személyszállító “taxi” változata, a két utas mobilizálására képes Calessino.

Az ős-Calessino 1948-ból

A modellcsalád – amely az évtizedek során megszámlálhatatlan variációban készült – a dél-európai régióban hatalmas sikereket ért el: több mint kétmillió Ape talált gazdára napjainkig. Ez teljesen érthető is: méretei miatt a legkeskenyebb sikátorokba is be lehet juttatni vele akár az árut (még ha egyszerre csak 1-1,5 köbéternyit is), akár az utasokat. Ráadásul mindezt igen olcsón – és itt a jármű beszerzése mellett annak fenntarthatóságára is gondolni kell. Mert valamennyi Ape a mai napig szinte őskori, ennek megfelelően elképesztően kiforrott és igénytelen technikára épül.

Az Onroad történetének legbulisabb tesztjárműve

A legújabb generációs Calessino 2000-ben jelent meg: kétszáz köbcentiméteres, kényszerléghűtéses, egy hengeres benzinmotor mozgatja, hátsó “kabrio” utasterében ketten helyezkedhetnek el meglepő kényelemben, a tíz lóerő pedig lassan, de biztosan eljuttatja őket bárhova – mert felkapaszkodik a legmeredekebb sikátorban is. Nézzük, milyen vezetni és milyen utazni ebben a hihetetlenül jópofa kis tricikliben.

Nem vezetőbarát

A szerkezet minden porcikája érezhetően haszonjármű. Hozzám hasonlóan nagyra nőtt pilótának a vezetőülésbe történő bekászálódás is komoly kihívás – majd ezt követően az Ape vezetésének minden egyes mozdulata úgyszintén. A kormány hagyományos motoros érzetet ad, közben azonban egy háttámlával is rendelkező lócán ülünk. Az összes kezelőszerv a jobb markolaton van (az irányjelző múltidéző billenőkapcsolója is), míg bal kezünkkel csak kuplungolunk és váltunk. Rendes, Vespa-szabvány szerinti markolatváltóval.

Nagyon gusztán néz ki, pedig hihetetlenül egyszerű szerkezet

A dolog úgy indul, hogy lábaink között beillesztjük a kulcsot, gyújtást adunk, majd behúzott kuplung mellett jobb hüvelykujjal indítózunk. Amennyiben még hideg az egyetlen árva kis henger, a két középen levő kar közül a jobb oldalival húzhatjuk ki a szívatót. A mellette levő kar (éppen olyanok ezek, mint a Wartburgon a szabadonfutó volt annak idején) az irányváltó: egyik állásában előre, a másikban pedig hátrafelé indul meg a bódé. (A haladási irányt csak üresben tudjuk módosítani – utána viszont hátramenetben is megvan mind a négy fokozatunk, vagyis ugyanúgy tudunk váltani, mintha előre haladnánk.)

Nagyon keskeny, még a kocsisorok között is simán el lehet evickélni vele

Kiengedjük a kéziféket, amely egy rendes vas kar a lábaink között – oldása halk, de behúzása olyan akusztikával jár, mint egy sorozatlövés. Kuplung behúz, markolat hátrateker (az üres rendesen az első és a második fokozat között található), majd kuplung enged, és kis gázzal már gurulunk is. Némi gyorsítás és jöhet a kettes – ehhez fizikailag is sokat kell tekerni a markolaton, mert át kell “ugranunk” a neutrált. Tovább előrefelé jön a hármas, majd a négyes – utóbbit sík úton simán már 40 körül kapcsolhatjuk.

A kézifék behúzására a katonák szerintem fedezékbe vetik magukat

A féket kizárólag a jobb lábunkkal, egy abszolút tragikusan elhelyezett pedállal kezelhetjük. Legalábbis ha hosszú a virgácsunk, igen komoly tekergés kell úgy letaposni azt úgy, hogy közben ne akadjunk bele térddel a kormányba. Miután kidolgoztuk ezt a mozgáskultúrát, meglepve tapasztaljuk, hogy a három miniatűr dobfék az elöl és hátul független körrel operáló hidraulikus rendszerrel mennyire komolyan képes lassítani a pléhdobozkát. Adagolni ugyan különösen nehéz, de némi gyakorlással aztán ez is szépen megy. Mivel azonban gyűrődő zóna gyakorlatilag nincs előttünk, hamar megtanulunk megfelelő követési távolságot tartani…

Egyetlen pedállal kezeljük a három dobféket – bár azok két külön körön vannak

A nagy ellenség

Miután felpakoltuk az Ape Calessinonkat negyedikbe, a gyorsulás – amelyre az “elementáris” jelző helyett a “jelzésértékű” jobban illik – még igen sokáig eltart. Ha elég türelmesek vagyunk, műszer szerint elérjük akár a 65 kilométer/órát is. Ezt azonban már irgalmatlan sebességnek éljük meg, amely olyan adrenalin-lökettel párosul (főleg az első időkben), mintha egy motorral tényleg életveszélyesen száguldoznánk. Dicséretes, hogy a végsebesség akkor is ugyanannyi marad, ha két felnőtt utast veszünk magunk mögé a fedélzetre.

A jobb markolatról sok mindent kezelhetünk. Az indexet imádtam!

Egyetlen kivétel, amikor emelkedő tornyosul előttünk. Ilyenkor hamar elfogy a lendület, és addig kell visszakapcsolgatnunk az egymástól meglehetősen távol eső áttételű fokozatok között, ameddig az apró motor képességei elérhetővé teszik a domb vagy hegy megmászását. Mert a sajtóanyag azon része, hogy azt mondja “megbirkózik minden terepviszonnyal” valóban igaz. A legmeredekebb budai kis utcákban is felmegyünk, utasokkal a fedélzeten is – legfeljebb baromi lassan. Ha egy valóban meredek emelkedőn kell elindulni, az egyes után a kettest még beszúrjuk, de azt hiába forgatjuk le, nem tudunk olyan gyorsan újabbat felváltani, hogy elbírja a motor.

Elképesztően apróak a kerekei

Lankásabb hegyvidéken ugyanez a helyzet eggyel magasabb sebességfokozatokkal: ott a harmadikat még simán elviszi az Ape, de a négyesre esélyünk sincs. Némi tapasztalatszerzés után az emberben kialakul az érzet, hogy milyen kaptatón mi a realitás, és szépen békésen felkocog mindenhol. Ebből aztán elképesztő sikerélmények is fakadnak: ha mondjuk az Erzsébet hídon átkelünk a budai oldalra és ott a Hegyalja út felé úgy elkapjuk az utolsó jobbost, hogy végig harmadikban feljutunk a domb tetejére, szupermennek érezzük magunkat – pedig legalább 32 kilométer/órával száguldunk ám fölfelé!

Bal oldalon csak a kuplung és a markolat-váltó. Ősi Vespa-örökség

Ez mitől ilyen stabil?

A Piaggio Ape Calessino az elindulás utáni első kilométereken nem kelt túl nagy bizalmat az emberben: van egy olyan érzésünk, hogy a minimális méretű kerekeken guruló, keskeny hátsó nyomtávú és magas felépítésű jármű biztos hogy borulékony. Mert mitől ne lenne az? Az első kanyarokban indokolatlanul lassan is mentem – aztán elkezdtem megérezni a különleges triciklivel való kanyarvétel ízét. És rájöttem, hogy ez bizony nem borul semerre sem!

Megdöbbentő, de stabil. A kép nagyon erős provokálás közben készült – ennek a végén sem borulni kezd, hanem elindul keresztbe a hátulja

A – szó jó értelmében véve – roppant primitív felépítésű hátsó futóműben még rugókat sem találunk: egyszerű gumipogácsák biztosítják a lengéscsillapítást. Viszont olyan zseniálisan teszik mindezt, hogy oldaldőlés is alig van. Kanyarban botrányosan stabil az egész szerkezet – mikor belejövünk a vezetésébe, olyan dolgokat kezdünk magabiztosan elvállalni, amit elsőre konkrétan lehetetlennek gondoltunk.

Roppant egyszerű technika – érdemes megfigyelni a rugózást!

Amennyiben többszörös terhelésváltással a végsőkig provokáljuk, azzal jelzi lehetőségeinek végét, hogy a hátsó traktus elkezd finoman keresztirányban sodródni. De ez sem egy azonnali megpördüléssel kezdődik, hanem finom stabilitásvesztéssel, amelyet megfelelő hanghatás is kísér, azt jelezve, hogy “elég volt, ne erőltesd tovább”!

Miniszterelnöki pozíció

Így az igazi: lehajtott utasponyvával

A vezetői pozíció helyszűkével szemben a hátsó sorban helyet foglaló utasokat fejedelmi kényelem – és lábtér – várja. Igaz, míg a pilótának automata medenceöv jár, addig itt két kézzel szabályozható csípőrögzítő van csak. Azonban tényleg mind a láb-, mind a fej-, mind pedig a válltér bőségesen elegendő. A futóműkomfort miatt sincs ok a szégyenkezésre: nyilván ugrálunk kicsit a macskaköveken és a kátyúkon, de komoly ütést nem igen éreznek az utasok.

Állandó mosolyt csal az arcokra

Az igazi buli akkor kezdődik, amikor az egyszerű cipzárral és tépőzárral oldható vászontetőt hátracsapjuk: innentől a két utas kabriós városnéző élményben részesül. Ekkor értelmet nyer a soha el nem túlzott haladási tempó is, hiszen marad idő és lehetőség a környezetben való gyönyörködésre is. Ha szép az idő, nem tudok jobb kalandot elképzelni, mint egy ilyen kis szerkentyű hátuljában terpeszkedve bejárni mondjuk Budapestet, és megismerni a város legeldugottabb zugait is!

Gyűrődőzóna legfeljebb az első sárvédő lehet. Igaz, az legalább vasból van – mint minden

Csomagot ugyan keveset tudunk szállítani – de arra ott vannak a dobozos vagy platós Ape “teherautók”. A Calessino utazóközönsége megelégszik néhány kisebb kézitáskával, azok pedig bőségesen elférnek a motortér felett található nyitott csomagtartón. Egy párt még a közeli reptérre vagy vasútállomásra is ki lehet vinni vele – csak időben kell indulni, nehogy lekéssük a menetrend szerinti járatot!

Alternatíva nélküli csoda

Állítólag a repülőgép-iparból származik a futómű. Elöl is dobféket találunk

A Piaggio Ape Calessino 200 érdekes, többféleképpen nézhető szerkezet. Egyfelől egy technikai őskövület, amely a mai rohanó világban tekinthető már semmiféle létjogosultsággal sem rendelkező, elavult talicskának. A másik oldalról viszont egy semmihez sem hasonlítható jármű, amely fittyet hány a stresszre, a ránk kényszerített megfelelési kényszerre. Egyszerűen élvezni akarja az életet és bebizonyítani, hogy mennyire szép a világ!

A tető “rögzítése” gyors és egyszerű

Szállodáknak, panzióknak nehéz elképzelni jobb választást, ha valamilyen különleges élményben kívánják részesíteni vendégeiket – mert ha egy ilyen kis tuk-tuk kuli várja őket a pályaudvaron, már jól indul a nyaralás! Ami aztán jól is folytatódik, ha a várost vagy éppen a vidéket egy ilyenből mutatják meg nekik.

Az örök mosoly titka!

Műszaki adatok