Maratoni motorozás

Körülbelül négy és fél vagy öt óra alvás után megszólalt az ébresztő. Nem volt mit tenni, szedelőzködtünk, hogy még tankolhassunk gyorsan az indítás előtt. Sőt, Balázzsal motort kellett cserélnünk, hogy arról is szerezzek tapasztalatokat. Már az első felülésnél éreztem, hogy kellemesebb napnak nézünk elébe Petrával, hiszen az üléspozíció túrásabb, a futómű is kényelmesebb, és ami nem mellékes, van kuplungkar, amit húzgálhatok és váltókar, amit rugdoshatok.

Egyszerűen lenyűgöző volt a Mecsekben kanyarogni hajnalban, látni a napfelkeltét, ahogyan kibukkan a hegyek mögül, majd újból eltűnik egy magasabb csúcs mögött, hogy megint felkelhessen. Becéloztuk Máré várát, amit egy trükkös kis erdei utacskán kellett megtalálni. Egy fahídon kellett áthajtani, hogy felmehessünk a várhoz.

Nem csak mi kerestük ezt a hidacskát, az előttünk haladó csapat is szemlátomást nagyon megörült az átkelőnek, hogy egy gyors irányváltást követően folytathassák útjukat. Illetve majdnem, mert bowlingozás lett a nagy forgolódás vége. A rivális csapat egyik tagja megállt az út szélén, az árokparton, míg társa már fordult is volna, de a megállást követően, valószínűleg a vizes füvön kicsúszott a lába és azzal a mozdulattal, ahogyan betakarózott a motorjával, úgy borította be társát is az árokba. Mindketten eléggé lehetetlen helyzetben voltak a motorok alatt, így gyorsan lepattantam én is segíteni. Szerencséjükre sem ők, sem a motorjaik nem sérültek, mindenki viszonylag puhára esett. Kis bosszankodást követően valamennyien folytathattuk utunkat fel a várhoz, ahol Macko várt már minket a stopperével.

A várat követő szakaszon nagyot hibáztunk, ugyanis hárman a négyfős csapatból félreértelmeztük az itinert és rosszfelé fordultunk, majd jó harminc kilométer után döbbentünk csak rá, hogy nagyon nem jó irányba megyünk. Mint kiderült, nem csak mi voltunk így ezzel, több csapat is benézte. Hiába, azért nem volt olyan egyszerűen követhetőre megírva az itiner minden egyes pontja…

Innen már nem akartunk visszafordulni, hanem megnéztük, hogy hol van az etap vége és egy alternatív útvonalon odagurultunk. Itt sajnos, az eltévelyedés miatt kihagytunk egy ellenőrzőpontot és ezért kaptunk egy talicskányi büntetőpontot. Balatonkenesén volt a szakasz végpontja, itt volt egy fél óra pihenőidő, ami alatt bedobhattunk pár palacsintát és némi üdítőt, hogy ne korgó gyomorral folytassuk a versenyt. Szükséges is volt ez, hiszen a reggeli sajnos kimaradt. Reméljük ezt a következő alkalommal már orvosolni fogják a szervezők, hiszen ez volt az első alkalom, hogy nem szinte folyamatos 24 órás verseny módjára zajlott a rendezvény.

Innen már csak az utolsó szakasz volt hátra, ami végig szintén gyönyörű tájakon vitt keresztül bennünket. A Balaton-felvidék útjai mindig kiválóak, amolyan jolly jokerként él a motorosok fejében. Nagyvázsony, Kapolcs, Tapolca és még sorolhatnám – kanyargós, jó minőségű utak vezetnek errefelé, élmény rajtuk haladni. A táj, ami az utak mentén terül el, pedig… – szerintem nem kell ecsetelnem. Nem véletlenül van itt az egyik legszebb nemzeti parkunk. Az itiner néhol trükkös módon fogalmazott, ilyenkor több irányba indultunk, majd rádión jeleztünk, ha meglett a helyes irány. Keszthelyre beérve sikerült megint egy kissé elkeverednünk, de aztán gyorsan ráleltünk a helyes útra, hogy folytathassuk a túrát. Itt már nagyon a célegyenesben voltunk, de a sűrű balatonparti forgalom a 7-es főúton hosszú kígyóként próbált állandóan keresztbe tenni nekünk, nehogy rendesen haladhassunk.

Éreztük, hogy már nagyon közel vagyunk, de a koncentrációnk egy pillanatra sem lankadhatott, mert akkor hiába az eddig megtett közel ezer kilométer és még ki tudja, milyen rossz történhet. Ilyenkor a szokásosnál is jobban kell figyelni, mert az ember hajlamos takarékra rakni magát, amikor érzi, hogy mindjárt megérkezik. Az araszoló autók kerülgetése hatványozottan elvette az energiánkat, így kellemesen megfáradva roboghattunk be a célba, ami Balatonlelle mellett volt egy dombtetőn, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Balatonra.

Nem fájt a szívünk, amikor le kellett szállni a motorokról, eleget motoroztunk a hétvégén, az alfelünket laposra ültük, jól esett végre kinyújtóztatni elgémberedett tagjainkat. Amíg vártuk a pontok összesítését, addig meleg ebéddel és üdítővel láttak vendégül bennünket. Tipikus vasárnapi menü, rántott hús rizzsel és savanyúsággal, de olyan jól esett, mint talán még soha.

Az eredményhirdetésnél kissé csalódottak voltunk ugyan, mert csak a 17. helyezést értük el, főleg úgy, hogyha a figyelmetlenségünkből adódó ellenőrzőpont kihagyástól eltekintünk, akkor vagy hat helyet ugrottunk volna előre. Ez az apró dolog talán leginkább Andrást szomoríthatta el, mert ő győzni jött, Balázs, Petra és én pedig inkább egy jót motorozni.

Persze, nem voltunk egy összeszokott csapat, tehát ebből a szempontból nem is rossz, amit elértünk. És a legfontosabb, hogy épségben végigértünk a versenytávon, miközben rengeteg olyan helyet láthattunk, amit a jövőben érdemes lesz egy kevésbé haladós túra során felfedezni. Az eredményhirdetés és fotózás után nekünk még hátravolt egy újabb 150 kilométer, de ezt már nyugdíjas tempóban motoroztuk végig az én kedves és kitartó utasommal, benyomtam a váltót D-be, aztán csak húztam a gázt hazáig. Csákváron még ettünk egy év fagyiját, hogy azt is kipipáljuk, mielőtt hazaérünk, hogy lemálházzam a gépet.

A hétvégén lemotoroztunk kicsivel több mint 1’300 kilométert, ami így kissé tömény volt, de olyan élményekkel gazdagodtunk, amelyeket bizony kár lett volna kihagyni. Úgy gondolom, hogy jót tett a BMW Bike Maratonnak a változás, hogy egy szinte folyamatos 24 órás futamból egy egész hétvégés túra rallyvá nőtte ki magát – igaz, az elődjén nem sikerült részt vennem. Jövőre, ha nem is ugyanitt és nem is ugyanekkor, de remélem találkozunk az idei és az új résztvevőkkel is egyaránt!