Amikor csak a fék segít

A második nap némi bemelegítés után – ez megegyezik az első napival – a fékezéssel kezdődik. Egy kis radarral ellenőrzik is az elért sebességet. A feladat elvben egyszerű, mégis igen összetett. Különböző sebességekről (a maximum 60 kilométer/óra környékén van) először csak a hátsó, majd csak az első fék használatával kell megállni. Ennek az a lényege, hogy a tanulók érezzék meg a hátsó fék adagolhatóságát, miként kell azt szabályozni ahhoz, hogy ne végig álló-csúszó hátsó kerékkel lassítsanak. (Amelyik motoron volt ABS, de azt ki lehetett kapcsolni, ott bizony ki is kellett!) Amikor a hátsó fék finom szabályozása jól ment, jöhetett a csak elsővel való satuzás. Itt viszont a helyes progresszív technikát kellett elsajátítani: hogyan fokozom folyamatosan maximumig a féknyomást. Amikor pedig már ez is ment, jöhetett a legnehezebb: a kettő együttes alkalmazása, és főleg összehangolása.

Természetesen ejtsünk szót a helyes összetett féktechnikáról is. Amikor elkezdjük a fékezést, a hátsó féket rugásszerűen indítjuk (hiszen a motor tömegének előreterhelődése előtt még igen nagy lassítóerőt vihetünk itt is az aszfaltra), majd folyamatosan csúszáshatáron kell tartanunk azt. A vele egy időben induló első fék esetén progresszíven indítjuk a fékezést, majd iparkodunk a megcsúszás határának közelében tartani az első abroncsot. A kuplungot pedig a lassítás legelső pillanatában oldjuk, hiszen ha sikerült megállnunk, a legmagasabb sebességfokozatban is el tudunk indulni végszükség esetén a járművel. Ha lefulladtunk, erre a leghalványabb esélyünk sincs…

A gyakorlat során igazából mindenki csak megérezte, hogy hogyan is történik a helyes vészfékezés. No meg rájött arra, hogy ezt még rengeteget kell gyakorolnia ahhoz, hogy kint az utcán, egy valódi veszélyes szituációban ösztönösen (mert ott nincs idő gondolkozni!) jól alkalmazza majd a tanultakat.

Jön a meredély

Amikor nem sík a talaj alattunk, sokan kerülünk nehéz helyzetbe. Elindulni, megállni, majd újra elindulni, pláne megfordulni egy lejtőn nem is olyan egyszerű, mint azt sokan hiszik. Először Tibor megmutatta a lejtőn való nyolcasozást (két szűk, egymásba fűzött megfordulás, amit sík aszfalton már mindenki meg tudott csinálni) – na ez demoralizálóan nézett ki. Majd elkezdte lépésről lépésre felépíteni a gyakorlatot.

Először megtanultuk a leereszkedést csak hátsófékkel, majd leállított motorral, mégpedig a kuplunggal fékezve a motort (nagyon tanulságos dolog!) – ezeknél a cél a minél lassabb lejutás volt. Ezután jött a felfelé megállás-elindulás, amelynél külön első- és hátsó fékkel is gyakoroltuk a kezelőszervek összehangolását. Majd következett a sima visszafordulás a lejtő alján. Itt megint durván működött a helyes tekintet fontossága: ha egy pillanatra is ránézett valaki a járdaszegélyre, esélye sem volt a megfelelő kanyarodási ív eltalálására. Amikor pedig az alsó- és a felső megfordulás is sikeresen ment, jöhetett az összekapcsolás, azaz a nyolcas. Egy ideig elbíbelődött vele a csoport, mire egyáltalán ment a dolog – még ha nem is a bemutatott szinten. A sikerélmény azonban így is megvolt!

Amikor kevés a fék

A második nap utolsó gyakorlata a fék nélküli akadályelkerülés volt. A hely adta lehetőséghez mérten a legjobban fel kellett gyorsítani, és egy irányjelző lámpáról kapott utasításnak megfelelően jobbra vagy balra elkerülni a terelőkúpokból kirakott akadályt. Bizony nagyon össze kellett szedni mindenkinek magát, hogy a néhány tizedmásodperc alatt meghozza a helyes döntést, majd agresszív és biztoskezű motorkezeléssel végre tudja hajtani a kettős irányváltást, illetve az utána esedékes vészfékezést. Mivel nagyon kis csoport volt jelen a tréningen (a bejelentkezett társaság fele az első nap reggelén lemondta a gyakorlást, ami Németországban például elképzelhetetlen lenne, de hát mi nem ott élünk…), ekkorra mindenki úgy elfáradt, hogy alig ment a koncentrálás. Mert az a gyakorlatok mindegyikénél elengedhetetlen volt. Sőt, mivel jómagam nagyobbrészt megfigyelői státuszban voltam, nagyon jól meg tudtam magam is szemlélni a résztvevők szellemi elfáradását. Ez is azt mutatja, hogy a motorozás elképesztő fejmunka, és fáradtan, koncentráció nélkül egyszerűen nem lehet jól csinálni!

No és ami kimaradt

A két nap során rengeteg olyan feladatra került sor, amelyekről a fentiekben nem ejtettem külön szót. Ennek az az egyszerű oka, hogy az instruktorunk repertoárjában a bójás gyakorlatok kvázi végtelen tárháza található meg. Minden esetben az adott csoport tagjainak képességeihez, illetve motorjainak jellegéhez igazítják a feladatokat. Szükség esetén menet közben is módosul a tematika – a fent vázoltak csupán egyfajta állandó gerincét alkotják a képzési rendszernek. Amely kétséget kizáróan nagyon hasznos mindenkinek, aki hisz benne, hogy a sok a tanulás és a még több gyakorlás az egyetlen lehetőségünk arra, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, mint a szélvédővel szembe repülő bogár. Nem, mi ne legyünk bogarak!