Csak gratulálni tudok a szervezőnek, Takinak ehhez a túrához! Nagy izgalommal vártam a napját, mert nekem az idei tél volt az első, amit effektíve motoron töltöttem. Pláne terepen! Készültem is a többek számára immáron negyedik évadzáró endúrós kalandra, amely idén valóban havas körülmények között zajlott. Kétszer kicsit kimentem a hóba próbálkozni és jól elmókáztam! A túrát megelőző napon, december 27-én felverettem  Paksról Pestre: -10 fok, de száraz utak — már ez is egy kaland volt! Az este azután már jó baráti társaságban, jóféle magyar szeszesitalok kóstolgatásának jegyében telt. Nehezen aludtam el, mert izgultam mint szűzkislány az első aktus előtt…

Amikor eljött a reggel, már pattantunk is a motorokra, és irány Gyál! A benzinkúton már ott sereglett a sok MOTOROS — a légkör ugyanolyan jó volt, mint bármely nyári túra kezdetekor. Rá is jöttem: nincs a téli motorozásban semmi fura azon kívül hogy mindenki bankrablónak van öltözve.

Kis ismerkedés és tankolás után nekiindultunk a kalandnak. A  négykerék hajtású kolléga  hamar megszabadított a csomagomtól, ami ellen valahogy semmi kifogásom nem  volt (ezúton is köszönet érte). Még a kúton Bakkvik megjegyezte, hogy biztos ezzel a gumival gondoltam védekezni a hó ellen. Ahogy ráértünk az aszfaltmentes terepre, már éreztem, hogy ez egy jó kis kaland lesz! Úgy vonultunk végig a fehér tájon, mint egy modern portyázó hun horda. Egyszer csak megláttam a távolban a hídon pár toporgó alakot. Igen, Taki volt az és a „Dabas-Sári különítmény”. Itt nem sok időt vesztegettünk, én is gyorsan megszabadultam a maszkomtól, a vastag kesztyűt is crossra váltottam, mert Taki sokat mondó vigyorából és operatőrként elejtett mondataiból arra következtettem, hogy  fázni azt bizony nem fogok. Levegő után kapkodni viszont igen.

Nekivágtunk a bemelegítéshez pont ideálisnak mondható terepnek. Hogy is jellemezzem … nehéz rá szavakat találni! Talán ahhoz hasonlítanám, mintha a MÁV egyik tehervagon-telepén a váltókkal teletűzdelt kesze-kusza sínpályák között folyamatosan vágányt váltva szeretnél motorozni. De ami meglepő volt számomra: ez különösebb gondot nem is okozott … itt még egyet sem estem és jól haladtam.

Ezek után következett a keményre lejárt, néhol jeges vagy éppen frissen havas szakaszokat váltakozva  felvonultató alföldi táj. Gyönyörű helyeken jártunk, néhol a deres fák alagutat képezve borultak fölénk, máshol pedig a dombokkal tűzdelt hófödte messzeség árasztotta magából a végtelen békét. Ez az egyik fő dolog amiért szeretem az endúrózást : a gyönyörű erdők-mezők, amiket az ember szeme csak úgy szippant befelé! Sokan soha nem fogják megérteni, hogy a motorozás ezen formája nem az állatkodásról szól, hanem a civil életben is használható emberi tulajdonságok erősítésére is kiváló … megtanít a kitartásra, a kitűzött célok véghezvitelére, az akadályok leküzdésére, és még sorolhatnám. De ezek mellett még megajándékoz a csodás látvánnyal, a mező illatával, és egy nagy adag lelki békével. Jól megfigyelhető, milyen magas fokú összekovácsoló hatása van a közös terepmotorozásnak. Nincs én, csak mi! Mindenki segít a másiknak. Nem a versengés a fő szempont, hanem a jó hangulat, és egymás segítése, ez pedig mind-mind példaértékű a mai társadalomban! Kissé elkalandoztam…

A második oldalon a végkimerülés következik…

[ pagebreak ]

Egyre nehezebb, de aztán jön a megérdemelt ebéd!

Szóval haladtunk szépen libasorban, Taki pedig  folyamatosan dokumentálta az eseményeket. Ezeken a részeken kezdtem érezni, hogy a gumi fogalma az nem az én motoromon lévő fekete kaucsukszármazékot jelöli. A Jó Istentől kapott hosszú végtagjaimnak köszönhetem, hogy  60 helyett „csak” 6 eséssel megúsztam a távot. Olyan 5-7 méter hosszúságú, salakmotorosokat megszégyenítő keresztbecsúszásokat produkáltam egyenesen (néha az útról az erdőbe történő berongyolással), hogy a mögöttem haladók szórakozása tuti garantált volt! Infantri meg is jegyezte: néha attól félt, elesik a nevetéstől…

Folyamatosan éreztem, ahogy leszív a terep. Na nem úgy, hanem fizikailag. Néha már annyi energia sem volt bennem, mint egy zárlatos akksiban. Ha megálltam, alig bírtam elindulni, annyira kevesett fogott a hátsó gumim. Amikor a felfutók előtt gyorsítani akartam, jobb lett volna, ha már távcsővel benézem előre, honnan gyorsítsak. Többnyire azzal kínlódtam, hogy merre menjek: a gumi és a talaj szövetkeztek ellenem, így a motor önállósította magát, én meg csak húztam a gázt, hogy haladjak és feljussak valahogy a dombokra. De mindez megérte, mert egy nagyon szép és tartalmas napot tölthettem jó társaságban! Ismét sokat tanultam motorkezelésből is, sokszor magamat is megleptem bizonyos helyzetek kivédésénél, vagy leküzdésénél.

Mikor beértünk a célba, már nagyon vágytam egy kis pihenésre. Na és sok kajára! Takiéknál a vendéglátás egyszerűen öt csillagos, bár az is biztos: sokan olyan éhesek voltunk, hogy akár Bear  Grylls vendégei is szívesen lettünk volna egy kis mókushere pörköltre. Ebéd után kissé tisztába raktam magam, majd Janerrel  elindultunk a Magyar Közútkezelő által  fantasztikusan letakarított úton Dabas-Sári irányába. Ez a 32 kilométer gyorsan elillant a 20, de legfeljebb 40 kilométer/órás tempóval… Ott felzsúfoltuk a két gépet a futóra, és hazáig hosszasan beszélgettünk — hogy a nap egy új baráttal legyen gazdagabb.

Szeretném még egyszer megköszönni Takinak, hogy időt és fáradságot nem kímélve ilyen jó túrákat szervez a magamfajta endúrósoknak és mindezt dokumentálja is! (Ez nem egy hálás feladat, de egy ilyen jó csapat  remélhetőleg minden alkalommal kárpótlást nyújt számára, és ösztönzést hogy tovább folytassa ezt mindannyiunk örömére.) Sokan a komoly profit reményében szerveznek csak ilyen kalandokat… Továbbá szeretném megköszönni Infantri és Kanyar barátomnak, hogy invitáltak erre az őrültségre, és mindenkinek a segítséget, meg anyukámnak is, ja és VILÁGBÉKE!

Utóirat