Hóbagoly Party

Nehéz szavakba önteni mindazt amit a Hóbagoly-party adott számomra a maga kis nemes egyszerűségével. Ezt semmiképp sem lekicsinylő jelzőként írom – de ez majd kiderül a továbbiakból. Kiderül, mert pont az EGYSZERŰSÉG az, ami miatt ilyen közel került minden résztvevő lelkéhez a Cserépfalu határában található mező. Ez is egy olyan dolog, amire azt szokták mondani, hogy nehéz elmagyarázni. Ha nem élted át… de én azért megpróbálom a lehetetlent. Eleve az a tény, hogy februárban (ami ugyebár köztudottan téli hónap) sátrazás céljából összejöjjön pár motoros, kissé furának tűnhet az ép elmével rendelkező társaink számára. Remélem a cikk végére már semmi kétségük nem lesz afelől hogy… ezek tényleg őrültek!

Már a party előtt folyt az eszmecsere, mindenki izgatottan készülődött a túlélőtúrára. Én is megnéztem a Bear Gryls összest, biztos ami biztos, hátha odvas fában tanyázó, cellulózon hízlalt dundi lárvából kell majd fehérjeforráshoz jutnom. Ezek után már csak egy meleg hálózsákra és egy sátorra volt szükség a részvételhez. Szépen lassan közeledett a nagy nap, mindenki bújta az időjárás-jelentéseket (lesz hó vagy nem lesz, hideg lesz vagy mégsem). Volt aki a motorját simogatta a garázsban, volt aki végrendeletet írt, és volt aki jóshoz fordult, hogy nem fagyhalál végez-e vele. Amikor pedig eljött a péntek, alig vártam hogy indulhassak. A motor már előző este felmálházva várta, hogy megnyomjam azt a kis gombot ami újraéleszti benne a tüzet, ami oly sok boldog perc okozója minden motoros számára. Pénteken 11 órakor indultam Paksról, és potom 270 kilométer várt rám a célig. De nem voltam végig magányos, útitársam is akadt egy elvetemült barátom, Dinnye személyében, aki szintén elég őrült az efféle kalandokhoz. Vele az M3-as kivezető egyik kútján találkoztunk. Innen már megállás nélkül lovagoltunk végig vasparipáinkon a célig.

Odaérve kellemes fogadtatás várt: a patak és a sártenger túloldalán kis integető emberkéket láttunk, ám az csak az átkelés után vált világossá, hogy segíteni akartak nekünk az átjutásban. Azonban hamar rájöttek, hogy egyedül is boldogulunk. Átérve lepakoltunk és gyors ismerkedés után nekiálltunk rögtönzött szövethajlékunk felállításához, ami meglepő gyorsasággal sikerült. Utána már mi is belevetettük magunkat az égetett szesztől gőzös, tábortűztől vörös éjszakába. Rettentő hamar jó hangulat kerekedett. Azt nem tudom, ehhez volt-e köze a számtalan átlátszó folyadékkal töltött üvegnek, amik mint május elsejei a ringlispír, úgy forogtak körbe-körbe. Később azután már más dolgok is forogtak… Egyszer csak a holdfénytől világos éjszaka csendjében két szocreál gép egyre közeledő pattogó pöfögése hallatszott. Újabb őrültek érkeznek, nemsokára már ott ácsorogtak a minket elválasztó sártenger túloldalán. Egyből megindult az illuminált segítségi hullám, mindenki húzta-vonta, lehet hogy volt aki csak kapaszkodott beléjük. A lényeg, hogy átért a két utazó egy oldalkocsis Jawa és egy ETZ nyergében. Két fővel gyarapodva kellemes hangulatban beszélgettünk tovább, a tűz ropogott, rangidősünk a tűz melegétől (és a átlátszó folyadéktól) túlfűtve meglelte a maga Dulcineáját, és szélmalomharcba kezdett. A csata végeztével a megfáradt lovagot befektettük hajlékába. Mindez után még sokáig pácolódtunk a nedves akác füstjében. Érdekes, az idő itt ismeretlen fogalom: úgy repültek a percek és az órák, mintha egy túlméretezett homokórán mérnék az időt. Sok történet és nevetgélés után mind elvonultunk rongyházainkba a mező utca mindkét oldalára. Miután mindenki bevackolta füstös testét a hálózsákba, a mező tündére álomport szórt a tábor lakóira, bár szerintem volt, aki allergiás volt rá. Csak ez magyarázhatta a nagymértékű horkolási kedvet…

A következő oldalon már a másnapi élmények következnek, lapozz!