fotó: Körösvölgyi Zoltán
fotó: Körösvölgyi Zoltán
fotó: Körösvölgyi Zoltán
fotó: Körösvölgyi Zoltán
Motoros jogosítványomat tavaly októberben szereztem meg, előtte hosszú ideig csupán robogóztam. A leghosszabb út, amelyet egyhuzamban mentem, eddig talán 350 kilométer lehetett, így tele voltam kételyekkel, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy menni fog-e nekem a több mint kétezer kilométeres, szinte folyamatos motorozás. Mégis, márciustól folyamatosan figyelemmel követtem a túrakiírás alakulását és türelmetlenül vártam, hogy végre nekiindulhassunk.
Egy héttel a túra előtt megkaptuk az itinert, elkezdhettem lázasan készülődni a nagy kalandra! Komolyan vettem a dolgom: a netről térképet nyomtattam összeszerkesztve, hogy egy etap legfeljebb 2-3 lapra ráférjen, kiszínezve a Macko (a szervező) által előírt útvonalat, jelölve az érintendő településeket (külön azokat, ahol feladat is várt ránk). A kérdéseket szintén felírtam a térkép aktuális lapjának margójára, hogy a tanktáska térképtartójába nyúlva gyorsan fel tudjam firkantani a megoldásokat. Hurrá ezen is időt spórolunk!
A terv szerint a barátom ment elől navigálva, az én dolgom pedig a feladatok megoldásainak feljegyzése és az elmaradhatatlan női munka – a folyamatos aggódás – volt. És eljött a nagy nap!
Reggel szépen felpakolva várta az indulást egy Yamaha XT 660 és az én Kawasaki ER6-om.
Hatkor indultunk, ugyanis kezdőpontnak a 11 kötelezően érintendő kút közül a lakhelyünktől jó 130 kilométernyire lévő salgótarjáni benzinkutat választottuk. Mire leértünk, a Yamaha lánca teljesen lelazult, úgyhogy a 8 órai rajt után csak a gumishoz tett kis kitérő után indulhattunk a nagy útra. Az első napi kitűzött célunk Sarkad volt, ahol előre foglaltunk is szállást – hátha kellő húzóerőként hat majd a pihe-puha ágy gondolata, hogy kibírjam addig –, de minimum a csengeri benzinkutat el kellett érjük még nyitvatartási időben, azaz este 8-ig.
Tiszacsécsén különösen kedves látvány Móricz Zsigmond szülőháza
fotó: Szladovics Csongor
Északon keveset jártam életem során. Lenyűgözött a táj, valamint faluról falura haladva az a tény is, hogy még a nagyon szegény borsodi falvakban is szorgos közmunkásokat és többnyire rendezett utcafrontokat lehetett látni. Ezen a szakaszon a kisgyerekek – meghallva a motorok hangját – boldogan rohantak ki és integettek egy kis gázfröccsért. A feladatok nagyon jól voltak kitalálva, a motorról le sem szállva meg lehetett találni a kérdéses települést, emlékművet vagy épületet. Sokszor a helyiek is készségesen helyes irányba vezényeltek minket, ha kissé elkeveredtünk. Ekkor még egy-egy kevésbé egyértelmű kereszteződésnél szinte mindig összefutottunk a velünk egy helyről rajtoló országkerülőkkel, és az első állomáson, Sátoraljaújhelyen is jó sokan pihentünk együtt.
Mivel Csengeren időben tudtunk tankolni és még erőnk és lelkesedésünk is maradt, továbbindultunk Sarkadra, ahova fél 12-re meg is érkeztünk. Az éjszakai haladás sokat javított a motorok fogyasztásán: 70-nél gyorsabban nem is igazán tudtunk menni, mert a környék vadállománya úgy tűnt, direkt motorosokra vadászik. Mindenhol villogó szemek kísértek minket, szerencsére többnyire csak az út szélén. Így is elég félelmetes volt…
Mi, elkényeztetett főváros-közeliek gondoltuk, majd vacsorázunk valahol. Szállásadónk azonban hamar felvilágosított, hogy bizony este hét után ez errefelé már esélytelen, így barátom egy dobozos sört, én egy kis kekszet vacsoráztam.
fotó: Körösvölgyi Zoltán
fotó: Körösvölgyi Zoltán
fotó: Körösvölgyi Zoltán
fotó: Körösvölgyi Zoltán
Úgy számoltuk ki az időnket, hogy bő hét óra alvás belefér, így reggel egész fitten indultunk a második napnak, amelyet Szentgotthárdig terveztünk be szintén szállásfoglalással. Persze előbb bevetettük magunkat egy helyi Tescoba és végre ettünk is.
Ekkorra azért akadtak hátráltató tényezők. A Yamaha lánca úgy tűnt, megadni készül magát. Szinte minden megállónál húzni kellett rajta, mert menet közben is átugrott már időnként és mindenféle fémforgácsokat hányt magából. Nekem pedig a jobb csuklóm jelezte, hogy ebből ínhüvelygyulladás lesz. De már csak azért sem adjuk fel! Menjünk! Ezen a szakaszon volt egy fakultatív feladat is, de mivel a szervező jelezte az itinerben, hogy enduróval járható, barátom volt oly együtt érző, hogy engedélyezte a feladat elkerülését szeretett Kawámnak!
Errefelé rengeteg EU támogatással készülő útépítés volt egyébként, szerencsére már épp befejezett állapotban, így számomra meglepően jó utakon lehetett haladni egész hosszan. Amik azért időnként hirtelen elfogytak, és nem győztem a hatalmas kátyúk között szlalomozni. A rossz utak miatti lassabb haladásért viszont bőven kárpótolt minket a látvány: déli falvaink némelyikének annyira mediterrán hangulata van, hogy szinte éreztem a sós víz illatát! Egy szakaszon egy rendőrautó mögénk szegődött, sokáig követett, látszólag semmilyen érdeklődést nem mutatva irántunk. Aztán végül győzött a kíváncsisága és félreállított. Épp morgolódtam magamban, hogy mennyi időveszteség, mire előkaparom az iratokat, de csak a szokatlanul nagy motoros forgalom érdekelte, a papírok nem. Még sok szerencsét is kívánt! Kellett is, mert ezen a napon a vadak már nem csak szemléltek minket. Még fényes nappal a fácánok játszottak az életükkel (és a miénkkel), egy gólya pedig kamikaze-módra közvetlen a barátom mellett lesből rugaszkodott el a földtől és látszólag épp csak elkerülték egymást. Ilyen közelről talán még nem is láttam gólyát, hatalmas madár! (Viszont örömmel tapasztaltam, hogy elég sok van belőlük az országban!)
A sötét éjszaka Gosztola környékén ért minket, ahol egy keskeny út vezetett az erdőn át (legalábbis a sötétben erdőnek tűnt) onnantól az őzek, rókák és mindenféle vadak egyértelműen jelezték, hogy ilyenkor már semmi keresnivalónk arrafelé, ez bizony az ő birodalmuk. Mondjuk erre a szervező előrelátóan az itinerben fel is hívta a figyelmet.
A fogyasztásunkon megint javítottunk!
Némi eltévedésnek és Kati Cukrászdájának köszönhetően (nem találtuk) a mai szállásunkra is fél 12-re értünk be, ám a tulajjal történt korábbi telefonos egyeztetésnek köszönhetően itt vacsorát is kaptunk, így két kekszes nap után a rántott sajt fejedelmi lakomának tűnt!
Honton, Szent István emlékműve előtt már nagyon boldog voltam: alig volt hátra néhány kilométerünk
fotó: Körösvölgyi Zoltán
Harmadik nap elkezdtem izgulni az idő miatt (is). Direkt utoljára terveztük be ezt a szakaszt a haladósabb utak miatt, de valahogy csak az elindulásunk után tudatosult bennem igazából, hogy most az idővel is harcolunk: este nyolcig vissza kell érnünk Salgótarjánba! Persze Murphy lelkesen dolgozott, a Yamaha állapota tovább súlyosbodott, ami a sebességünket rendesen visszavetette: legfeljebb 90-100-at tudtunk menni. Ráadásul ekkorra teljesen szétszakadt a társaság, így a kötelező benzinkutaknál sem igen találkoztunk a többiekkel. Ezt persze én annak tudtam be, hogy tuti le vagyunk maradva és nem fogunk odaérni. Így nem volt kérdés, hogy az itteni fakultatív feladat is kimarad. Már a kutaknál sem tartottunk a tankoláson felül pihenőt, a feladatoknál is szinte röptében firkantottam fel a válaszokat (meg is bosszulta magát a kapkodás, az egyik feladatnál a sebtében odakapart 4-esemet később 5-ösnek néztem, így ez a válasz rossz is lett), és sajnos a tájból sem maradt meg túl sok bennem ezen a szakaszon. Győrtől Esztergomig kihasználtuk a haladós utak adta lehetőségeket, így szerencsésen épp elértünk Pilismaróton az induló kompot. Ekkorra nagyjából sikerült is megnyugodnom, hisz volt még bő négy óránk a megadott határidőig. Ám akkor még nem tudtam, Tésa felé milyen „út” vár ránk utolsó megpróbáltatásként. Onnantól viszont gyönyörködtem a nógrádi tájban és kényelmes tempóban be is értünk a célba. Iszonyú jó érzés volt! Megcsináltuk!
Így összesen mögöttünk van 2 118 kilométernyi, 58 óra 5 percnyi felejthetetlen élmény! Jómagam eltankoltam 78,24 liter ólommentest, ami 3.69-es átlagfogyasztást jelent. Mackonak örök hála ezért a túráért, sok olyan helyre eljutottam, ahová magamtól nem hiszem, hogy elmentem volna, pedig nagy kár lenne kihagyni. Rengeteg helyre vissza fogunk menni és pótoljuk azt, ami most a feszített tempóba nem fért bele.
Nem tagadom, hosszú volt és fárasztó is, de megérte! Annyira, hogy lelkesen várom a következőt!
És most már tudom, hogy MEG TUDOM CSINÁLNI!
Egy másik kedves hölgy résztvevőnk, Császár Claudia élményeit elolvashatjátok a Csajok a Motoron oldalán!
