A körülmények közel állnak álmaink netovábbjához: száraz, jól tapadó aszfalt, a motorral egyik legkellemesebb, nagyjából százas tempót pont kiadó tökéletes kanyarok, csodaszép táj. Ilyenkor a motorosnak ragyog a lelke, és az orgazmus közelében jár, ahogy ívről ívre fűzi a gépet. Azután az álomból egy pillanat alatt rémálom lesz – és sajnos lehet bárhol, bármikor, bárkivel -, amikor egy mellékútról kikanyarodik elénk egy autó. A szabályok szerint elsőre persze őt hibáztatjuk, hiszen elsőbbséget kellett volna adnia. Nagy kérdés azonban, hogy mennyi ideje volt észrevenni az érkező motort.

A bevezetőben tanulságot ígértem. Az első azt kitalálni, hogy létezett volna-e megoldás a helyzet kivédésére. A magam részéről talán csak egyet tudok elképzelni: egy rövid vészfék, majd balra megpróbálni elkerülni az autót. Azonban ebben is olyan sok a kérdőjel, hogy legfeljebb halkan említem meg. Hiszen ha közben az autós is arra jut, hogy hátha kifér még a motor előtt és gázt ad, akkor még nagyobb a baj, mint így lett, hiszen akkor nagyobb sebességgel csapódik be a BMW a Peugeotba. A legnagyobb kérdés persze az, hogy volt-e korábban sebességkorlátozó tábla, amely nem látszik a videón. Mert amennyiben az út kezelője a körülmények ismeretében mondjuk hetvenre korlátozta a sebességet, az elsődleges kiváltó ok azonnal a kolléga száztízes tempója lesz. Mert ha negyvennel lassabban érkezik ugyanoda, minden bizonnyal simán kivédhető lett volna a helyzet. Csak ugye ugyanezek a kanyarok hetvennel olyan unalmasak, nem?