Dől a lé

A világnak ezen a részén, ahol élünk, viszonylag szerencsés helyzetben érezhetjük magunkat. Hiába panaszkodunk naphosszat, hogy ez sem jó, az sem jó, ha belegondolnánk a valós helyzetbe, inkább csöndben maradnánk és elszégyellnénk magunkat. Egyrészt van mivel motoroznunk, ez már jó pont. Másrészt van is mit beletankolni. Ez újabb jó pont. Harmadrészt pedig van ahol tankolni is tudunk, sőt világviszonylatban igencsak el vagyunk kényeztetve mind a kúthálózat sűrűségét, mind a szolgáltatás minőségét tekintve.

Szinte bárhol tudunk tankolni és kevés az esély arra, hogy az út szélén maradjunk üzemanyag nélkül. Természetesen néha előfordulhat, főleg ha lusta az ember megállni tankolni. Tegnap történt velem, hogy nem akartam az időt húzni egy megállással – „úgyis elmegy már hazáig” alapon -, majd otthon töltök bele. Jelentem, nem ment el hazáig. Tizenöt kilométer kellett volna a házig, a következő benzinkútig csak öt. Tologatni nem akartam egy órán keresztül, így inkább telefonáltam a kedvesemnek, hogy repítsen már nekem egy kanna benzint, mert különben soha nem érek haza.

Így is meg lehet oldani, de nézzük a világ többi részén milyen a helyzet! Ott bizony nem úgy van, hogy akkor tankolunk, amikor jólesik, vagy az úri kedvünk úgy tartja, hanem akkor, amikor lehetőségünk adódik. Ezeket az alkalmakat pedig egy világutazó nagy becsben tartja, mert ki tudja a következő töltőállomás hány száz kilométerre található. Tehát nem akkor kell, amikor kell, hanem akkor, amikor lehet. Elnézegetve ezeket a ”benzinkutakat”, ha itthon lennének, mindenki nagy ívben elkerülné őket. Így viszont, a saját környezetükben tekintve bármelyikük megváltó élményt nyújthat egy pár száz kilométeres benzinmentes etap után.