Amikor a motoros baleset kettétöri az életed

Hősünk egy ugyanolyan mindennapi motoros, mint mi is oly sokan – vagy mint éppen te, kedves Onroad.hu olvasó. Mindannyian bízunk benne, hogy elkerül bennünket a baleset és a súlyos sérülés damoklészi kardja. Sajnos azonban ez a remény néha durván szertefoszlik. Így történt ez Zolival is: egyik pillanatban még vidáman húzta a gázt, majd rövidesen el kellett kezdeni feldolgoznia: elvesztette az egyik végtagját. Ilyen helyzetből talpra állni valószínűleg akkora teher, amit mi elképzelni sem tudunk. Éppen ezért hatalmas eredmény, hogy most első kézből olvashatjuk el Zoli történetét saját szavaival. Hihetetlenül tárgyilagosan volt képes leírni a történteket, elképesztően erős lélekkel szemléli helyzetét. Amelyben bizony kulcsszerepet kap az is, hogy milyen biztosításokkal gondoskodott előre magáról arra az esetre, ami most sajnos valóban be is következett.

– Kérlek mond el saját szavaiddal a balesetet. Mi történt? Hogy történt? Ott mit éltél meg, hogy zajlottak az események?

– Kicsit távolabbról kezdeném. A motor számomra egy olyan közlekedési eszköz, mellyel gyorsan, időben tudok eljutni bárhova. A budapesti reggeli és délutáni csúcsforgalomban is. Napi 55 kilométert motoroztam munkába és haza, ha máshova nem kellett mennem. Időjárástól függetlenül két keréken közlekedtem. A szakadó eső, az őszi nyálkás út, néha még a kisebb hóesés sem tartott vissza attól, hogy reggel nyeregbe pattanjak. Csak a nagyobb mínuszok ültettek egy autó kényelmes melegébe. De ilyenkor meg hiányzott a menetszél. Február végén vettem egy Honda ADV 350-et. Mivel ez volt a harmadik motorizált kétkerekű a négy biciklim mellett, egy motortól megváltam. Önszántamból. A feleségem soha nem tette szóvá, hogy a garázs egyre nagyobb részét foglalják el a saját kerekükön segítség nélkül megállni képtelen járművek.
Az ismerősök gyakran mondogatták, hogy a motorozás veszélyes. Persze egy motor kormánya mögül nehéz igazat adni nekik. Én is úgy gondoltam, mint szerintem sokan mások, engem nem érhet baj. A balesetek, amikről olvasok, úgyis mással történnek. Velem biztosan nem. De mindenkit elhagyhat a szerencséje. Ezeket a sorokat már egy kórházi ágyon írom. Mellettem egy kerekesszék. A jobb lábamon térd alattig kötés. Sajnos a lábam is ott végződik.
Egy április eleji délután az ADV-vel munkából tartottam hazafelé. Szép napsütéses időben motoroztam. Több százszor jártam arra. Főútvonalon haladtam. Mindkét irányban erős forgalom volt. Lassan lehetett menni. Egy jobbról betorkolló szervizúton a kereszteződésben állt egy autó. Meg is néztem, láttam, hogy megadja az elsőbbséget. Mint később kiderült, vezetője szintén jól ismerte a környéket. Ott lakott. Az oszlopon lévő macisajtot is naponta több alkalommal volt lehetősége szemügyre venni. Amint elé értem, pontosan az autó elé, hirtelen elindult. A szemem sarkából – a sisak plexijének nagy volt a látószöge – pont láttam, hogy elindul. Egy méter volt kb. köztünk. Az elindulás és az ütközés közt nem telt el egy másodperc. Pont a jobb lábamnak ment neki, melyet boka alatt teljesen összenyomott. Egy gyorsító autó energiáját nem tudja elnyelni egyik protektoros csizma sem. Pedig az volt rajtam, magasszárú változat. Protektoros nadrág, kabát, kesztyű, a kabát alatt az egyik legjobbnak tartott különálló gerincprotektor. A kabáton és a sisakon rikító neon csíkok.
Az ütközés utáni esésnél még volt arra időm, hogy összehúzzam magam, hogy ne sérüljek a földet éréskor. Teljesen tisztán emlékszem minden pillanatra. Sem a balesetnél, sem utána nem veszítettem el az eszméletemet. Emlékszem az ütközésre, arra ahogy estem. Vigyáztam, hogy kezem, fejem, lábam ne sérüljön a becsapódáskor. Utólag hihetetlen, de a sisak sem ért az úttesthez. Azonnal felültem. Az adrenalintól nem éreztem fájdalmat, pedig az úttesten a lábam alatt már vértócsa vöröslött.

– Mi történt amikor felébredtél? Mi történt a kórházban? Milyen ott lenni, hogy bántak veled? Mi zajlott le a fejedben? Mentálisan miket éltél meg? Nyugodtan meséld el kérlek, hiszen ezek alapvető emberi állapotok.

– A mentő nagyon sokára ért ki. Nem én éreztem így, a mellettem lévők már többször telefonáltak, érdeklődtek, mikor jönnek végre. Végig magamnál voltam. A lábam vérzett, egy arra járó doktornő szorítókötéssel elállította a vérzést. Már a mentőorvos mondta, hogy nagyon súlyos a sérülésem. A János Kórházba szállítottak. Több röntgen és CT vizsgálat után, melyek kizárták az egyéb sérülést, este 9-kor kerültem a műtőbe, ahol egy kétórás műtéttel rögzítették a törött csontokat. Egy súlyosan roncsolódott artériát nem tudtak helyreállítani, illetve a talpamról a bőrt lenyúzta az ütközés ereje. Körülbelül két hét után vált egyértelművé, hogy a lábfejemben a vérellátás nem áll helyre, más artéria nem tudja átvenni a roncsolt ér szerepét. Azon kívül a talpbőr sérülése miatt is úgy gondolták az orvosok, nem fogok tudni járni. A lábam a vérellátás elégtelensége miatt lassan elhalt. Nem volt más választásom, mint az amputáció, ezért átszállítottak az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe. A műtétet itt végezték el.
Annak ellenére, hogy az itt dolgozó orvosok, pszichológusok, gyógytornászok, ápolók szakmailag és emberileg mindent megtettek, hogy pszichésen is felkészítsenek a műtétre, nagyon nehéz volt elfogadni, hogy ezentúl egy lábbal kell élnem. A baleset óta foglalkoztatott, hogy miért történt ez. Miért velem történt? Miért nem pár másodperccel korábban vagy később értem oda? Csupa olyan kérdés, amire nincs válasz. Most már tudom, hogy felesleges is keresni a választ, az okokat. De hogy ezt megértsem, el kellett telnie néhány hétnek, és túl kellett lenni még egy műtéten. Az amputáción.

Ahogy kikerültem a műtőből, hirtelen megváltozott a gondolkodásom. A miértek, amikről fentebb írtam, már nem foglalkoztattak. Csak a kitűzött célt láttam: műlábbal, de újra focizni a fiammal, visszatérni a normális mindennapi élethez. Attól a pillanattól csak ezért a célért küzdök. A küzdelem legtöbbször türelmet jelent. Türelmesen várni, hogy gyógyuljon a seb, formázzák a csonkot, hogy alakja alkalmassá tegye a műláb használatra. Közben pedig a gyógytornászok segítségével erősödni, felkészülni a műlábbal járás elsajátítására. Mindezt úgy, hogy nem mehetek haza. Csak az tűnik fel, hogy újabb hét telt el a kórházban. És még hány hét, amíg kisétálhatok innen?
A baleset következményeinek, a láb elvesztésének a feldolgozásában, elviselésében a család nagyon sokat tud segíteni. Engem mindenben támogatnak. A feleségem mindenben segít, pedig éjszakákat sírt át. Már ő is túl van lelkileg a nehezén. Segítettük, támogattuk egymást, hogy eljussunk odáig, hogy innen már csak a cél van. Sokszor mondom, neki nehezebb, mint nekem. Hetente négyszer látogat, dolgozik, ellátja a házimunkát, foglalkozik az általános iskola második osztályába járó fiunkkal. Sok lelki- és fizikai erőre van szüksége. Az amputáció után sokat gondolkodtam azon, hogy mondom el a fiamnak, mi történt velem. Előtte is sokat látogatott a kórházban, de akkor gipszben volt a lábam. Volt lábam. Hogy magyarázom el, hogy nincs meg a lábam? Hogy reagál? Hogy dolgozza fel?
A műtétet követő nap telefonon mondtam el neki, hogy a lábamat az orvosok nem tudták volna meggyógyítani, ezért csinálnak helyette egy másikat, amivel fogok tudni vele focizni. „Egy robotlábat?” – hangzott a kérdés. Másnap találkoztunk. A feleségemmel és a fiammal. Először az amputáció után. Aggódtam, hogy reagálnak. Pedig igyekeztem őket felkészíteni a látványra. Jól viselték, aztán elfogadták. Megszokni? Nem tudom, lehet-e. Egyszer talán. Én most is sokszor úgy ébredek: egy újabb nap láb nélkül. Éjszaka, ha kinyitom a szemem, kerekeszéket látok az ágyam mellett. A valóságot juttatja azonnal eszembe.
A sebészetről átkerültem a rehabilitációs osztályra. Itt is mindenki nagyon lelkiismeretesen, mindenre figyelve azon dolgozik, hogy járni tudjak. Amíg erre készítenek fizikailag, segítenek, hogy hinni is tudjak benne. És magamban is, hogy meg tudom csinálni. A rehabilitáció lényegét a fiam fogalmazta meg a legpontosabban. Amikor elmondtam neki, hogy ide kerülök, azt válaszolta: „Apa, az utolsó 10 kilométer következik.” (Aktívan sportoltam a baleset előtt. És folytatni fogom!) A 10 kilométer nem rövid, de már közeledik a cél. Addig azonban még sok türelemre van szükség.
A baleset és a rokkantság a családi kasszát is érinti. Természetesen a baleset okozójának a biztosítója felé megteszem a szükséges lépéseket. De emellett van két balesetbiztosításom is. A balesetről is úgy gondoltam, velem nem történhet meg. A biztosításokat is úgy kötöttem, úgysem lesz rájuk szükség. Az Onroad.hu oldalon néhány éve olvastam Csapó Zoliról, illetve az általa motorosoknak kidolgozott balesetbiztosításról. Megkerestem Zolit. Elmondta milyen biztosítások vannak. Gondoltam, ennyit megér, persze azért ez nekem felesleges túlbiztosítás. Aztán eltelt az első év, nem volt rá szükség. Azért meghosszabbítottam. A második év is így telt, de ismét hosszabbítottam. Aztán a harmadik biztosítási év vége felé kiderült, hogy az eddigi befizetéseim sokszorosát kapom. Pedig jobb lenne továbbra is a „semmiért” fizetni, és soha vissza nem kapni a pénzem. Az, hogy a balesetbiztosítások fizetnek, megnyugtat. Legalább az anyagi kérdésekkel nem kell egyelőre foglalkoznom. Csak a gyógyulásra koncentrálhatok. Sok olyan kiadásom lesz, amit előre látok. A lakás átalakítása, autó csere, mert a jelenlegit nem vezethetem jobb láb nélkül – hogy csak a nagyobbakat említsem. Mennyi lesz a még nem látható kiadás? Erre talán évek múlva tudok válaszolni.

– Mi változott az életedben? Mit változtatott meg ez az egész az életedben? Mi várható, hogy meg fog változni az életedben? Hogy lehet erre felkészülni? 

– A legnagyobb változás az életemben, hogy eddig szabadon mozogtam. Jelenleg ha az ágytól 1 méterre lévő valamit el akarok érni, kerekesszékbe kell ülni, hogy elguruljak érte. A baleset óta távol vagyok a családtól. A telefon és a látogatások enyhítenek ezen, de nem tudom a megszokott életemet élni. A műlábbal visszatérhetek a családhoz, a munkához, de kompromisszumokkal. Egyelőre nem tudom elképzelni, milyen lesz megtanulni protézissel járni, milyen lesz az élet, ha hazamehetek a kórházból. A baleset óta sok emberrel beszéltem a kórházakban. Sok személyes tragédiát ismertem meg, és sok küzdeni akarást láttam. Sokakkal összehasonlítva még szerencsés vagyok, hogy csak az egyik lábam hiányzik, hogy nincs más bajom, betegségem. Esélyem van újra járni.
Pár napja az egyik beteget a kórházban meglátogatta a barátja. Motorral érkezett, a kórház épülete előtt állt meg egy 850-es Apriliával. A bal lába combtól hiányzott. Műlába nem volt. A motornak támasztotta két mankóját, mondván, ha leszáll a motorról és két lépést mennie kell, szüksége lesz rájuk. Ahogy a példája mutatja, nincs lehetetlen.

– Mit tanácsolsz a motorosoknak? Mit tegyenek, és mit ne tegyenek?

– A kórházban körülöttem lévő betegek és a saját példám is azt mutatja, mindenkit érhet baleset. Sokunk esetében kevesebb, mint egy másodperc alatt változott meg végleg az életünk. Nem lehet úgy élni, hogy arra számítunk, baleset ér. De nem zárható ki. A következménykre kell készülni, illetve arra, hogy a baleset okozta sérülést csökkentsük. A baleset következtében fellépő anyagi gondokat jelentősen mérsékelhetjük, ha előre gondoskodunk magunkról. Tudom, nagyon sokszor elmondták, leírták, ne üljünk motorra védőfelszerelés nélkül. Mondhatjátok, hogy rajtam sem segített. Egy autót valóban nem állít meg a protektor, de meggyőződésem, hogy az esésnél a gerincprotektor energiaelnyelő képessége megóvott a további sérülésektől.

Támogatott tartalom.