A klasszikusság nagykövete: Kawasaki W800 (2019) teszt

A múltat idéző, klasszikus külsejű motorkerékpárból akad néhány a gyárak jelenleg létező palettáján. A gyökerekhez formavilágában annyira ragaszkodó azonban kevés, mint a Kawasaki W800 modellje. Pedig ezen a néven csupán 2011 óta létezik, de története sokkal régebbi időkre nyúlik vissza. Kivételesen ne is nézzünk még rá tesztalanyunkra, a modell 2019-re teljesen megújult változatára. Helyette ássuk el magunkat nyakig a múltban!

Európai gyökerek és egy fúzió

A Kawasaki vállalat története 1924-ig nyúlik vissza. Sokan tudják, hogy a repülőgép-gyártásban indultak el, majd a Második Világháború után, 1949-ben fogtak bele motorkerékpár-erőforrások készítésébe. Ebben az időben palettájukon találunk 60 köbcentiméteres kétütemű, de 150 és 250 köbcentiméteres négyütemű motorokat is. Ami némileg érdekesebb, hogy ebben stratégiai partnerük volt egy európai cég – ugyanaz, amely már a repülőgépek tervezésekor is szorosan együttműködött velük. Kitaláljátok? Esetleg a propeller segít? Igen, a BMW volt az.

Ahhoz azonban, hogy a Kawasaki a motorkerékpárok világában naggyá váljon, egy másik japán vállalat kellett. A Meguro Works a szóban forgó cég, amely ugyan már 1909 óta létezik, motorkerékpárokat azonban 1937-ben kezdett termelni. Az “ihlet” itt is az Öreg Kontinensről származik: a Meguro nagyobb részben angol gyárak, főleg a BSA másolataira “szakosodott”. A nagy különbség a II. Világháború utáni időkben az volt, hogy míg a Kawasaki a kisebb és könnyebb kétütemű, addig ők a nagyobb négyütemű paripákra szakosodtak.

A hatvanas évek elején egyre égetőbb volt a Kawasaki számára egy nagy lökettérfogatú négyütemű erőforrással szerelt modell bemutatása. A Meguro pedig rendelkezett ilyennel: a K1 egy 500-as soros kéthengeres erőforrással szerelt masina volt – úgy mellesleg a BSA A7 modelljének kópiája. Hiába voltak a legrégebbi japán motorkerékpár-gyár, néhány rossz döntéssel anyagilag megrendültek. Így 1962-ben a sokkal erősebb Kawasaki Aircrafts Ltd. megvásárolta őket – és ezzel megnyílt az út egy nagy és négyütemű motor előtt. Mert az USA piacán főleg erre volt igény – ahogy a Honda egyre nagyobb sikerei azt bizonyították.

Jön a W1 – majd a folytatás

A Meguro Works-től átvett mérnökökkel együtt a Kawasaki tervezői egy teljesen új típus fejlesztésébe fogtak. Átalakították a K1 vázát, új, modern OHV erőforrást terveztek hozzá – bár annak alapját a BSA-é adta -, és mindenben igyekeztek nagyobbat alkotni, mint szigetországbeli riválisaik. Így született meg 1965-ben a W1, amely 624 köbcentis kéthengeres blokkjával túlszárnyalta versenytársait. Az első generáció 50 lóerős volt, nagy méretű, 18 colos kerekeken gördült és nagyon kényelmes, saját korában igen modern motornak tartották. A piaci sikerek a fő célpiacon, Amerikában azonban elmaradtak.

Ennek fő oka az volt, hogy közvetlen versenytársai könnyebbek és gyorsabbak, ráadásul jobban vezethetők voltak. Így hamarosan piacra lépett az A1 Samurai és az A7 Avenger (250 és 350 köbcentis blokkal), amelyek jobb eladásokat produkáltak. A W1-et pedig már 1968-ban leváltotta a W2, amely némileg erősebb blokkal és egyéb módosításokkal érkezett – 1973-ban pedig már jött is a W3. A márka számára tehát sokkal inkább jármű-történeti jelentősége lett ezeknek a gépeknek, mint profittermelő. Ennek a szép emléknek adózva lépett piacra 1999-ben a W650, amely stílusában abszolút a hatvanas évek klasszikus elődeit hozta vissza – műszakilag azonban változott.

Itt jelent meg az SOHC motorblokk és a királytengelyes vezérlés, amely a mai napig meghatározó eleme az utódoknak – most, húsz évvel később is. A W650 2007-ben nyugdíjba ment, majd 2011-ben W800 néven tért vissza. Talán mutatni kellett a válságból való kilábalást… Néhány modellváltozat után – amelyek közül az egyik 2013-ast sikerült tesztelnünk is -, 2016-ban megint szünet következett. A szigorodó, 2017-ben bevezetésre került Euro4-es környezetvédelmi normáknak nem tudott megfelelni az akkori változat. Idén pedig az örök klasszikus – a fentiek alapján ezt túlzás nélkül kijelenthetjük róla – W800 visszatért a Kawasaki palettájára. A szokatlanul hosszú – de szükséges – bevezető után nézzük, miben változott – és megőrizte-e elődei klasszikus örökségét.

Euro4 és A2

A blokk fő műszaki paraméterei az elődmodellhez (a még Euro3 besorolású W800-hoz képest) nem változtak. Maradt az A2-es jogosítványhoz is passzoló 48 lóerős teljesítmény – amit az egykori W1 bő hat évtizeddel ezelőtti 50-jéhez viszonyítva viccesnek is nevezhetnénk, de az idők sajnos ebbe az irányba változnak. A járműgyártóknak egyre több köbcenti kell, hogy megfeleljenek a “zöldek” igényeinek – közben meg még erősebbek sem lesznek az erőforrások. A meglehetősen hosszú löketű léghűtéses kéthengeres lényege azonban nem a teljesítmény, hanem a nyomaték – az pedig nőtt az előző generációhoz képest. Ráadásul már nagyon alacsony fordulaton is szépen adja le a tolóerőt.

Ez pedig azt jelenti, hogy a gyakorlatban a megújult W800 kitűnően használható. Aminek alapfeltétele, hogy kicsit programozd át az agyad, és ne száguldozni akarj. A motor nem arra való, hanem hogy a csodaszép, klasszikus és jármű-történeti korszakokat visszaidéző külsőhöz méltó módon közlekedj vele. Nem illik hozzá hogy szétforgasd – de nem is szereti. Alacsony fordulaton sokkal jobb használni. Fensőbbségesen kell gurulni vele, élvezni a kellemes tolóerőt és hallgatni a hangját.

A második oldalon kiderül, mitől egyedülállóan különleges a W800. Lapozz!