Nóórmális?!? Januári MZ túra, cél a Tátra!

A járgányok

– Ez tényleg egy vérbeli retró túra volt, ahol nem csak a járgányok voltak régiek, de a felszerelés sem a laboratóriumban kifejlesztett csúcstechnikát képviselte. Meséljetek a motorokról! Pontosan mivel is vágtatok neki a kalandnak?

– Mehettem volna az ETZ-vel is, de inkább a kisebb és jóval könnyebb 150-es Trophy-t választottam. Nekem szempont volt, hogy leérjen róla a lábam, mert Morának ugye mindenhonnan leér a lába, de én csak lábujjhegyen érem el az aszfaltot a 250-es nyergéből. Persze a lábvédő idom sem volt elhanyagolható kényelmi extra, a menetszél nagy részétől megóvta a lábaimat. Amely a hátránya lett volna egy nyári, kellemes időjárásban véghezvitt túrán, az most nem jött ki – nem volt probléma az alacsonyabb utazósebesség, a gyengébb fékhatás. A sebességünk amúgy sem volt túl magas, 70 és 90 kilométer/óra között motoroztunk főleg, persze a hóval borított szakaszokon tovább mérsékeltük ezt az amúgy sem veszett haladást. Az volt az érdekes, hogy nem volt érdemes nagyobb tempót menni, mert csak hamarabb átfagytunk és sűrűbben kellett kiállni melegedni.

– Nekem teljesen megfelelő volt az NDK-s csúcstechnikát rejtő ETZ 250, vígan leér róla a lábam, nem volt ilyen jellegű gondom, mint Dénesnek.

ETZ250 és MZ Trophy 150 – a szocializmus csodái

Az út és a szállás

– Hol volt pontosan a szállásotok? Hány napot és kilométert motoroztatok?

– A település szlovák neve Vrbov, magyarul Ménhárd. Arról híres, hogy van egy nagyszerű termálfürdője. Micsoda véletlen, hogy pont erre a helyre esett a választásunk! Nagyszerű érzés volt az egész napos fagyoskodás után csobbanni egyet. Első este nem volt túl melegünk a kültéri medencében, termál víz ide vagy oda, mert a mínusz huszonkét fokos metsző szél nagyon kihűtötte a vizet. Második este már alábbhagyott a szél, így a víz is melegebbnek érződött. Amúgy egy nagyon egyszerű kis apartman szobát béreltünk ki.

Este egy kis csobbanás jólesett a fiúknak a meleg termálvízben

– Három napos volt a kiruccanás. Pénteken indultunk, Esztergomnál már minden havas volt. Sikerült a legzordabb napokat kiválasztanunk. Ha nem lett volna lefoglalva a szállásunk, már Zólyomnál feladjuk és nem megyünk tovább. Az utak nagyrészt szárazak voltak, ám helyenként a hatalmas szél elég komoly hóátfúvásokat varázsolt elénk. Napközben mínusz tizenöt, tizenhat fok volt a jellemző, de amint eltűnt a nap, ez rohamosan csökkent. A Tátrát elérve már nem voltak eltakarítva az utak. Néhány napos, letaposott hóréteg borította az aszfaltot, némi zúzott kővel megszórva. A sózást messziről kerülték – nagy élmény volt ezen motorozni. Természetesen nem szöges gumival voltunk, ráadásul Dénes Trophyján még a gyári, ezeréves abroncsok feszültek. Első nap nagyjából 380-400 kilométert tettünk meg, amely még kellemes időben sem rossz érték az ősi technika nyergében. Többet nehéz lett volna kisajtolni, mert a nap későn kelt és korán el is tűnt. Szombaton csak a környéken kóboroltunk, nem tettünk meg nagy távolságot. Vasárnap reggel vártunk, hogy melegedjen az idő és elérje a hőmérő a bűvös tizenötöt, persze mínuszban. Az alatt nem szívesen ültünk nyeregbe. Hazafelé is meglett a 400 kilométer környéke, némi eltévedéssel fűszerezve, mert átfagyva nem is olyan egyszerű ám navigálni.

Teadélután a felvonón

Motorozni érdekes, főként télen

– Végezetül áruljátok el, hányszor estetek el a motorral? Volt valami rendkívüli szituáció, műszaki hiba?

– Az egész túra során mindösszesen egyetlen esésről számolhatunk be, az sem nagy sebességnél történt. Egy kanyarhoz közeledve megcsúszott a motor hátulja és keresztbe állt alattam a gép. Nem volt nagy a tempó, nagyjából harminccal borulhattam. Arra elég volt, hogy szanaszét repüljenek a holmijaim és még az akkumulátor is elhagyta a kis Trophy belsejét. Műszaki hiba szerencsére nem nehezítette az utunkat. Vittünk ugyan magunkkal mindenféle szükséges szerszámot, gumibelsőt és sok más egyebet. Úgy gondoltuk, hogy majd jól megjavítjuk az út szélén a gépet, ha bármi történik, máskor is volt már erre példa.

– Igen, de arra nem gondoltunk, hogy a kezünk még a kézzsákban és a síkesztyűben is úgy átfagy egy fél óra motorozás alatt, hogyha bármi miatt meg kellett volna állni szerelni, nem tudtuk volna megcsinálni. Egyszerűen nem mozogtak az ujjaink. Úgyhogy az elképzelés szép volt, de a természet ezt felülírta. Volna, ha szerelni kellett volna. De hát ezek MZ-k, kérem szépen! Hogy volt-e valami rendkívüli szituáció? Az, hogy minden parkolóban és benzinkúton csillogó szemekkel és vigyorogva néztek ránk, bolond ufókra, akik hóban, fagyban motoroznak ilyen ősrégi technikával – ez volt a rendkívüli. Volt aki megelőzött az autójával, majd odébb félreállt, hogy lefényképezhessen minket útközben. A brutális hideget leszámítva minden olyan volt, mint egy átlagos hétvégi kiruccanáson. Azt hiszem jövőre is megyünk!

Nagy kaland volt, az biztos

– Olvasóink nevében is köszönjük, hogy meséltetek erről a nem mindennapi és nem éppen átlagos kalandról. Tartsátok meg ezt a jó szokásotokat, csináljatok minél több extrém dolgot az öreg motorokkal és soha ne legyetek normálisak! Mert normálisnak lenni unalmas. Annak meg semmi értelme.