Hatodik nap, 07.03. (csütörtök) 330 km (ebből 116 Marokkóban)

Jó korán indulunk a kempingből, én már hajnal óta sertepertélek, pakolgatok, izgulok. Nem minden napos esemény számunkra a kontinensek közti hajóút. Gyér forgalomban haladunk Málagáig, a tengerparton viszont nagyon kell figyelni, mert sokan kocognak és gyalogolnak, ügyet sem vetve az úttesten való átkeléskor a forgalomra. Nyitás előtt negyed órával már a Honda szalon előtt állunk. Lassan kezdenek szállingózni az álmos szerelők és értékesítők, előbb átvesznek némi árut egy teherautóról, majd velem is foglalkoznak. Hivatkozok a levelezésünkre, erre átirányítanak az utcában kissé távolabb található szervizhez. Ott már nagy a forgalom, hozzák a motorokat, egyiket a másik után. Egy halom 125-ös robogó áll a bejárat mellett, aki otthagyja a motorját, csak felül a soron következőre és már húzza is a gázt a dolga felé. Kivárom a sorom, mire kiderül, hogy a pultos (aki Isten bizony 99 százalékos alteregója Armand Assante színésznek és kár, hogy nem fényképeztem le) az anyanyelvén kívül semmilyen nyelvet sem beszél, ezt ráadásul nemzeti öntudattól fűtve, röhögve adja elő, bevonva a mókába a várakozó hazafiakat. Méghogy angol, meg német…ugyanmár! Tulajdonképpen jót derültek azon, hogy milyen sötétek. Majd telefonál a szalonba, de a hanglejtése cseppet sem tűnik barátságosnak. Kezdem érezni, hogy bajok lesznek. Húsz perc múlva érkezik a szalon munkatársa, akiről kiderül, hogy pár reggeli kávé után kitűnően beszél németül, de amikor nála jártunk ezelőtt fél órával, még meg sem szólalt. Elkezdtek tárgyalni a büszke torreádor ivadékkal. De sajnos érzem, hogy műveltségével együtt is alul marad az egyoldalú küzdelemben.

Pedig mi türelmesen vártuk a nyitást… aztán mégsem lett új gumink

Hiába volt az előzetes levelezés, gumiválasztás, egyeztetés, nem kapok gumit a motorra. Ha várunk délutánig, akkor talán, de valószínűbb, hogy csak másnap lesz belőle szerelés. Megköszönöm a segítségét, de nem maradhatunk, délután mindenképp át akarunk kelni a szoroson, előtte pedig még ott vár minket Gibraltár is. Innen az utunk a tengerpartot követve vezet a brit fennhatóság alatt álló területig. Közben egy pihenőnél megtankolunk, eszünk egy közepesen borzasztó benzinkutas mirelit pizzát, majd megvesszük a kompjegyünket a parkolóban álló jegyirodánál.

Közeledve Gibraltárhoz úton-útfélen jegyirodákba botlunk

Mivel a Balearia társaságnak megy naponta a legtöbb hajója Ceuta felé, arra esik a választás. A jegy nem olcsó, 102 eurót kell érte leszurkolni, de egy éven belül bármikor felhasználható. Azért mi szeretnénk ma kilyukasztatni a kikötői kalauzzal. (Itt vettem észre, hogy egy gumiágyas csavar elveszett a fejidom alól, de a mindig kéznél lévő PowerTape gyorsan segít kijavítani a hibát. Ez ugyan nem szép, de hatékony megoldást jelent.) Gibraltárhoz közeledve a semmiből kiemelkedő nagy sziklatömb már messziről felhívja az utazó figyelmét. A határon való belépéskor kell az útlevél, mert Erzsébet királynő földjére lépünk, valamint a sisakra szerelt kamera miatt mószerolnak egy kicsit, hogy ugye nem volt bekapcsolva, mert az nagyon-nagyon szigorúan tilos lenne. De elhitték a nemleges válaszomat, így akadálytalan haladunk tovább.

Gibraltár sziklája már messziről jelezte, hogy jó irányba tartunk

Utunkat keresztezi a híres reptéri kifutópálya, amin keresztül vezet az egyetlen út. ha repülő mozog a betonon, akkor a forgalmat sorompó, lámpa és rendőr állítja meg. Arra is ügyelnek, nehogy olyan dugó alakuljon ki előtte-utána, ami miatt esetleg vészhelyzetben nem lehet pillanatok alatt szabaddá tenni a repülők útját.

Nem tetszett neki, amikor eltanácsoltam a poggyászunkról

Körbe motorozzuk a hegyet, mindig feljebb jutva az oldalán, közben kósza pillantásokat vetve az afrikai kontinensre, majd elérjük azt a pontot, ahonnan már csak útdíj fizetése után lehet tovább haladni oda, ahol a híres gibraltári majmok élnek. Ezek tulajdonképpen berber makákók, amik Algériából és Marokkóból származnak. Az angolok nagyon vigyázzák őket, külön orvosi felügyelőjük van, aki minden egyedet évente egy alkalommal befog, megvizsgál és szükség szerint kezel is. Minden állat chippel van ellátva. Etetésük szigorúan tilos, gondolom első sorban az egészségüket óvják ezzel, de természetesen a táblákon a balesetveszéllyel magyarázzák. Mondjuk foguk az van elég nagy hozzá, hogy tényleg komoly kárt tudjanak tenni egy feléjük nyúlkáló emberben.

Ebben vajon mi lehet?

Erős babona fűződik hozzájuk, azt tartja a hiedelem, hogy addig lesznek az angolok Gibraltáron, amíg akár egyetlen majom is él ott. Ha elfogynak a majmok, a briteknek szedni kell a cókmókjukat és költözhetnek haza. Ezt Churchill a háború idején annyira komolyan vette, hogy a bombázások alatt elpusztult majmok helyett újakat hozatott, nehogy a katonák harci morálja lássa kárát a kedvencek eltűnésének.

“Még húsz perc ebédig…”

Egy szép helyen lerakjuk a motort és sétálgatva közelítjük meg a déli sziesztájukat töltő majmokat. Egy rendkívül unott ábrázatú idősebb példány hagyja, hogy kicsit fotózzuk, de megun minket és felköltözik egy fára, ahol kényelmesen elnyúlva napozik tovább. Kiabálást hallunk a motor felől, odasietünk, hát egy másik majom ül a motoron és éppen az oldaldoboz tetejére erősített tanktáskát próbálja kibontani. Abban vittük a tartalék ennivalót, feltehetően a szagok vonzották oda. Miközben a cipzárral bajlódik, filmezés közben túl közel megyek hozzá, ezt méltatlankodva veszi tudomásul és vissza is beszél miatta. Aztán kelletlenül csak lemászik és odébb áll.

Emlékmű: Gibraltár hős védője. Vagy leigázója? Ahogy tetszik…

Lefelé a hegyről a navigáció megkergül, a szűk sikátorokban a jel vetődik falról falra, így néha azt sem tudja, merre van az előre és a hátra. Emiatt kissé el is keveredünk, ami a meredek egyirányú sikátorok között nem túl mókás. De azért csak levergődünk valahogy és kikecmergünk a nagy forgalomban a városból.

“3 in 1” – reptér, kikötő, sporttelep. Pilóták figyelem! Labda után szalad a gyerek!

Algecirasba érve egyből megkeressük a kikötőt. Már messziről jelzik a jegy-nepperek a bejáratot, mindenki balekra vadászik. Annak nem örülnek, hogy nekünk már van jegyünk, ezt nem is titkolják. Becsekkolunk, az infó szerint nagyjából egy órát kell várni a hajó indulásáig, a sor lassan növekszik is. Meglátok két motort, oda sétálok hozzájuk. Két holland nyugdíjas készül Afrikába egy-egy öregecske, de jól felkészített és telepakolt Honda Transalp nyergében. Kicsit beszélgetünk és kiderül, hogy Dakart megjárt veteránok, akik most némi Mauritánia-Mali kitérővel Szenegálba készülnek, majd valamikor októberben ott hagyják a motorokat egy ismerősnél Dakarban. Hogy aztán visszatérjenek jövő tavasszal és folytassák az útjukat Fokvárosig. Két elszánt, kicsit hibbant kalandor benyomását keltik, de becsülendő az elhatározásuk. Szeretnék nyugdíjas koromban ilyen problémákkal megküzdeni. A behajózás gyorsan zajlik és alig érünk fel a fedélzetre a motor lekötése után, már húzunk is kifelé a kikötő biztonságából. Szerencsére a tengerszoros nagyon nyugodt, a szél ugyan viharos erejű, de mégsem kelt nagy hullámokat. Megcsodáljuk a gibraltári sziklát a víz felől is, aztán már Afrika felé fordulunk és az előttünk álló két héten gondolkodunk. Ismeretlen ország és új kalandok állnak előttünk, érthető módon izgulunk egy kicsit.

“A Szikla” – de már a nedves oldalról

Ceutában a kikötés és kihajózás nagyon gyorsan lezajlik, maga az egész út, mindennel együtt sem tartott egy óránál tovább. Mint említettem már, itt még spanyol felségterületre tesszük a lábunkat, hiába váltottunk kontinenst. Ez még a gyarmattartás hozadéka, ami megér pár kitérő mondatot úgy gondolom. Ahogyan Gibraltár a Brit Korona gyarmati területe, úgy Ceuta (és Melilla is több szigettel együtt) a Spanyol Királyságé. Gibraltárt a spanyolok kitartó türelmetlenséggel próbálják visszaszerezni az angoloktól (még a félszigetre vezető ivóvízcsövet is levágták, így amazok tengervízből, méregdrágán nyerik a szükséges édesvizet), ugyanakkor az afrikai parton lévő városaikhoz körmük szakadtáig ragaszkodnak. Mindkét monarchia a végletekig elmegy, hogy saját érdekeit érvényesíthesse a katonai és kereskedelmi jelentőségű területeken, holott a gyarmattartó időktől már rég eltávolodtunk. De vannak helyek, ahol megállt a történelem. Ceutában először is egy benzinkutat veszünk célba. Hirtelen leesett az üzemanyag ára, ami ezután egyre jobban szembetűnik majd, ahogyan haladunk Dél felé. Hosszabb szabadságra küldöm a GPS-t és bekerül a tanktáska átlátszó teteje alá a papírtérkép. A navigáció adatbázisa innen már alig érne valamit, Marokkóra sajnos nem találtam kompatibilis térképszoftvert. A határhoz érve azonnal megrohamoznak az önjelölt segítők. Azt már előre eldöntöttem, hogy ha lesz köztük bizalomgerjesztő arcú, akkor egynek igénybe veszem a szolgálatait. Ez a feltétel ugyan nem teljesedett be (válogatott anya- nővér- és apagyilkos pofák voltak mindegy szálig), de a készletből azért csak sikerült válogatni egyet. Aztán kiderült, hogy ő is hárman van. Nem akartak előre árat mondani, de megértették, hogy akkor nincs üzlet. Megegyeztünk húsz Euróban, de akkor gyorsan és zökkenőmentesen átjuttatnak a határállomás zűrzavarán. Be is indult a gépezet, buzgón töltögették kifelé a különféle papírokat, szükséges nyomtatványokat. Jöttek-mentek egyik ablaktól a másikig, míg mi szépen vártuk a motornál a fejleményeket. Aztán az egyik ablaknál megakadtak, hosszasan vitatkoztak hol egymással, hol a hivatalos szervekkel. Odamentem, próbáltam egyeztetni a tányérsapkás, igen komoly illetővel. Aztán F. ment az egyik ablakhoz, ahol a 3 éves tunéziai pecsét miatt azt hitték, hogy Algériában jártunk. Ez Marokkóban nem lenne túl jó ajánlólevél. Sikerült tisztáznia a félreértést, majd miután felsorolt egy halom várost és helyet, ahová Marokkón belül készülünk, már engedett a feszültség. A motor beléptetésénél akadt még egy kis probléma, de további, katonazubbony zsebébe vándorló 10 Euró ellenében ez is megoldódni látszott. Majd még valaki akart egy húszast, de erre már én is kiengedtem a hangomat. Egyből visszább vettek és gyorsan elkészültek a papírok. Ekkor már kezdtem magamban érezni, hogy megérkeztünk, mert egy magára valamit is adó arab országot a korrupció és a seftelés mozgat, ebből pedig a fehérember csak vesztesként kerülhet ki. Legfeljebb a talpraesettebbek a lehúzás mértékét tudják némileg szabályozni. Végül csak sikerült minden pecsétet a megfelelő helyre tetetni és felnyílt előttünk a sorompó.

Lassan átmegy Amerikába világítani… Naplemente az asilahi mólónál

Tanger Med felé vesszük az irányt, mert szeretnénk látni a helyet, ahonnan 13 nap múlva a hajónk hazafelé indul majd. Elég régi térképet kaptam itthon, alig jelöl autópályát és még a kikötőváros is hiányzik róla. Pedig ott van az a helyén, erről meg is győződünk a saját szemünkkel. Persze még otthon jól megnéztem a Google térképén, nehogy meglepetés legyen a dologból. Ezután felmegyek az autópályára, mert Tangert kihagyjuk, majd hazafelé (ha marad rá idő) meglátogatjuk. De előbb szeretnénk minél többet haladni lefelé az óceán mentén. Az első találkozás az Atlanti óceánnal nem egy falrengető élmény. Olyan mint a tenger csak tudom, hogy a másik partja kicsit odébb van. Talán némileg komiszabb a kinézete, a színe hideg és messziről koszosnak tűnik. Aztán később testközelből sem változott a benyomásom róla. Kis autópályázás után letérünk egy Asilah nevű kisváros táblájánál és lassan csordogálva az utcákon, keressük az első éjszakai szállásunkat. Feltűnően nincsenek emberek az utcákon, minden üzlet zárva, kihalt szellemváros benyomását teszi a település. Ekkor még nem tudtuk, hogy pont telibe trafáltuk a ramadán böjti hónapját, de erről majd még bővebben. Látunk pár szállodát, de kívülről cseppet sem bizalomgerjesztőek, ezért meg sem állunk náluk. Már majdnem kiérünk a városból, amikor megpillantjuk a Hotel Al Khaima táblát. Messziről takaros helynek tűnik, ugyan sehol egy vendég. A recepciós örül nekünk, a szállás elég borsos áron van, de inkább maradunk, mint sem céltalanul bolyongjunk tovább az ismeretlenben.

Óceánparti villa

Óceánra néző szobát kapunk, a teraszon kiteregetjük a vizesen magunkkal hozott mosott gönceinket és egy kis pihenő után elsétálunk a városba. Út közben először egy légvédelmi sziréna hangjára leszünk figyelmesek, majd megszólal a minaretből a gépi müezzin is, imára hívja a hívő lelkeket és megtöri a böjtölés időszakát. Innentől Napkeltéig szabad a vásár. Pillanatok alatt megtelnek az utcák, kinyitnak a boltok és éttermek, beindulnak a kávézók és az óceán partján még egy vurstli is megkezdi éjszakai életét.

Sötétedés után egy órával már beindult a konyha

Eszünk egy utcai étteremben egy közepesen jó grillcsirkét nagyon finom köretekkel, sok olajbogyóval, isteni frissen facsart narancslével, ráadásul igen olcsón az itthoni árakhoz képest. Vacsorapartnereink is akadnak, egy rakás kóbor macska képében. A séta tele hassal visszafelé már nem esik olyan jól, de azért csak haza vánszorgok valahogy. Már aludnánk, de nehéz álomra kényszeríteni magam, egyrészt annyi minden történt ebben az egy napban, másrészt pedig az utcán az erkélyünk előtt lüktet a forgalom, él a város, közlekednek a tömegek. Azért a fáradtság megteszi végül a hatását.

Hetedik nap 07.04. (péntek) 420 km

Kipihenten ébredünk, első afrikai reggelünkön. A szálloda belső udvarán a medence hívogatóan csábít, de elvetem a pacsálás gondolatát. Helyette leülünk reggelizni. Valami palacsinta-féleséget kapunk, amihez nagyon jól illik a kétféle gyümölcslekvár. Ezen felül pirított bagett darabok, 1-1 főtt tojás és kockasajt, valamint friss narancslé alkotja a reggeliző asztal kínálatát. No meg egy rém álmos és unott arcú felszolgáló hölgyemény, aki ahelyett, hogy most a ramadáni éjszaka dorbézolásának következményeit pihenné kifelé, nekünk kell, hogy felszolgáljon. De legalább meg sem próbál úgy tenni, mint ha neki ez nem fájna. Jól láthatóan nagyon szenved, a mosoly intézményét hírből sem ismerve. Összepakolunk (a ruháink csak kicsit nedvesebbek, mint mikor kiraktuk őket száradni tegnap), kijelentkezünk és indul…nánk, de előbb ki kell fizetni az éjszaka (állítólag) a motorunk mellett őrködő ember bérét. Elég bizalomgerjesztő arculata van, jobb híján elhiszem neki, hogy tényleg ott aludt a paripa mellett a széken. Megkapja a csekély összeget és boldogan integet utánunk.

Ilyen volt belülről a Hotel Al Khaima

Kicsit még használjuk Őfelsége autópályáját, hogy mielőbb Rabatba érhessünk. Ugyan a városban nem tervezünk semmit, csak szeretnénk rajta keresztül motorozni. A forgalom olyan arabos nagyvárosi. Valami különleges alkalomra készülhetnek, mert sok a katonai-rendőri kettős poszt az út mellett, díszes egyenruháik és tükrösre vikszolt bakancsaik már messziről ragyognak. Rabat a hivatalos főváros, ehhez mérten nincs túl nagy tumultus nap közben az utcáin. Mondjuk, mint Budapest pénteken a délutáni műszak lefújását követő órákban….és ezt most szorozzuk be (jóindulattal) hárommal. Mindenki minden sávon, bárhová kanyarodik, elénk fordul, szembejön, stb.. Itt nem lennék gyalogos, de sokáig motoros sem. A legmókásabbak a kaotikus forgalomban lavírozó 3 kerekű áruszállító öszvérek (eleje motorkerékpár, a hátulja kézikocsi) és az állati erővel vont szekerek és kordék.

Yamaha, vagy Suzuki? Fene tudja, de én valami kínai turpisságot sejtek mögötte

Elmotorozunk a soha be-nem fejezett Hassan minaret mellett, ami mai állapotában fele olyan magasan tör az ég felé, mint ahogyan azt tervezője megálmodta. Impozáns épület, de megállásra nem csábít. Elhagyva a rabati tömegnyomort, visszatalálunk az autópályára, amiről le sem jövünk, csak Casablanca kijáratánál. Közben vidám dolgok történnek, mert a környékbeli félnomád tartású állatok (lovak, kecskék, tehenek és birkák) igen csak szeretnek bemászni a két pályát elválasztó sövényhez egy kis nassolásra. Izgalmas úgy vezetni, hogy soha nem lehet tudni, milyen irányból, milyen méretű állat fog előttünk teremni.

A II. Hassan nagymecset, Messziről is monumentális. Sajnos belülről nem nézhettük meg

Casablanca (ha lehet ezt még fokozni) olyan káosszal fogad minket, amilyenről még soha nem is álmodtunk. Hajdanában a Nápoly utcáin megélt csúcsforgalom, majd a palermói közúti vendetta kipipálása után abban a hitben ringattam magam, hogy nekem aztán semmi újat sem tudnak már mutatni e téren……. nagyot tévedtem. Visszasírjuk Rabatot. Hiába a sok rendőr, a szabályok betartásának látszatát is messze maga mögött hagyva küzd mindenki az életéért. Itt is vezetik a hit-listát a triciklik és a szamaras kordék. Egy óra túlélő gyakorlat után már nem tudok újabb káromkodást elővenni a tarsolyból, ha egy körforgalomban dudálva és ostort rázva-ordítva próbál egy ilyen vegyespáros előnyhöz jutni a másik kárára…szemben haladva a 3 sávon elrendeződött 5 autóoszloppal. Kevés hozzá a fantáziám, pedig mi magyarok igen gazdagon el tudjuk keríteni, ha arról van szó.

Mindenfelé gomba mód nőnek ki az épületek a földből

Az már szóra sem érdemes, hogy eközben legalább három alkalommal jöttek nekünk mindenféle járművek, akik nem szenvedtek sem önbizalom hiányban, sem nem rendelkeztek a legalapvetőbb szemmértékkel sem, mert megkíséreltek elférni egy 2 méter széles kisbusszal, vagy utassal dugig tömött ócska taxi-tepsimercivel a rendelkezésre álló mintegy 70-80 centiméteres résben. Hogy aztán ott pár méterrel előrébb milyen további tervük lett volna a dugóban, arra nem is voltam már igazán kíváncsi. Két óra múlva már csak az motivált, hogy lehetőleg élve megpillantsuk a II. Hassan nagymecsetet. Akkor már nem éltünk hiába. Aztán csak ott állunk a mecset közelében egy üres parkolóhelyen és olvasom az útikalauzban, hogy a mecset tárt karokkal várja a gyaur hitetleneket is….péntek kivételével bármelyik napon. Naná, hogy ezt beszoptuk. Pedig annyiszor átnéztem azt a könyvet.

A II. Hassan nagymecset, Messziről is monumentális. Sajnos belülről nem nézhettük meg

Tovább motoroztunk a parti úton, míg egyszer csak elénk nem ugrott egy ….na mi?…..Hát egy Mc’Donalds! Nem tudván ellenállni a csábításnak, no meg amúgy is kellett (főleg F-nek) egy kis megnyugvás a nagy küzdelem után, megálltunk, megízlelni az afrikai gyors-ízeket. Persze teveburger nem volt, de azért válogattam ezt-azt a kínálatból. Kint ettünk a motor mellett, közben bámulva az óceán hullámait és a mellettünk nagy ritkán elhúzó motorokat.

Meki mindenhol van!

Itt álljunk is meg pár szóra. A marokkói motorpark szinte teljesen kimerül az 50-től 250 köbcentiméterig tartó kategóriákban. De a nyugati part gazdagságában néha-néha feltűntek európai és japán nagyvasak is. Ezek közös jellegzetességei a következők voltak: a vezetőjükön és utasaikon szinte soha nem láttunk bukósisakot és a motorok nem voltak felrendszámozva. Valószínűleg szürke, de akár fekete importból származhatnak és a helyi jogszabályok számára ismeretlen kategóriát képviselnek. Lovasaik ennek megfelelően úgy is közlekedtek rajtuk, mint az eszement kamikaze-idióták.

Pihenő Casablancában

Jó időben elkezdtünk szállást keresni, ami nem is bizonyult olyan egyszerű mutatványnak. Lakópark lakópark hátán, de fizető vendéglátó és szállóhelynek igen csak szűkében álltak azon a szakaszon. Több helyen is próbálkoztunk, de nem jártunk eredménnyel. Egy szálloda volt nyitva Casablacatól déli irányban, mintegy 30 kilométerre, de az árszabását nem nekünk célozták, 5-6 éjszakára terveztünk akkora kiadást, amit ott egy éjszakára kértek…egy főre.

A parti főúttal párhuzamosan futó alsóbb rendű út. Nyomokban szilárd burkolattal

Így szépen lassan elértük a körülbelül 100 kilométerre lévő El Jadidát, ahol a város bejáratánál azonnal csábítóan hívogatott a Hotel Jawhara hirdető táblája. Nem is sokat teketóriáztunk, leparkoltam a szálloda előtt és percek alatt meg is alkudtam a ramadánt igen rezignáltan váró személyzettel egy óceánra néző, erkélyes szobára. A motornak a zárt udvarban jutott parkoló, így nem kellett teljesen lemálházni róla a motyóinkat. Igaz a meredek lejáró úgy csúszott, mint ha lezsírozták volna, de sikerült learaszolni a nagy bálnával. Persze előtte lementem megnézni, hogy meg tudok-e majd fordulni vele, mert ha hátramenet üzemmódban kellett volna kiállnom, akkor még ma is ott állna, az biztos.

El Jadida üdülőváros, éjszakai pompában

Mikor kipakoltunk és kissé rendbe szedtük magunkat, elsétáltunk a mintegy 2 kilométerre lévő városba. Ami totál kihalt volt, sehol egy teremtett lélek, vagy nyitvatartó üzlet, kávézó, étterem, stb. Hát persze, a ramadán. lassan kezdtünk beletörődni, hogy ez a számunkra kétszínű vallási ünnep tövestől változtatja meg az utunkat. Itt a napi böjt végét nem csak sziréna jelezte, de még ágyúval is lőttek hozzá. Gondolom sok a süket arab a környéken. Megcsodáltuk a város kivilágítását, egy benzinkútnál vettünk némi ásványvizet és visszasétáltunk a szállóba. A személyzet nagy ívben fütyült ránk, el voltak foglalva a saját vacsorájukkal. Ezért vittünk fel némi páncélos kaját a motorból és a gázfőzőn, az óceánra tekintő erkélyen melegítettünk magunknak vacsorát a növő Hold sejtelmes fényénél.