A szombat reggel hat óra harminc perc az ébresztőóra csörgésével kombinálva nem túl szerencsés, sőt! A szombat arra való, hogy az ember kipihenje a hét fáradalmait. De ez egy motorosnál nem egészen így van. Egy motoros szombat reggel útnak indul, hogy kilométerbe fojtsa a hét során felgyülemlett feszültséget. Mi is hasonlóképpen cselekedtünk Kedvesemmel – még előző este felhoztam a garázsból az FJR koffereit és jól megpakoltuk őket, így reggel csak annyi dolgunk volt, hogy felpattintsam a két oldaldobozt és a tanktáskát, aztán uzsgyi neki! Az időjárás is kegyesnek bizonyult, felhő egy szál sem akadt az ég boltozatán. Előző nap még százötven kilométert kellett motoroznom folyamatos felhőszakadásban – ez egészen borúlátóvá varázsolt a hétvége előtt.
Nyolc órai találkozót beszéltünk meg Bedouinnal az egyik tatai benzinkúton – szokás szerint, hiába készültünk el időben, mégiscsak sikerült egy öt percet késnünk. Ez idő alatt legalább Bedu koma teletöltötte DL-jét és egyből nekivágtunk immár négyen a rajt felé vezető útnak. Kedvesemmel a hátam mögött és V-Stromos cimborámmal magam előtt – aki mögött a lánykája foglalt helyet – elrobogtunk Herceghalomig, ahol találkoztunk Andrással. Már a tavalyi Bike Maratonon is ő volt a csapattársam, így kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy idén is együtt guruljunk. Igaz, hogy tavaly volt egy kis súrlódás köztünk, de azt betudtuk az első közös motorozásnak.
Még kilenc óra sem volt, amikor befutottunk Budapesten a Váci úton található BMW Motorrad Wallis Pest fenti parkolójába, de már rengeteg motor ácsorgott ott. A régi ismerősök üdvözölték egymást, az új arcok pedig sorra kezeztek le a másikkal – ezért is jó ebbe a nagy közösségbe tartozni, senki sem idegen a másiknak. Hosszú sor kígyózott a regisztrációs helyszín előtt – levetkőztünk és mi is beálltunk. A sors iróniája, hogy a tavalyi helyezésünket kaptuk most rajtszámnak. A nevezés után további könnyítést voltunk kénytelenek végrehajtani a ruházatunkon – a nap olybá kisütött, hogy az esővédő membránnak távoznia kellett a kabátból és a pulóverek a maszkkal egyetemben a dobozban találtak végső nyughelyükre. Egyáltalán nem ilyen időre számítottunk az előrejelzések alapján, nem mintha bántuk volna azt, hogy hét ágra süt a nap.
Andrással a rádióinkat próbálgattuk, minden tökéletesen működött – így könnyű lesz a menet közbeni kommunikáció. Az első csapatoknak már a kockás zászlót lobogtatták, egyre izgatottabb lett mindenki. Az ititnert bekészítettük a tanktáskáink tetejébe, ez alapján kellett ugyanis az egész verseny során tájékozódnunk. A Transalp kapott egy új Garmin navigációt és emellett még egy PDA segített az utunk során a pontos átlagsebességet megtartani – mivel a verseny során ez alapján is történik a pontozás. Szépen lassan összekészülődtünk és felsorakoztunk a rajtzászlónál helyet foglaló csapatok mögött. Végre ránk került a sor, de elkövettük az első hibát. András nem diktálta be a kilométer korrekciós szorzóját – úgy gondolta, hogy az alig egytizedes eltérés nem a világ vége. Ez később komoly hátrányt jelentett nekünk az értékelés során, de ennyire ne ugorjunk előre.
Csinos hostess lányok helyett egy kedves fiatalember lóbálta a zászlót és ezzel kezdetét vette a mi versenyünk is. Legördültünk az erősen lejtős tetőtéri parkolóról és nekivágtunk a nagyvárosi dzsungelnek. Tájékozódás szempontjából a városi környezet macerásabb, de szerencsére az elejére még nem tettek nyakatekert utasításokat a szervezők. Észak felé haladtunk, nem is volt semmi problémánk, még Csomád felé is megtaláltuk az útirányt. Itt következett az első buktatónk, nem kanyarodtunk el jobbra a Fáy présház irányába, pedig azt figyeltük folyamatosan. Láttunk is egy borászattal kapcsolatos reklámtáblát, de nem esett le, hogy az lenne a Fáy présház. Túl is gurultunk rajta és mentünk, egyre csak mentünk, míg elgurultunk egy benzinkút mellett, két vasutat is magunk mögött hagytunk – eddig jó, ahogyan az itiner mutatja. Na de hol a búbánatosban van az a présház? Oda már rég le kellett volna kanyarodnunk. Kint az utcán egy család ügyködött, megálltunk hát mellettük némi útbaigazításért. Volt ám tanakodás, hogy vissza, ne vissza, de vissza, amott lesz egy körforgalom, hozzatok papírt, itt a térkép és a többi. Lassan összeállt a kirakós: a présházat kihagytuk, és egy hurokkal lecsaptuk a kilencedik pontot, a körforgalom amelyről beszéltek a helyiek az az itinerünk következő pontja lesz. Tehát jó helyen járunk, menjünk tovább – ennyire a táv elején még úgy sem lesz ellenőrzőpont. Persze, gondoltuk mi, a kispályások. Haladtunk tovább, mint aki jól végezte dolgát és a távolban feltűnt egy benzinkút Mackó összetéveszthetetlen hórihorgas sziluettjével – ez az, jó helyen járunk, mondtam én, hogy nem kell visszafordulnunk! Itt egyből le is lohasztotta a lelkesedésünket az útvonal megálmodója – közölte, hogy akár haza is mehetünk, mert kihagytuk a présháznál az első checkpoint-ot, ahol az itiner kérdőjeles részeit kapták meg a többiek. Hogyaza…! Hogy lehettem ekkora naiv? Az ilyen esetekre vannak a barátok: néhány szép szó és máris előkerült az itinert kiegészítő lapocska.
Némi pihenő és tízórai elfogyasztása után folytattuk utunkat a szlovák határ felé – kopott őrházak mellett lépésben átcsorogtunk a nyitott sorompókon. A legelőször utunkba kerülő elsőbbségadás táblánál jobbra fordultunk és lankás, kellemes kanyarokkal tűzdelt dombvidéken kanyarogtunk. Egy feladatunk volt a gyönyörködésen kívül: figyelni, hogy többször ne tévesszünk és leforduljunk Sltainske Lazy irányába. Tartottuk az előírt hatvannégy kilométeres óránkénti átlagsebességet, ennél a tempónál bőven jutott idő a nézelődésre. Petra bőszen kattogtatta a hátsó ülésen a fényképezőgépet – imád mögöttem fotózni menet közben.
Az 526-os számú úton haladtunk, amikor elértünk egy trükkös körforgalomhoz. A pontos kijárat nem volt meghatározva csak annyi, hogy az Anka panzió felé kell elhagynunk az objektumot. András megállt a Transalppal, mert az ő megtett kilométerei számítottak, mi pedig kihajtottunk az első kijáraton. Néhány méter után két idősebb hölgyet szólítottunk meg, de közös nyelvet nem találtunk, amelyet mindannyian beszéltünk volna. Maradt hát az activity: én mondom, hogy Hotel Anka, ők mondják, hogy zelena. Nem értettem, közben nekiálltak mutogatni a másik irányba és az egyik hölgy pulóverét böködte a másik. Megértettem, a zelena annyit tesz szlovákul, hogy zöld. Tehát a második kijáratnál egy nagy zöld épületet kell keresnünk.
Hosszú ideje már hegynek felfelé tartottunk és durva erdőirtások mellett motoroztunk, mígnem egyszer kiértünk a gerincre. Onnan fentről olyan látvány tárult elénk, amelyet nem sűrűn lát az ember. A felhőkkel egy magasságban, néhol azok fölött motoroztunk és szűken kígyózó hajtűkanyarokkal tarkított szerpentinen vezetett az utunk lefelé egy völgybe. Ez komoly koncentrációt is igényelt, mert az utat előszeretettel foldozgatták bitumennel és ez az anyag esőben nagyon tud csúszni – pláne, ha még sárfelhordás is tarkítja.
Egy újabb ötletes körforgalomnál már nem is próbálkoztam a magyarral, egyből németül kérdeztem az útba eső nénikét. Ő pedig elkezdett szlovákul magyarázni és mutogatta, hogy merre találjuk a Billa üzletet. Andrásnak odaszóltam rádión, hogy jó az irány, jöhet, mire a néni megörült, hogy magyarok vagyunk és utána már könnyebben kommunikáltunk. Megköszöntem a segítségét és a Transalp után eredtem. Az eső néha egy cseppet rákezdett, de soha nem eredt meg annyira, hogy érdemes lett volna megállni az esőruhákat magunkra ölteni. Ami ránk csöpögött az égből, azt a menetszél egyből meg is szárította. Különben is az FJR1300-nak a nyomatékánál már csak az időjárásvédelme a jobb. Egy-egy faluba beérve viccesen megkérdeztem, mielőtt leengedtem a szélvédőt, hogy lehúzhatom-e az ablakot – mintha egy autóban ülnénk, csak nehogy összekócolja Petra frizuráját a menetszél.
Rozsnyó főteréhez közeledve egy nagy csoportosulásra lettünk figyelmesek – íme egy újabb ellenőrzőpont. Több csapat is összegyűlt, itt volt ugyanis egy rövid pihenésre lehetőség. A sok utazó láttán megjelentek a helyi kis cigánygyerekek is, akik körülrajongták a sok motort. A szívem szakadt meg, amikor belegondoltam, hogy ehhez hasonló élményre, amelyet mi átélünk a mostani verseny és minden egyes motorozás során, nekik soha az életben nem lesz lehetőségük. Csillogó tekintettel csodálták a motorunkat, kérdeztem, hogy tetszik-e, aztán bevillant, hogy valószínűleg még a szlovákot is egyedi módon beszélik ezek a lurkók, nemhogy a magyart. A feltartott hüvelykujjamra ugyanígy válaszoltak – ez az egyik nemzetközi kézjel, amelyet mindenhol megértenek.
Innen egy-egy szendvics elfogyasztása után továbbálltunk és folytattuk a menetet – nem sokkal később megálltunk tankolni, itt rákezdett az eső elég rendesen, de nem volt kedvünk még mindig az esőruha után nyúlni. Szerencsénkre nem is kellett – belátták az égiek, hogy nem tudnak ránk ijeszteni holmi csapadékkal. Ránk ijesztettek máshogy. Egy romatelep után, amelyik önmagában megérne egy külön értekezést, történt egy kis gikszer. De ne rohanjunk előre! Hogy is nézett ki ez a kolónia? Egészen posztapokaliptikus látványt nyújtott a maga romba dőlt nyomorában: kopott, omladozó panelházak, ablakok sehol, ajtó helyett is csak egy hatalmas lyuk tátong a kőfalban. A házak mellett szakadt ruhás, mocskos emberek sétálnak, egymással üzletelnek, itt egy tekercs kábelt szeretnének elcserélni hamis Rolexre, ott pedig egy ócska autó tulajdonjogán próbálnak megegyezni a sajátos módszereikkel. A motorok zajára fellelkesülnek és sokan integetnek. Csavarunk egy kövéret a gázon a viszont nem látás reményében – itt nem szeretnénk lerobbanni, az biztos.
A telepet hátrahagyva kiváló minőségű aszfalton kanyargunk tovább, még a felfestés is egészen friss volt. Enyhe ívű kanyarok, semmi komoly – pont jó egy egész napos, fárasztó motorozás vége felé közeledve. Egyszer csak hirtelen egy jobbos kanyarban megcsúszott előttem András Transalpjának a hátulja, ő ledobbantott párszor, hátha megmentheti a helyzetet, de hiába. Ha egy kétszázhúsz kilós vasdarab önálló életre kel, akkor onnan már csak lefelé van. A Honda engedelmeskedett a gravitáció csábításának és negyven méteren keresztül szikrázva karcolta az aszfaltot. Gyorsan lefékeztem és félrehúzódtam, Petrát elszalajtottam a kanyar elé, hogy biztosítsa a helyszínt, én magam pedig segítettem Andrást és a motorját feltámogatni. Szerencsére egy ártalmatlan alacsony oldalon való elcsúszás volt az egész. Nagyobb volt a füstje, akarom mondani a szikrája, mint maga az eredmény. Egy kis lyuk a nadrágon, pár karc a bukócsövön és egy elkopott oldalsztender.
Ezt követően fékezett habzású üzemmódra kapcsoltunk, András is meglepődött – ez jól látszott a további motorozásán egy darabig, sokkal megfontoltabb volt, mint előtte. Azonban minden csoda elmúlik egyszer és a krasznokvajdai határátkelő után már úgy tekertük a gázt mindketten, mintha semmi sem történt volna. Itt már erősen a naplementét üldöztük és Rudabányán következett egy kedvenc itineri pont: a trükkös körforgalom. Sámuel irányába kellett elhagynunk – nem tudtuk, hogy most ez település vagy egy szobor, netán egy utca? Nosza rajta, megláttam egy nem idén barnult társaságot sötétített régi BMW-kkel bandázni egy betört ablakú koszos kirakatsor előtt. Ha itt valaki tud valamit, akkor ők lesznek azok! Nagy gázzal berongyoltam a kör közepére – ez Petrát egy kissé aggodalommal töltötte el – és megkérdeztem tőlük, hogy nem tudják, hogy van-e itt a közelben Sámuel. Szinte hallottam, ahogyan megmozdul valami azokban az okos buksikban és a beszédközpontjukban fény gyúl, de kevés volt a lendület. Úgy tűnt, hogy a szürkeállományuk a kevés használat következtében rárakódott portól csak még szürkébb. Ennyit sikerült a vezérbikának kinyögnie: ” Hátőőő…Sámuel?”. Próbáltam rávezetni, hogy réges-régen egy messzi-messzi galaxisban találtak egy előembert, akit Samunak neveztek el, lehet, hogy ezzel lesz kapcsolatos. Több sem kellett neki, olyan volt ez, mint Newtonnak az alma, felkiáltott Arkhimédész heurékájának mintájára: arra felé – a másik irányba mutogatott közben – van egy múzeum, valamilyen ősemberes dolog. Ráadásul a többiek is arra mentek. Szuper, köszönjük az útbaigazítást, további jó maffiázást!
Kazincbarcika után Szilvásvárad felé fordítottuk motorjainkat majd Bélapátfalván keresztülhajtva gyönyörködtünk a lemenő nap fényétől különleges színben pompázó kőfejtő kopasz és meredek sziklafalaiban. Huszon-egynéhány kilométer után már sima utunk volt a szombati célig – egy szép lila épület az utca jobb oldalán, így szólt az itiner megnyugtató utasítása. Könnyedén megtaláltuk, átvettük a vacsorajegyeinket és elfoglaltuk a szobáinkat a kollégiumban, amely menedéket nyújtott a fáradt vándoroknak. A vacsora hihetetlen módon, menza létére egyszerűen fenséges és bőséges volt. Pincepörkölt háromféle hússal, friss nyári zöldségekkel és egy szép nagy almás pitével. Aki repetázni óhajtott, az kapott. Én magam nagyevő hírében állok, mégis az első adag bőven megtöltötte a bendőmet. A vacsora után egy jóleső meleg zuhanyt követően szinte azonnal ágyba bújtunk – közel ötszáz kilométeres kalandozás után nem vágytunk másra, csakis egy pihentető alvásra. Az ébresztőket beállítottuk hajnali öt óra harminc percre és egy rövid beszélgetés után elaludtunk a telihold fényénél.
Éppen csak lehunytuk a szemünket, amikor megszólalt a mobiltelefonjainkon az ébresztő funkció – néhány pillanat alatt reggel lett és az elménk olyan módon megerősödött, hogy a másodperc tört része alatt kiszámoltuk, hogy hiába van hat órakor rajt, nekünk még fél óra pihenés simán belefér. Mivel a csapatokat két perc különbséggel indítják, így nekünk volt még harmincnégy percünk hat óra után – ez az idő aranyat ér ilyen nyúzott állapotban. A számításaink jól sikerültek, felmálháztuk a motorokat a második napra és újból beálltunk a kockás zászló mögé. A hátasainkat még friss hajnali páralecsapódás borította, ezzel is hirdetve azt, hogy még nagyon korán van.
Eger városa ilyenkor még nagyon csendes volt, alig lehetett látni egy-két járókelőt – ezeknek nagy része a szombati bulikból próbált valahogyan hazavergődni. Felsőtárkányig szinte nyílegyenes út vezetett, de a reggeli fáradtság és az előírt ötvenkilenc kilométer/órás átlagsebesség miatt lépésben csordogáltunk csak. Felsőtárkány után következett Magyarország egyik motoros paradicsoma, a Bükki Nemzeti Parkon keresztül vezető szerpentines szakasz, amely Lillafüreden át egészen Miskolcig tart. Kora reggel volt, így a kisodródó helyi vagányoktól nem kellett tartanunk, a vadveszély miatt viszont fokozottabban kellett figyelni. A fény-árnyék játék megnehezítette a dolgunkat és az aszfalt is nedves volt még az árnyas helyeken. Az efféle dolgokhoz való alkalmazkodás teszi élvezetessé az ilyen jellegű tájékozódási túraversenyeket, mint amilyen a Bike Maraton.
Miskolc miliője annyira magával ragadott bennünket, hogy nem fordultunk le Parasznya felé – igazából a szűk utcácska és az onnan éppen kihajtó busz zavart össze, úgy gondoltuk még odébb kell letérnünk a főútról. Néhány száz méter múlva egy benzinkúton megkérdeztünk egy éppen tankoló hölgyet, hogy merre kellene Parasznya irányába mennünk – sajnos nem tudta, mert ahogyan mondta, ő csak itt a városban szokott autózni. Az útra ráleltünk magunktól, majd Kazincbarcika után egy tegnapról ismert rövid szakasz következett Dédestapolcsányig. Még a 26-os főúton volt egy ellenőrzőpont, a szemben lévő benzinkúton elköltöttük a hamburgerből álló reggelinket – gyors kaja, de az éhes vándornak ez is megteszi. Reggeli után hamar letértünk a főútról és kellemesen kanyargó dombvidéki utakon haladtunk a felkelő nap fényében – olyannyira megerősödött a napfény, hogy kénytelen voltam kicserélni a sisakom plexijét a magammal hozott sötétített darabra. Ez külön örömmel töltött el, ugyanis vasárnapra erre a környékre előzetesen tíz milliméter esőt jósoltak – ebből egyetlen egy csepp sem lett igaz.
Csernelyen egy trükkös elágazásban kőkutyákat kellett keresnünk és azok irányába tovább haladnunk. Egy helybéli kerékpáros hölgyet szólítottunk le, de sajnos nem tudott kőkutyákról. Elindultam az egyik irányba, de arra nem volt semmi. Mikor visszaérkeztem Andráshoz, akkor láttuk, hogy az imént megszólított hölgy bőszen hadonászik nekünk a kanyar végében, hogy arra menjünk, ott vannak a kőkutyák egy családi ház kapualjában. Ismerd meg hazádat mozgalom különkiadását láthattuk, kimondottan helybéliek számára fejlesztve… Most már a kisasszony is tudta, hogy merre található falujának eme nevezetessége és mi is boldogan folytathattuk utunkat. A következő ilyen kereszteződéshez érve éppen csak, hogy megálltam egy kerítésre támaszkodó úr mellett, már mutatta is az irányt az Állami Ménesgazdaság felé. Kérdezni sem kellett, látta, hogy a sok őrült motoros mind jobbra kanyarodott.
Egercsehi után nem Szarvaskő felé kellett kanyarodni – Terpes és a siroki várat magunk mögött hagyva következett a sokak által, köztük általam is oly kedvelt Mátra. Parádfürdő után egy kicsit elgurult a gyógyszer, egyszerűen bántotta a szemünket a szervezők által ötvennyolc kilométer/órás sebességben meghatározott maximális átlagsebesség. Úgy indult meg felfelé a szerpentinen az FJR, mint sok más motor lefelé sem. Ezt a tengernyi nyomatékot kár lett volna nem kihasználni – a csúcsról lefelé viszont csak csordogáltunk. Valamit valamiért, nem szerettük volna, ha nagyon rossz lesz azért az átlagunk, így bíztunk benne, hogy nem a mátraházi parkolóban lesz az ellenőrzőpont és lefelé javíthatunk a feltornázott értéken. Így is lett, szerencsénkre Mátrafüredre álltak be a pontőrök, némi csökkenést sikerült belecsempészni az átlagunkba. Itt már kellőképpen éhesek voltunk és jutott némi pihenőidő a továbbindulás előtt, ezért becsüccsentünk a legközelebbi étterembe egy gyors ebédre. A hideg gyümölcslevest somlói galuska követte – mennyei ajándéknak tekintette a szervezetünk az eledelt. Petra jelezte, hogy a térdprotektorát eggyel lejjebb kellene helyezni a nadrágban, de ő nem tudja megcsinálni. Belopakodtunk hát a női mosdóba és egy gyors légyott helyett a nadrágjával bíbelődtem. Nehezítésképpen még az esőbélés is benne volt a nadrágban, nem volt egyszerű mutatvány. Ahogyan a mosdót elhagyni sem bizonyult könnyűnek – a hölgyek folyamatosan ki-be járkáltak, nem akartam nagy riadalmat okozni, ahogyan kicsattogok az egyik fülkéből.
A továbbiakban már kimondottan lapos tájakon kanyarogtunk a cél felé, amely az itiner alapján valahol Cegléd környékén volt. Egy Jászberény előtti településen az újabb trükkös körforgónál gyorsan megtaláltuk, hogy ne a szivárvány felé menjünk. Egy szivárványszínű molinó díszelgett a második kijárattól nem messze, így az első lehetőségnél elhagytuk az útkereszteződést. Andrást már egyre jobban a célba érkezés tüze hajtotta, így lendületből túlfutott az itinerben meghatározott Trianon emlékművön. A rádió-összeköttetésnek hála nem kellett üldözőbe vennünk, elég volt csak rászólni, hogy forduljon vissza. Itt már nagyon közel jártunk a befutóhoz, néhány vasúti átjáró és elágazás után ráfordultunk a 401-es útra majd Cegléd irányába kanyarodtunk. Egyből láttuk a BMW Bike Maraton zászlóit és a rengeteg motort az út menti éttermecske parkolójában. Hostess lányok helyett Mackó lóbálta a verseny végét jelentő kockás zászlót, mi pedig fellélegeztünk, hogy ezt is megcsináltuk.
Az eredményhirdetést már mindenki lázasan várta, a szervezők is sürgölődtek, hogy mielőbb győztest állíthassanak. Aki éhes volt, az tudott ebédelni, igaz, hogy a későn érkezőknek már nem volt korlátlan a választék – egyszerűen kiettük a kis éttermet a készleteikből. Összesen hetvenegy fő vágott neki a hosszú útnak, huszonnégy csapat állt rajthoz július 12-én szombat reggel. A szervezők és minden versenyző örömére mindenki épségben megérkezett, András elcsúszását leszámítva mi is baj nélkül teljesítettük a közel kilencszáz kilométert. Végül az első ellenőrzőpont kihagyása és a kilométer korrekciós szorzó bediktálásának az elmulasztása miatt csak a tizenhetedik helyezést sikerült elérnünk, akárcsak a tavalyi évben – ennek ellenére egyáltalán nem szomorkodtunk.
Egy rendkívül jót motoroztunk, gyönyörű tájakon húztuk a gázt és még az időjárás sem bánt el velünk nagyon csúnyán. Hazáig egy könnyed százötven kilométer várt még ránk egy kis 4-es úttal fűszerezve, de Budapest után a verseny szellemiségét továbbvíve alsórendű kanyargós utakon tettük meg a hátralévő távot a Gerecsén keresztül. Jövőre találkozunk a jubileumi tizedik Bike Maratonon.
Cimkék:
A Honda felélesztette a legendás Transalp típust is. Soros motorral készül, mint az Afrrica Twin - de vajon hogy sikerült?
Elolvasom »Régóta várjuk a Benelli középkategóriás új túraenduroit. Lássuk végre, mennyire felel meg a várakozásoknak a TRK 702 párosa!
Elolvasom »Méghogy 1000 köbcenti alatt nincs élet? 1000 kilométert tettünk meg egy 125-ös kismotorral, és még nézelődésre is futotta közben!
Elolvasom »Nemrég mutattuk be a magyar Serpentize motoros ruha márkát. A kínálatból talpig feketébe öltözve kezdtünk tartóstesztbe.
Elolvasom »