A Négy Ország Túra – első rész

Négy ország, hét nap, kilencvenöt liter benzin, kettőezer-egyszázkét kilométer és még több látnivaló tavakon, erdőkön, hegyeken, szigeteken és egy tengeren át.

A készülék ezután a ház tövében húzódó út folytatására próbált rávinni – ez tulajdonképpen egy negyvenöt fokos lejtésű lépcsősor volt. Ezt talán nem kéne megpróbálni utassal és felpakolva, bármennyire is túra-endúró a hathatvanas. A megfordulás mellett döntöttünk, szerencsénkre a kutyáknak is csak a szájuk volt nagy, tettlegességre egyikük sem vetemedett.

Egész szép kilátás nyílt Karlovac után

Miután ráleltünk a helyes útra, kezdődhetett a mókázás – Karlovacot elhagyva kiváló minőségű szerpentin és dimbes-dombos kanyargós utak fogadtak minket. A 3-as számú főúton döntögettünk és élveztük a kellemes néhány fokos lehűlést, hála a hegyvidéki domborzatnak. Egy olasz motoros bandával kerülgettük egymást: hol mi húztunk el amikor ők nézelődtek, hol pedig fordítva. Lokve fölött, az Omladinsko-tóra nyíló kilátásban gyönyörködtünk, amikor befutott az ismerős csapat. Jó érzés volt, hogy ismeretlenül is barátságosan összemosolyogtunk, csupán a közös hobbi okán.

Meseszép kék vizű tó Lokve mellett

A nagy tempózás közepette elvétettem az útirányt, de hamar visszafordultunk – egyből láttam, hogy elkámpicsorodik a Garmin szája, mert nem fordultam le ott, ahol ő javasolta. Innentől fogva már szépen ereszkedtünk lefelé, kanyarról-kanyarra csökkent a tengerszint feletti magasság. Éreztem, hogy hamarosan valami jó fog történni és bekövetkezik a nap fénypontja – meglátjuk a tengert! Egészen idáig szépen, nyugodt tempóval tudtunk haladni, a szerpentinen kicsit jobban odacsavartam a gáznak, itt viszont kezdődött a majomparádé. Hosszú kocsisor, szinte gyalogtempó, beláthatatlan kanyarok, egymás után jöttek szembe a buszok, a teherautók. Kénytelen voltam beállni a sorba, előzni túl veszélyes lett volna. Néha egy-egy autót sikerült átugrani, de rendkívül lassan tudtunk csak közeledni a tengerpart irányába, hiába láttuk már azt egy jó ideje – ez nagyon frusztrálóan hatott rám. Óriási dugó volt, nem is tudom elképzelni, hogy én ide autóval jöjjek nyaralni.

Végre megpillantottuk a várva-várt Adriát

Követtük a táblák jelzéseit, amelyeken ez állt: „Kraljevica” és „Uvala Scott”. Hirtelen egy öregember ugrott elénk az út széléről és valamit kézzel-lábbal próbált magyarázni, egészen kétségbeesettnek tűnt – azt vettem ki a szavaiból, vagyis inkább a mozdulataiból, hogy nem jó felé megyünk. Fogalmam sincs, honnét vette, hogy nem jó az irány, mi ugyanis nem mondtuk neki hová tartunk pontosan, nem is kérdeztük. Ő csak mondta a magáét, mi meg intettünk és elhúztunk a hotel irányába. Így is túl korán érkeztünk, a szobánkban még takarítottak, ezért kifeküdtünk napozni, motoros ruhában. Miután elfoglalhattuk végre a szállást, átöltöztünk és egyből leszaladtunk a partra, bele a tengerbe. Petra első reakciója az volt, hogy – ez jeges! Ez az első találkozása az Adriával, a nagybetűs Tengerrel, az ember valami szívderítőbbet várt volna – helyette a kőkemény igazságot mondta.

Kristálytiszta, de hideg

A víz tényleg nagyon hideg volt, annak ellenére, hogy a hőmérséklet harminc fok fölött aszalta a parton lévőket. Egy kis lubickolás után az étterembe fáradtunk, ahol bőséges svédasztalos vacsora fogadott bennünket, jól esett az egész napos utazást követően. Étkezési szükségleteink kielégítésének befejeztével olyan boltot kellett keresnünk, ahol nem 800 forintnyi kunáért adnak fél liter vizet. Este kilenc után nekiindultunk a sötét tengerparti útnak, hátha találunk egy még nyitva tartó üzletet.

Naplemente az étterem teraszáról

Megörültem, mikor a Garmin kidobott egy szupermarketet a közelben, be is spájzoltunk három karton vizet – ezekért nem fizettünk annyit összesen, mint a parton a két 0,25-ös üvegért. Vásárlás után még kicsit gyönyörködtünk a tengerben tükröződő holdfényben és a csillagokban, majd nyugovóra tértünk – tisztességesen elfáradtunk a 450 kilométeres út nyújtotta élmények során.