Harmadik nap

Túránk harmadik napjának reggelén borongós égbolt látványa fogadott bennünket, miután nagy nehezen kikászálódtunk a meleg és puha ágyak öleléséből. Igazán nagy volt a kontraszt, a vadregényes ám meglehetősen spártai módon eltöltött előző éji alvás után. Tartalmas és bőséges reggelit követően mindenki elkezdte összekészíteni az elkövetkezendő, bő fél napra szánt málháját. Végre elindulhattunk a fennsík irányába. Aki már járt arra, mint például én is, az tudja, hogy egy szerpentin jellegű, erős visszafordítókkal tűzdelt, kanyargós út visz fel a hegyre. Jókat lehetett driftelni rajta, erre készültem most is. Azonban legnagyobb meglepetésemre, az egész szakaszt tükörsima aszfalt borította, amely még a sportmotorosokat is elkápráztatta volna a szupermotósokról nem is beszélve. Mi a bütykösökön szépen módjával haladtunk felfelé, de Takit elkapta a gépszíj, és úgy elsöpört, hogy az aszfalt elfogytáig már nem is láttuk őt.

Amikor ezt a részt elértük, átváltottunk egy könnyű földútra, és ezen haladtunk tovább, hogy elérjük a gerincre vezető feljárót. Taki rám szólt, hogy ugyan menjek már fel a sziklazúzalékkal teleszórt feljáró közepén fekvő kanyarig, amely egyébként egy 180 fokos visszafordító is egyben, és legyek oly kedves megörökíteni a felfelé igyekvő társaság munkálkodását. Így is lett. Ez a rész szerencsére már nem okozott semmi gondot, hiszen dupla ekkora motorral is simán megjártam már. Lacus jött elsőnek, gond nélkül abszolválva a feladatot. Utána Tomi érkezett, aki mivel még nem járt itt, alaposan meglepődött a meredek, és sziklás visszafordítón, és a pillanatnyi koncentráció kiesés miatt meg is pördítette a zilált DR-t. Érkezett Gábor, aki igen elegánsan, szép technikával, térdből rugózva lazán felkocogott Tomi mellett és eltűnt az út tetején. Taki is hasonlóan eredményes volt itt, neki sem tartott sokáig, míg eltűnt a videó látószögéből. Tomi ekkor visszaengedte a gépét a kanyar külső ívéig, majd lendületet véve szépen fölberregett ő is a gerinc irányába. Miután így magamra maradtam, én is nekiveselkedtem és gond nélkül követtem a többieket. A fennsíkon haladva, könnyen járható, bár néhol köves és mély nyomokba futó földutakat követve, hamar elértük a tolvajkő nevű sziklaképződményt, amely egyúttal kilátóként is funkcionál.

Megmászva a sziklát megcsodálhattuk a fennsík páratlan látványát és a helyet bemutató tábla közelében felhalmozott hulladékhegyet, amit a helyi természetbarátok helyeztek ott el, láthatóan jól sikerült tábortüzes bulizásaik után. Igaz, szeméttároló nem volt a környéken, de fel nem foghatom, hogyan lehet valaki ekkora gyökér, hogy így szerte hagyja a mocskát maga után egy ilyen, szinte szent helyen… A szikláról majd lefújt bennünket a szél, így elég hamar befejeztük a nézelődést és mivel még bőven napi etapunk elején jártunk, a lovak nyaka közé cserdítettünk. Kellemes és változatos terepen jutottunk el a Vigyázó nevű csúcs alá, ahol már jól kijárt nyomon lehetett feljutni a vállalkozó szelleműeknek a hegytetőre. Volt egy másik lehetőség is, de az csak kerülővel volt elérhető és zúzalékos, sziklás turista utakon vitt fel a célhoz. Megálltunk és felnéztünk a távoli és egyre meredekebben emelkedő csapáson elérhető csúcsra. Taki megkérdezte, hogy induljunk-e tovább, de Gábor úgy döntött, hogy nekimegy a feladatnak és így is tett. Szépen, egyenletes tempóban haladt a csúcs felé, és végül gond nélkül el is érte azt.

Ezen felbuzdulva Lacus is úgy döntött, hogy belevág a dologba, de a hegy egyharmadánál eldobta a vasat. Gondoltam egyet, és mivel nekem már renomé szempontjából úgyis mindegy volt, adtam egy nagy gázt és hajrá, én is neki a hegynek. Meglepetésemre egész rendesen fogott a gumi az egyébként kemény, földes talajon, így határozottan jutottam egyre magasabbra. Az 525-ös blokknak meg sem kottyan egy ilyen feladat, csak legyen ami átviszi az erőt a talajra. Elértem Lacust, majd simán elhaladva mellette jutottam tovább, egyre feljebb és feljebb. Kellett némi gépészkedés néhol, hiszen a több követhető nyomból hol ez, hol az hol az látszott könnyebben járhatónak, így folyamatosan váltogattam azokat. Éreztem, hogy már nagyon közel vagyok a célhoz, felpillantva már ki tudtam venni az engem figyelő Gábor vonásait is, amikor elértem a végső, kritikus részt, ami egy brutál meredek, de szinte egyenes felfutó volt. Itt lendületből csukott szemmel is felmegy az ember, ha rendesen neki tud futni előtte. Igen ám, de ez nem egy sík mező volt ahonnan neki kellett vágni ennek a résznek, hanem egy ugyancsak meredek és kisebb-nagyobb bukkanókkal, mély nyomokkal szabdalt rész, ahonnan a nagy lendület nyerése esélytelen volt. Előre hasaltam hát a gépen, hogy az elejére ráterhelhessek amennyire lehetséges ezzel egyidejűleg pedig jól bepucsítottam az ülésen, hogy a hátsó kerékre is a lehető legtöbb súly kerüljön, nehogy elveszítse a tapadást. Talán sikerült is volna a mutatvány, hiszen nagyon szerettem volna a két napos full bénázás után egy ilyen trófeát begyűjteni, de sajnos egy bukkanó elemelte a gép elejét és a mutatványom egy szép gyertya bemutatásával itt befejeződött. Miután stabilizáltam magam és a motort, megállapítottam, hogy alig néhány tíz méter választ el a fent, mozdulatlanul figyelő Gábortól. Gyorsan számba vettem, hogy mik a lehetőségeim, de hamar beláttam, hogy vége van a kísérletnek. Taki később azt mondta, hogy kívülről nézve sima ügy lett volna a feljutás, de én akkor örültem, hogy egyáltalán ugyanezzel a technikával de lefelé meg tudtam indulni. Gábor, miután látta az eredményt, szintén lejött, hiszen a csapat többi tagja odalent várta a tovább indulást.

Lelkesen indultunk tovább a kerülő úton. Nekem is jobb volt a kedvem, hiszen akárhogy is benéztem ezt a Vigyázós felfutót, de azért majdnem megvolt így is, és ha nem is lehettem rá különösebben büszke, jó érzéssel töltött el az, hogy bepróbáltam és mindent megtettem a cél elérésének érdekében. Veszíteni tudni kell – de milyen más az, ha meg sem próbálja az ember, mint ha dicső küzdelemben marad alul ugyebár. Ilyen gondolatokkal a fejemben követtem vezetőinket egy kellemes erdei úton, amelyet néhol kisebb vízátfolyások kereszteztek, de egyébként semmi kihívást nem jelentett. Laza, pihenős gurulás után, végül megérkeztünk a sziklás és füves részek között felfelé vezető úthoz, amelyen viszonylag könnyebben lehetett elérni a hegy legmagasabb pontját. Itt is jártam már nagymotorral, de akkor viharos időben, szakadó esőben, és igazi túlélésért vívott küzdelemben jöttünk erre, nem volt időm alaposan megcsodálni a környéket. Most ezt megtettem. Ezután lefelé vettük az irányt a Dragan tározó irányába. Jó köves és meredek ereszkedőt követtünk amely igényelt némi odafigyelést, ráadásul vasárnap lévén egy nagy csoport magyar endúróssal is összefutottunk, akik felfelé igyekeztek velünk szemben. Elég sokáig tartott az ereszkedés, változatos kihívások elé állítva bennünket, de végül egy részemről meglehetősen fárasztó patakmeder abszolválása után leértünk a hegyről és kellemes erdei utakat követve megindulhattunk a ránk Biharkeresztesen várakozó autónk irányába.

Végül gond nélkül elértük azt is, és gyors átöltözés, valamint a futóra és a kocsira való felpakolás után el is indultunk ismét Szeged felé. Az út lassan de kellemesen telt, így közben bőven volt alkalmunk átbeszélni az élményeinket, hiszen abból akadt bőven. Engem gyenge formám és viszontagságaim ellenére is kellemes élményekkel töltött el a túra, és bár minden porcikámban éreztem az elmúlt három napot, még olyanokban is amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek, már azon gondolkodtam, hogy mikor juthatnék el ide legközelebb. Igen, Erdélyország így hat az emberre. Ha egyszer megízleled, soha többé nem akarsz lemondani róla. Bármerre is vigyen az utad, vagy, mint esetünkben az ösvényed, nem tudsz hibázni, csak gyönyörű tájakat találsz és mindezt úgy tudod bejárni, ahogyan itthon lehetetlen. Az árak meglehetősen elviselhetőek az átlag magyar pénztárcához mérve, az emberek általában barátságosak, sokan tudnak magyarul, de általában mindenkivel szót lehet érteni ha szükséges, és ami a legfontosabb, inkább örülnek a terepmotorosoknak, mint sem üldöznék őket, hiszen arra a turizmus a legjelentősebb bevételi forrása a lakosságnak, így hát nekik teljesen mindegy, hogy a vendég motorral, gyalog vagy autóval hozza pénzt, csak hozza.

Száz szónak is egy a vége, nemhogy ennyinek: a túra csodás volt, úgy, mint a szervezés és az ellátás is, számolom a napokat, hogy mikor lehet részem újra ebben az élményben. Ha valakit vonz ez a műfaj, ki ne hagyja Erdélyországot terveiből, de ha nem igazán kívánja a terepmotorozás kihívásait, akkor is érdemes bejárni épített utakon ezt a vidéket. Mindig találni újabb és újabb látnivalót, jobbnál jobb kaját, és mindezt igen baráti árakon. Köszönöm, hogy velem tartottatok, remélem jól szórakoztatok!

Kedves Olvasók! A cikk eredeti (vágatlan) változata teljes terjedelmében elérhető Taki saját honlapján. Aki az innen kimaradt részletekre (romániai közlekedési kultúra, vagy hogy éppen hogy dobálták meg Zsorét kővel) is kíváncsi, mindenképpen olvassa el! (Macko)