Küzdelem az esztergával

Mekkorát sikerült guberálnom? Gondolom, senki sem lepődik meg ezek után, egy kör alakút, és akkorát, hogy csupán 4-5 millimétert kellett a széléből leszedni a végmérethez. Na, erre mondta az esztergályos, hogy pofátlanul szerencsés vagyok. De még nincs vége. Még meg kellett oldani az utolsó kérdést, ki tudja ezt a 390 milliméteres anyagot befogni a gépébe? Itt már nem ment annyira egyszerűen a megfelelő esztergával rendelkező ember megtalálása. Voltam az összes szóba jöhető ismerősnél, Érden Csabinál, akinek a szomszédjában egy nyugdíjas bácsi is esélyes volt az igen régi gépével. Végül már kezdtem beletörődni, mennem kell a világ egyik legdrágább műhelyébe, a pomáziba. Amikor…, hát mégiscsak megkérdezzük Béla bácsit. Béla bácsit a dMZ kapcsán ismerhettük meg. Az azóta eltelt év alatt annyira leromlott az egészségi állapota, hogy még kórházba is került. De aztán visszajött, és bár kímélni szándékoztam őt, de hát…muszáj! Becsengettem a kérdéssel: mekkorát tudsz a gépedbe fogni Béla Bá? 400 millimétert, és van hozzá kombinált síktárcsám is!!!

Az az igazság, nem is bántam meg az ezután történteket, mert újra a régi izgalmat láttam csillogni a szemében. Megint dolgozhatunk, egy nemes cél érdekében. Szóval remek hétvégénk kerekedett. Eseménydús, benne a pofátlan szerencsém ellensúlyozásával. Azzal a történéssel, amivel megtört a hétvége lendülete, ami minden esztergályos rémálma. Csak mondjuk, én ugye egy szerencsés alkat vagyok, a szerencsétlenségben is… A történteket úgy kommentálnám, eleinte minden jól ment.

De aztán történt valami.

A legjobb helyeken is előfordul. Lelazult az egyik pofa, beakadt a kés, úgy kivágta a munkadarabot, hogy azt hittem kiszakad a műhely 12-es téglafala. Viszont jó helyen álltam, pont nem az útjában. De a legszebb, hogy a képet elküldtem mailben Csabinak, komment nélkül. Ő azt hitte, annyira profik vagyunk, hogy egymenetben megcsináltuk az önindítónak is a helyet.

Ilyenkor az van, hogy munka megakad, hétfőn menni kell a telepre újabb 10 centiméteres csődarabért. Egyébként vittem is nekik ezt a „szépen ívelt mestermunkát”. Jót röhögtek, mikor meglátták, de azért kaptam egy újat. Abban maradtunk, ki semmiképp se dobják a nyersanyagot, lehet, azt a másfél méteres csövet apránként elhordom.

Ezek után már nem volt több váratlan közjáték. A kisebbik illesztő karika anyagát megtaláltuk a turkálóban. Rutin munka volt, szépen összeállta a kép a legyártott alkatrészekből.

No és persze termeltünk pár kiló forgácsot is annak bizonyítékául, hogy nem zugfröccsözni járkáltunk annyit a műhelybe. Az a borospincében történt…

Az utolsó simítások következnek a harmadik oldalon.