Ötödik nap, 2011.06.30. csütörtök

Jó korán talpon vagyunk. Tempósan szedelőzködünk, közben kicsit átalakítjuk a poggyászunkat is. Tegnap vettünk kukászsákot és erős-széles ragasztószalagot, aminek segítségével a motoros ruházatból egy kezelhető hurkát gyártunk és az innentől a legközelebbi felhasználásig az oldaldoboz tetején fog velünk utazni. Tudom, hogy nem ésszerű a farmeres-pólós motorozás és hordoz magában komoly veszélyeket is, de a lassan kialakuló hőmérsékleti viszonyok között képtelenek vagyunk teljesen beöltözve tovább haladni.

Búcsúzóul szedek pár citromot és az ivós kulacsba keverek is friss gyümölcsből natúr limonádét. Később még két napon át kitartott a készlet és nagyon üdítő volt a hűvös, savanyú itóka menet közben a meleg órákban. Egy tipp azoknak, akik nem ismerik a menet közbeni hűtés módszerét: azt a kulacsot, amiből ittam, belehúztam két vastag zokniba és a másik kulacs segítségével folyamatosan nedvesen tartottam. A felszíni párolgás miatt a tartalma így mindig kellemes hőmérsékletű marad annak ellenére, hogy a blokk hője miatt igen csak melegszik az a része a motornak.

Zafferana felől „támadjuk” meg a hegyet. Minél feljebb érünk, annál látványosabban alakul át a táj. Megkapó látvány a közelmúlt kitöréseinek fekete hamurétegén fejlődő új növényzet, amelynek első képviselői éppen most virágoznak.

Néhol fantasztikus, már-már túlzó és bódító illatfelhőben haladunk. Mindenhol élénksárgán virágzó fák, amelyek mézét árulják is úton-útfélen a helyiek.

Felfelé haladva egyre-másra érjük utol a tömött turistabuszokat. Sokan érdeklődnek Európa legnagyobb vulkánja iránt. Elérve a mintegy 1’900 méteren lévő látogatói központot, egy parkolóba érünk. Egy mókás kinézetű idősödő figura színpadias jelenetekkel tarkítva rendezgeti a beparkolási ceremóniát. Még kitámasztó alátétet is hoz, hogy a Nap hevétől fellágyuló aszfaltba be ne süppedjen az oldaltámasz. Érdeklődik, hogy milyen nyelven kommunikálunk, majd válaszomra átad egy kis kártyát, amin a következő szöveg áll németül, nem szó szerinti idézésben: „Önkéntes parkoló felügyelő vagyok. Kérem ha úgy gondolja, honorálja egy kevés pénzzel a munkámat.” Természetesen kap pár Eurót, ami után biztosít róla, hogy oda fog figyelni a motorra. Innen már csak gyalogosan lehet tovább haladni.

Van lehetőség a tényleges hegymászásra, ami egy igen kemény hegyi sétát jelent a felfelé vezető szerpentinúton, de adott a lehetőség arra is, hogy drótkötélpályás kabinnal vitessük fel magunkat a mintegy 2’500 méteres magasságban lévő felső állomásra. Mi ez utóbbit választjuk. Egy idős francia házaspárral osztozunk a kabinon és az élményben. Ők is, mi is végig fotózzuk a felfelé tartó szakaszt. Nem olcsó a feljutás, kettőnk jegye majd’ 60 Euró volt (szívtuk is a fogunkat, hogy ebből megélnénk egy napig, benzinnel-kempinggel együtt), de bűn lett volna kihagyni!

Felérve igen komisz szél fogadott minket. Innen is kétféle módon lehet tovább jutni, egészen közel a most is aktív kráterhez. Vagy gyalogosan, ami még további bő 800 méteres szintmászást jelent a morzsalékos terepen, vagy további pénzösszeg leszurkolása után, terepjáró kisbuszokkal.

Közös megegyezéssel rövid sétát szavazunk meg magunknak egy olyan pontig, ahol kicsodálkozhatjuk magunkat az elénk táruló látványban. Rajtunk kívül még sokan gondolják így, mindenütt bámészkodó és fényképező kirándulók láthatók.

A 2005. évi lávafolyamos kitörés helyszínén vagyunk. Mindenütt fekete, habos-lukacsos kiömlési kőzet látható. Amolyan igazi Holdbéli táj benyomását kelti. Közben mellettünk jönnek-mennek a kráterhez turistákat szállító buszok. Elég meredek a laza talajú út, ha én kezelhetném a kormányt talán bevállalnám a terepes szakaszt, de így másra bízva az életünket….?

Majd kellően átfagyva a hideg szélben, visszasétálunk az állomáshoz, ahol fotókiállítást láthatunk a korábbi kitörésekről és folyamatos filmvetítés is folyik a témában. Visszalanovkázunk az alsó szintre, ahol betérünk a számtalan ajándékbolt egyikébe, beszerzendő a kötelező matrica-hűtőmágnes készletet. De még mielőtt elérnénk a boltot, kiabál ám önkéntes parkoló őrünk, hogy várjunk egy kicsit! Tanácstalanul állunk, hogy vajon mit akarhat? Aztán megjelenik és kezében lóbálja a motorkulcsot! El nem tudom képzelni, hogy miként hagytam el. De hát valahogyan csak sikerült, mert másként nem kerülhetett volna hozzá. Elég bambán és kérdőn nézhettem rá, mert egyből mutatta, hogy amikor elmentünk, utána találta a földön a parkoló placc közepén. Bevásárolunk egy-két apróságot, majd mikor indulunk, F. ad az őr bácsinak egy világítós kulcstartót ajándékba. Mutatom neki azért, nehogy elhagyja a kulcsait. Jót kacag rajta és vigyorogva integet.

Másik úton, Paterno irányába ereszkedünk lefelé, újból átélve a táj teljes átalakulását. Elég ramaty utakat találunk, mindenütt a közelmúlt mostoha időjárásának következményei. Elmosott és leszakadt utak, de számtalan helyen javítás is zajlik. Folyik a verseny a természettel. De ha a természet egyszer komolyan gondolná a versenyt, akkor nekünk már a rajtvonalon sem lenne sok esélyünk…

A sziget belsejében haladunk Nyugatnak, megejtjük első kalandunkat az errefelé szokásos automata benzinkutak egyikével és mivel kellemes padot-asztalt találunk, ott mindjárt meg is ebédelünk. Nehezemre esik tovább indulni, el tudnék képzelni egy jó sziesztát, a helyiekhez hasonlóan. De mára Corleone-ig van tervezve az út, szeretnénk nem nagyon elmaradni az elképzeléseinktől, mert később nehezen behozható hátrányba csaphat át a sok kis lazaság.

Hatalmas a hőség, egyre rosszabbak az utak. Itt már sok helyen, akár több száz méter hosszan egyszerűen hiányzik az út. Jobb esetben zúzott kővel kipótolták a hiányzó, elmosott szakaszokat, de sok út le is van zárva. Táblák tiltják a továbbhaladást, amit célszerű megfogadni. Sivár, kopár, sziklás területeken és keskeny mellékutakon döcögünk. Alia települést elérve át kell gondolnunk a továbbiakat. Ha mindenképp erőltetjük a mai, „Keresztapás” városba való jutást, akkor is csak késő este érkezünk oda. Kérdés, hogy milyen szállást találunk, de a sötétben való motorozás sem túl vonzó ilyen körülmények között. Északnak vesszük az irányt, a térkép jelez pár kempinget, ezt a szakaszt célozzuk be. Már távolról szembe ötlik egy tengerparti fenyves, ami alá igen könnyen el tudok egy kempinget képzelni. De a GPS által jelölt helyen semmit sem találunk. Menet közben mintha lett volna valami utalás sátorozási lehetőségre, de ebben egyikünk sem volt teljesen biztos. Visszafordulunk és nehezen, de megtaláljuk a táblát, jól eldugva sok másik közé. Elindulunk a jelzett irányba, de a környezet egyre jobban hasonlít egy reorganizált, kaktusszal teli szeméttelephez és mezőgazdasági makadám úthoz, mintsem turisztikai objektumhoz vezetőhöz. Egy apró kereszteződésbe érve már azon tanakodunk, hogy meg kellene fordulni, mikor a távolból, egy kapuval babráló ember széles mozdulatokkal integet, hogy a baloldali úton menjünk tova. Hallgatunk rá és nem is bánjuk meg. Pár száz méterre rá is akadunk a kempingre. Kis kellemetlenségünk akad ugyan, mert a terminál egyik kártyánkat sem hajlandó elfogadni és ezért már igen sandán néznek minket. Fizetek készpénzzel és már mutatja is egy fiatal hölgy a sátorhelyet.

Érdekessége a kempingnek, hogy a számozott helyek utcákba vannak rendezve, azok végén pedig lánc zárja el a forgalmat. További kuriózum, hogy minden helyhez saját, komplett vizesblokk tartozik. Takarítás szempontjából ugyan nincsenek a helyzet magaslatán, de ezzel most nem foglalkoztunk.

Elmondja még a hölgy, hogy reggel szólni kell a lánc nyitása miatt, de lehetőleg 9 előtt erre ne kerüljön sor. Emleget még egy éttermet is, ahol vacsorázhatunk is akár. Itt már villámgyorsan elvégezzük a tábor építését, még egy kis mosásra is sor kerül, aztán felderítjük a vacsorázó lehetőséget. Találunk is egy kis parti kerthelységet, ami elég hangulatos, ugyan kicsit rendetlen. De a tulaj kedvesen invitál minket és kérdésünkre a „pásztát” ajánlja. Addig megy a diskurzus arról, hogy mi kerüljön rá, míg teljesen belezavarodunk a több nyelven folyó társalgásba. Ekkor rámutatok, hogy legyen úgy, ahogyan ő akarja. Ettől felvidul és már robog is a konyhába. Előételnek kazalnyi sültkrumplit kapunk valamiféle bundázott sajttal, de sajnos F. adagjának javát is én eszem meg. Valami gondja van, nincsen étvágya szegénykémnek. Utána hozzák a főfogást, paradicsomos-kagylós tésztát, jó pikánsan. Isteni volt, pedig nem is vagyok nagy barátja a tengeri herkentyűknek! A végére még egy fagyi zárta a programot. Igaz a tulaj még ajánlott egy záró fogást, de arra már nem volt szabad kapacitásunk. Engem nem kell altatni, úgy zuhanok álomba, mint akit fejbe vágtak. Szegény F. még küzd kicsit a vacakoló gyomrával, de aztán csak ő is elpihen.

Napi megtett út: 273 km.

Az utolsó oldalon következik utolsó napunk az európai kontinensen.