Az előző rész itt olvasható.

Első nap, 2011. 06. 26. vasárnap

A nap elsődleges feladata a „minél gyorsabban-minél távolabbra” célnak való megfelelés volt. Előre kinéztük a Velencétől délre fekvő, pár alkalommal már felkeresett Mare Pineta kempinget Lido di Spina-ban, hogy odáig feltétlen jó volna eljutni. Természetesen (szokásunk szerint) a kora hajnalra tervezett indulást sikerült bő másfél órával odébb szöszmötölnünk, de ez nem jelentett igazán problémát, hiszen majd’ 3 hétnyi szabadság állt előttünk. Fixen bebetonozott időpontot ismét csak a két előre foglalt kompjegy jelentett, de még az első menetig is van közel egy hetünk, így kapkodásra semmi ok. Siófokig a felmálházott és kissé túlterhelt motor viselkedésével és az új gumikkal ismerkedtem. Jópofa látvány volt a Siófok-Kiliti grillsütöde kiszolgáló ablakában a félig száradógatya-stílusban kilógva alvó tűzmester. F. szerint úgy nézett ki, mint a paravánon áthajított ördög a Vitéz Lászlóban. Eszembe jutott, hogy a kamerához csak egy kazettánk van. Sebaj, belépünk a kék-fehér szupermarketbe és pótlom eme hiányosságunkat. De csak szerettem volna, mert kiderült, hogy az általam használt miniDV kazetta a cyber-korban szocializálódott eladó szemében nem több, egy szilícium-völgyi szakócánál. Lehet, hogy lassan kiöregszem ebből a korból, amibe még igazán bele sem sikerült rázódnom? Hogy demonstráljam modernségemet, azért a fényképezőhöz vettem egy 4GB-os kártyát, hadd lássa az ifjú titán, hogy nem vagyok még teljesen kőbalta! A GPS-en kilőttem az autópályákat és csak fő- és mellékutakat engedélyezve terveztettem több variációt. Aztán hosszas vívódás után, bevállalva a 60 kilométernyi többletet, a Rédics – B69 – Klagenfurt – Tarvisio – Udine – Velence útvonalnál maradtam. Nem tagadom, nagyon szeretem az Eibiswald-Lavamünd közti kanyargós útszakaszt, nem utolsó sorban az utolsó hegytetői kanyarok egyikében található motoros pihenő miatt. Isteni sültkolbászt tolnak az ember orra alá jó csípős tormával, amit kár lenne kihagyni!

Sharm’el Lék után szép szolidan elkezdett szotyorogni az eső és erősen hűlni kezdett a hőmérséklet is, ciki ide-június oda, de én biza bekapcsoltam a markolatfűtést. Aztán a rédicsi utolsó kútnál tartott pihenő közben megkaptuk a kútkezelőtől a „Na, erre a motorra többet már nem is lehetne felpakolni” szokásos megjegyzést is. Eddig minden rendben, a megszokott forgatókönyv szerint halad.

A B69 kanyarjai megmutatják, hogy a többek által igen erősen kritizált Bridgestone BW gumiktól nem kell tartani. Kellemes túratempóban a nagy tömeggel együtt szépen peremig lehetett velük döntögetni a motort a tempósabb kanyarokban is, a szép számú motoros nem úgy kerülgetett minket, mint egy pocsolyát. Természetesen a sültkolbászt is kipipáltuk!

Eztán egy tankolást kivéve legközelebb már Itáliában pihentünk egy rövidet, elhagyva a Júlia-Alpokat. Udine előtt felmentünk a pályára, mert nem volt kedvem a nagyvárosi forgalomhoz. Ott is maradtunk vagy 50 kilométeren keresztül, jól esett egy kis suhanás. Aztán Velencéig a tengerparti úton gurultunk, de a nagyváros forgalmát ismét rövid pályázással védtem ki.

Ahogy elcsitultak a kedélyek, visszacsúsztunk a parti SS309-es útra és azon maradtunk a kempinghez vezető út elágazásáig. Elég mozgalmas volt a forgalom, rengeteg robogó és nagyobb motor is szlalomozott a sok helyütt feltorlódó kocsisorok között. A széles dobozok miatt hátrányban voltunk, de lehetőség szerint azért mindenhol megpróbáltam megfelelni a helyi szokásoknak és kétkerekű mivoltunkban igyekeztünk mi is kicsit tolakodni itt-ott. A kempingbe érve azonnal helyet mutattak nekünk, a bejelentkezés is profin, gyorsan zajlott. Kicsit lesétáltunk a tengerhez is, ahonnan már mindenki eltűnt, készülve a szokásos esti, pezsgő életre. Mi inkább a korai pihenőt választottuk, némi vacsorát követően.

Jól esett újra sátrat állítani, kempingfelszereléseinkkel molyolni. Ilyenkor érzem meg igazán a szabadság első szelét!

Napi megtett út: 815 km.

Második nap, 2011. 06. 27. hétfő

Reggel sem kapkodtunk, ennek eredményeként fél tíz is volt már, amikor útra keltünk. Az összerámolás még kicsit sután megy ilyenkor, majd a sokadik napokra már belejövünk. Úgy, mint a mellettünk pakoló talján házaspár. Bő két és fél órán keresztül bontottak úgy tábort, hogy egyetlen hang nem jött ki egyikük torkán sem! Ezek tutira nem vesznek össze semmin egymással.

Visszaérve a 309-es főútra szembesültünk a hatalmas különbséggel, ami a hétvége és a hétkezdés között van. Iszonyatos a kamionforgalom! Jó ideig álldogálunk egy helyben, mert esélyem sincsen balra nagy ívben beilleszkedni a forgalomba. Míg percek múltán egy jobbról érkező hölgy meg nem szán és ránk nem villog, hogy előtte ugorjunk fejest a pici résbe. Biccentek neki és el is indulok jó tempóval, de a mögötte jövő kamion már előzi is őt jobbról a padkán és kicsin múlik, hogy el nem sodor minket. Jól jött a Varadero ereje és nyomatéka, így gyorsan el tudtuk kerülni a bajt. Ravenna – Forli – Perugia – Terni – Rieti – Avezzano – Cassino volt az útvonalunk. Csodás hegyek között vezetett kisebb-nagyobb, általában hegytetőkre épített települések, várkastélyok között.

Délebbre érve a teherforgalom is alábbhagyott valamelyest. Egy kis vásárlás erejéig letértünk a gyorsforgalmi útról és egy kis falusi boltban nagyon finom sonkákat találtunk. Ott a bolt mellett egy árnyékos helyen meg is ebédeltünk. Kezdett igen meleg lenni, nem is sejtettük, hogy ez még csak a kezdet és később üdítőleg fog ránk hatni a még szokatlan forróságnak ez a foka. Cassino környékén kellemetlen élményben volt részünk. Egy kivilágítatlan alagútban, amelyben ráadásul még erősen kanyarodott is az út, terjedelmes és mély víztócsa foglalta el az út javarészét. A sötétséghez csak lassan alkalmazkodva, mikor észleltem a bajt, már majdnem késő volt. Fékeztem erősen egy rövidet, közben a motort amennyire tudtam, visszaállítottam minél egyenesebb helyzetbe. Aztán felengedtem a féket és már rajta is voltunk a vízen. A nehéz motor elkezdett csúszni, de még viszonylag stabil helyzetben érte el a tócsa túlsó szélét és a száraz aszfaltot. Húúúú ezt megúsztuk! De azt hiszem, hogy F. talán semmi különöset sem vett észre az egészből, hiszen az utak minősége errefelé már nem mondható túl jónak és voltak már korábban is rázós, egyenetlen részek rajta. Én bevallom férfiasan, azért igen csak megijedtem. Elég kellemetlen lett volna a második napon pár liter víz miatt feladni a túrát.

Nápoly felé közelítve feltűnt a távolból a Vezúv kontúrja, majd egyre meghatározóbb része lett a tájnak.

Na itt már alakult az igazi, olaszos forgalom. Mindenki nyomul, mindenki dudál. Kihasználjuk a peremvároson át a tengerpartra vezető autópályát és megcélozzuk Pozzuolit, ahol egy motoros barátunk tanácsát követve keressük meg a Kemping Solfatara-t.
Itt szúrnám közbe, hogy nagy köszönettel tartozunk egy csomó motoros barátunknak, ismerős és ismeretlen társunknak. Olyan mennyiségű és ténylegesen hasznos információval lettünk ellátva a felkészülés időszakában, amiért nem lehetek eléggé hálás.

Igazi kuriózumra találunk. Nem csak azért, mert a kemping tulajdonképpen bent van a városban és egy közönséges kapualjon át lehet megközelíteni (igen nagy szerencsével ráakadva, mert a GPS teljesen máshová vezetett és a kitáblázottsága sem valami fényes a helynek), hanem mert egy máig működő vulkán krátere ad helyet a megfáradt vándornak!

Kipakolunk, elrendezkedünk (már sokkal gyorsabban megy minden), tisztába tesszük magunkat is az első osztályú vizesblokkban, majd zacskós leves és konzerv helyett megszavazunk magunknak egy éttermi vacsorát. Nem messze rá is akadunk egy kedvünkre való Ristorantéra, közben egy labradornak látszó kóbor kutya társunkká szegődik a keresésben. Nagyon finom pizzát kapunk és jól esik mellé a harmatos sör is. Beszélünk az otthoniakkal is, szóval nem sietjük el a dolgot. Mikor kijövünk, az utcára vezető lépcső alján ott fekszik az eb és mint ha csak mi hagytuk volna ott, szépen mellénk állva jön velünk a kemping felé. Nagy kutyabarátok vagyunk és otthon talán be is fogadnánk (de legalább is keresnénk neki jó gazdát) de valljuk be, itt semmi realitása sincsen a jótékony viselkedésnek. Megállunk és ízes magyarsággal elmagyarázom neki a helyzetet. Isten bizony megértett! Igaz még tisztes távolból kullogott utánunk a bejáratig, de már lemondott rólunk. Szomorú látvány volt és még most is rossz érzésem támad, ha rá gondolok.

Napi megtett út: 619 km.

A következő oldalon haladunk tovább Dél felé. Lapozz!