Harmadik nap, 2011. 06. 28. kedd

A Nappal együtt kelek. Szomszédaink is mozgolódnak már. Kemények ám, egy régi 1200-as Ladával zörögtek idáig Oroszországból. A tengeri pára meglepi a krátert és közben erős kénes szag érződik. Körbesétálom a kempinget és felmérem a helyet.

Nagyjából félkörben megmaradt a valamikori kráter pereme, úgy 40-60 méternyi magasságban. A sziklafalból itt-ott fehéres füst gomolyog, a kövek pedig néhol teljesen sárgák a rájuk rakódott kéntől. Visszamegyek a sátorhoz és halált megvető bátorsággal megpróbálom F-et felkelteni. Tudni kell róla, hogy korai (de akár kései) ébresztő esetén nem éppen szórakoztató társ, ilyenkor hosszú idő is eltelik mire érdemes vele megpróbálni szót váltani. Mikor mondom neki, hogy egy működő vulkánban vagyunk és az hagyján, de még füstöl is, azonnal kipattan a sátorból, öltözik és már megyünk is vissza a pokoli látványon csodálkozni. Be kellene szereznem itthonra is egy ilyen vulkánt!

Mivel a mai első célpontunk Pompei és nincs is nagyon messze tőlünk, ezért úgy döntök, hogy nem megyünk vissza a tegnap igen mozgalmas városi autópályára, hanem végig a parti utat használva közelítjük meg a romvárost. Aztán ezt a döntésemet később igencsak megbánom. A 37 kilométert bő két óra alatt teljesítjük, közben megtapasztalva az „igazi” Nápoly lüktetését, forgalmát. A városhoz sajnos hozzátartozik lépten-nyomon egy igen kellemetlen látvány is. Már jó ideje a hírekben lehet hallani a helyi „érdekképviselet” és a városvezetés közötti éles ellentétről, ami leginkább a szemétszállítás körül csúcsosodott ki. Na, ennek az eredménye kézzel fogható, de inkább orral érezhető.

A kommunális hulladék hegyekben áll az utcákon. A bűzlő, levet eresztő dombok között buszmegálló tele utasokkal, kisboltok vevőkkel, lakóépületek csukott ablakokkal, benzinkút. Láthatóan mindenki teljes közönnyel viseltetik az állapotok iránt. Hogy ez most a tényleges beletörődés, vagy csak a tehetetlen félelem következménye, az számunkra nem derült ki. De tippem az van.

Közben történnek jópofa epizódok is azért. A forgalom kellős közepén egyszer csak a következőt hallom: „Szenyor! Biznisz Ájfon!! Inglis, Eszpanyol?” Egy robogós nepper vágódik mellénk és kihasználva a bedugult forgalmat, megpróbál egy kétes eredetű és állapotú készüléket ránk sózni, a továbbiakban olaszul méltatva annak előnyös tulajdonságait. Többszöri elutasító fejrázásomra aztán tova szlalomozik a kocsik között. Később egy szűk utcából próbálunk kikanyarodni, mikor nyomul ám szembe velünk egy busz! Megállok, lassít ő is. Aztán mikor tényleg centikre van tőlünk, megáll. Megdöntöm a motort annyira, hogy ne essünk rá a járdára majd biccentek neki, hogy jöhet. Már tapossa is a gázt, igaz a kisujjamat nem tudtam volna odatenni a baloldali málhazsák és a lökhárítója közé. F. kicsit frusztrált, engem valahogy nem hoz ki a sodromból a szokatlan nyüzsgés.

Mondjuk igen fárasztó a nagy dögöt terelgetni ott, ahol igazán egy kis robogó a célszerű közlekedő eszköz. Aztán később meg is beszéltük, hogy nem volt ez olyan veszélyes, mint amilyennek kinézett. Minden látszat ellenére nagyon vigyáznak egymásra, de hát haladni kell. Ahol egy kicsi kihasználható hely kínálkozik, azt ők bizony ki is használják. Még egy igen érdekes tulajdonságukra felfigyeltünk. Ha valaki megáll az út közepén, ezzel megakasztva a forgalmat, semmi bajuk sincsen vele ha ez valami konkrét céllal történik. Lehet ez beszélgetés az út szélén álló ismerőssel, vagy vásárlás. Türelmesen vár mindenki, amíg el tudja kerülni, vagy fel nem szabadul az út. Na de próbáljon meg ugyanaz az autó egy sarokkal odébb nem azonnal elindulni, ha a lámpa zöldre vált! Azonnali dudakoncert söpör végig a tájon, méghozzá olyan reakcióidővel, hogy egy MotoGP rajtnál megirigyelnék! Szóval a látszólagos káosz helyett öntörvényű rend uralkodik és teszi élhetővé a várost. Ha mindenki szabályosan közlekedne, senki sem érne oda sehová. Egyetlen ténylegesen veszélyes helyzetünk sem volt itt sem és a későbbiekben sem, de balesettel sem találkoztunk. Ez is jelent valamit.

Aztán csak elértük Pompeit. Nem lehet sokat írni róla. Ezt látni kell! Nem akarok idióta közhelyekkel parádézni, de itt tényleg megérint a történelem.

Órákig elvagyunk a város utcáin, szaporán kattog a fényképezőgép. Igaz, nehéz olyan pozíciót választani, vagy kivárni azt a pillanatot, hogy ne legyen legalább 10-15 turista a képen. Rendezett, vagy szétzüllött csoportok követik az ilyen-olyan zászlóval, táblával vagy éppen esernyővel integető és rendkívül hangosan magyarázó idegenvezetőket. Nagyon nagy a meleg, szerencsére gondoltak ránk is, akik víz nélkül vágnak neki a gyalogtúrának és sok helyen szereltek fel ivóvíz csapokat. Ezeket igen sűrűn ki is használjuk.

Ide egy egész nap is kevés lenne az alapos szemrevételezéshez, de nekünk mégis csak tovább kell állnunk. Korábban tervben volt a Vezúvra való felmotorozás is, de megelégszünk a közelségével. Sok újat nem hiszem, hogy tudna nyújtani a város után, ez irányú igényünket majd inkább az Etnán elégítjük ki.

Nekivágunk a part mentén vezető 18-as főútnak, ami csodálatos hegyek között vezet Dél felé. Egy út menti vegyesboltban beszerezzük az ebédre valót, amit egy tengerparti, hangulatos fenyőerdőben el is költünk. Néhol elég tempós szerpentineken haladunk, de sok helyen meg kell állnunk, mert bűn lenne elrohanni a természet ezernyi látnivalója mellett.

Úgy döntünk, hogy még jó világosban kempinget keresünk. Meg is találjuk a térképen is jelzett és kiszemelt szálláshelyet Praia a. Mare-nál letérve a főútról. A Camping Internazionale igen kellemes helynek ígérkezik, nagyon kedvesen fogadnak minket és az árak is rendkívül barátiak. Táborverés és tisztálkodás után veszünk némi innivalót és nagyon finom, mézédes szőlőt a helyi boltban és levonulunk a partra a kavicsokon üldögélni egy kicsit.

Percenként változnak a színek. Kellemes az idő, már érezzük azt a fajta nyugalmat, amiért útra keltünk. Hosszasan szedegetjük a tengerpart köveit, szebbnél szebb rajzolatú darabok után kutatva.

Napi megtett út: 238 km.

Negyedik nap, 2011.06.29. szerda

Folytatódik utazásunk lefelé a parti 18-as úton. Ahogyan egyre mélyebben hatolunk be Calabria területére, látványosan változik a táj képe. Fogynak a mezőgazdasági területek, egyre több a pálma és a kaktusz, kopárabbá válnak a hegyek.

Itt már tipikus a lapostetős, vastag, domború cseréppel fedett házak látványa. Sajnos a környezettel szembeni közöny és érdektelenség is kézzel foghatóbb. Mindenütt szemét. A csizma orra felé haladva néhol nagyon szépen gondozott, teraszos művelésű szőlőket lehet látni. Igen kemény munkával művelt területek ezek, de legalább szépen gondozzák is őket. Közeledve az átkelés tervezett helyéhez, Villa S. Giovannihoz, feltűnik Szicília partja, majd pár pillanatra az égbe magasodó Etna sziluettje is. Hát ide is elértünk.

A kompkikötő bejáratát kicsit elbambulom, de kiigazítom a tévedést. Igaz, büszke nem lehetek rá, mert az egyirányú autópálya felhajtón szembe kell haladnom a forgalommal vagy 150 métert, de mentségemre legyen mondva, hogy jól belátható a szakasz és közel ’s távol nincsen rajtunk kívül más az úton. Elérve a kikötői épületeket, látva bizonytalan keresgető magatartásunkat egy fazon bőszen integet és mutatja az irányt. Ugyan látok egy jegypénztárnak látszó tárgyat, de hát ő biztosan jobban tudja. Hát nem tudta jobban. Mikor megláttuk a kompot és a mellette álló jegykezelőt, vidáman mellé állunk. Erre kéri a jegyet. Puff neki, mehetünk vissza a pénztárhoz. Közben egy sirály egy igen terjedelmes és „illatos” névjegyet küld, ami a nadrágomon gellert kapva még a tankot is bemeszeli. Fogjuk fel szerencse jelnek. Megvásároljuk a jegyet, majd behajózunk. Nincsen nagy tolongás, meg is vártak minket.

A hajó elindul, lassan magunk mögött hagyjuk a kontinentális Itáliát. Út közben gyorsjáratú szárnyas hajó söpör el mellettünk, halászok munkáját is megfigyelhetjük, aztán lassan kikötünk Messina kikötőjében. A mólóval védett részt egy csodaszép, magasan elhelyezett Mária-szobor őrzi, talapzatán kérve áldást az ide érkezőre és az innen útnak indulóra. Köszönettel elfogadjuk, minden segítségre szükségünk van.

A 114-es parti úton vágunk neki Szicíliának. Varázslatos kis városokon át vezet az utunk. Nem egyszer olyan szűk sikátorokba bekanyarogva vezet a főút, hogy már az is kalamajkát okoz, ha két nagyobb autó összetalálkozik. Persze ennek ellenére jön szembe még kamion is.

De minden helyzetet megoldanak az itteniek, nincsen idegeskedés és kiabálás. A helyiek eközben az út két oldalán kipakolják székeiket és élénk társadalmi élet zajlik az utcákon. A Taorminát jelző tábla mellett elhajtunk. Sajnos nem fér bele minden a kötöttre szabott időkeretbe, fél órás rohanásnak pedig semmi értelmét nem látjuk. Egyre gyakrabban pillantjuk meg a nagy tűzhányót, majd állandó társunkká szegődik a jobbunkon. Szépen gomolygó füstje messziről is feltűnő. Indulásunk előtt pár héttel igen aktív volt, reménykedünk benne, hogy nem fog aludni a látogatásunk idején sem.

Stazzo-ig jutunk, amikor eljön az ideje a szálláskeresésnek. Nem egyszerű a feladat, találunk ugyan egy kempinget amit a GPS is jelez, de nem túl megnyerő. Okoska mutat még egy sátorozó helyet, de oda egyszerűen nem lehet eljutni. Mindenütt vaskapukkal elzárt magánutakba ütközünk. Aztán F. lát egy táblát, annak nyomán nehezen, de megtaláljuk az eddig általunk legeldugottabbnak kikiáltott európai kempinget. Mint ha direkt nem akarnák, hogy a kundsaft rájuk találjon. Némi ferdítéssel olyan, mint a „Magyar narancs”. Kicsit koszos, kicsit büdös, de a mienk. Igaz, már maga a narancs is igen komoly képzavar forrása, mert egy nagy szépsége és számunkra különlegessége azért akad a helynek: hatalmas citromliget mellett terül el, de a területén is szép számmal van a gyümölcstől roskadó fákból.

Mivel a környékén gyakorlatilag nincsen semmi civilizáció, ezért konzervezünk egyet, utána a tengerpart nagy köveire telepedve kicsit elsörözgetünk, majd felkeressük a vizesblokkokat. Hááát mit mondjak?! Nagyon reménykedtünk benne, hogy ebből a szempontból ez volt utunk mélypontja. Ezzel mindent el is mondtam róla.

Lefekvés után érdekes hangokat hallottunk. Erős, tompa puffanások hallatszottak néha innen is, onnan is. Eltelt kis idő mire rájöttünk, hogy a túlérett és meghízott citromok hullanak a fákról. Aztán már majdnem elaludtunk, amikor egészen más jellegű hangra lettünk figyelmesek. Olyan volt, mint ha valahol nagyon távol tőlünk, óriási bowling pálya üzemelne, csak igen ritkán gurítanának rajta több tonnás kőgolyóval. Az Etna jelezte, hogy él és kikövetelt magának némi félelemmel vegyes tiszteletet. Borzongató érzés volt a sátorban a föld közelében fekve érezni azt a hatalmas erőt, ami képes bolygónk felszínében maradandó nyomokat, de akár végzetes pusztítást is okozni. Tisztelet ébredt bennem az itteniekkel szemben, hogy évezredek óta el tudják fogadni ennek a bestiának a közelségét és képesek vele együtt élni. Izgatottan aludtam el, nagyon várva a másnapi találkozást.

Napi megtett út: 328 km.

Az utazás Szicíliában folytatódik, lapozz!