fotó: Oláh Sándor
fotó: Oláh Sándor
fotó: Oláh Sándor
fotó: Oláh Sándor
fotó: Oláh Sándor
Talán az elejénél, vagy egy kicsit korábban. Tavaly szeptemberben egy figyelmetlen autós leamortizálta a három hónapos motoromat és rajtam is maradt szép számmal komoly emlék. Az aktív önsajnálat időszakán töretlen optimizmusom hamar átlendített, amihez nagy segítséget nyújtottak a különböző motoros oldalak. A Motorozz.hu-n októberben kiírt túrával szemeztem egy jó hónapig, majd „csak a testem törött, nem a lelkem!” hangulatban fel is iratkoztam rá. Van miért gyógyulni! Megvolt hát a cél, kicsivel később pedig meglett hozzá az új motor is.
Feleségem (akivel együtt túrázunk évente 15-20 ezer kilométert) természetesen azonnal jelezte, hogy ezt a mókát ő sem hagyná ki. Időközben ugyan néha megingott, amikor egyre-másra próbálták őt lebeszélni róla, de végül mégis győzött a kíváncsisága. És milyen jól tette! Azt mondanom sem kell, hogy már hónapokkal a start előtt készen voltam több útvonaltervvel. Egyre dagadtak a kilométerek a listámon, a kezdeti 1850-től aprólékos munkával eljutottam a közel 2100 kilométerig.
Közben a fórumon meg nem állt az élet, szerintem a 100 feletti jelentkező és az igen aktív érdeklődés még a játék szervezőjét, Mackót is meglepte. A játék szó nem véletlenül jutott eszembe. Ez a megmérettetés szándéka szerint sem versenynek indult, és aki helyesen közelítette meg, az csakis egy nagy, kemény, férfias játékként foghatta fel.
Végre, az indulás előtti hétfőn megérkezett a várva várt itiner. A szövegezése és a feladatok leírása is azt a fajta játékosságot sugallta, amit vártunk ettől a remek három naptól. Azt ugyanis jó előre eldöntöttünk, hogy semmiképpen sem forszírozzuk a 48 órás időtartam alatti teljesítést (amit a magam részéről szinte lehetetlennek is tartottam), hanem lehetőség szerint pár órányi biztonsági tartalékkal, vasárnap délutánig teljesítjük a távot.
Bácsalmás – Barcs
Reggel 8 óra előtt pár perccel már a kijelölt benzinkúton gyülekezik a nép. Kölcsönös üdvözlés, esélylatolgatások, tervek, ki, meddig, mennyi idő alatt, stb…
Aztán nekivágunk. A többi motor igen hamar kimegy a képből, de „lassú víz, partot mos”, gondolom magamban és tartom az előre tervezett tempót. Ez a játék három napig tart. Jönnek az első feladatok, majd a villám-csapat is, de szemből. Benéztek egy kereszteződést. A nagy tempó nem feltétlenül kedvez a pontos navigációnak, no.
Hercegszántón megállunk egy kicsit, egy nénike mosolyogva jó utat kíván és azt, hogy nagyon vigyázzunk magunkra. Jó jel, szeretem a derűs nénikéket. Kis murvás szakasz a Duna gátján (pompás gép ez a Varadero!) és már le is késsük a kompot Mohácsnál. A többiek előttünk járnak fél órával.
Az egész túrát jellemezték a hasonló kis mellékutak
fotó: Oláh Sándor
Dél-Baranya, útépítés. A tárcsás ember érdeklődik, hogy mi ez a nagy motorforgalom. Megpróbálom elmagyarázni neki, de annyit szűr ki belőle, hogy „ez a sok motoros össze-vissza motorozik az országban”. Gyors fejszámolás után közli, hogy ez 20 ezerbe fog kerülni nekünk, de annyit megér. Jót mosolygunk rajta.
Barcson beérjük a többieket, pedig nem is rohantunk. A kútnál ki lehetne osztani a kezelők között egy szakajtóra való citromdíjat. Olyanok, mint a búbánat.
Barcs – Szentgotthárd
Pár percnyi pihenő után már gurulunk is tovább. Itt jól ismert utakon haladunk, sokszor megjártuk már hazánk egyik legszebb táját, az Őrséget. Jól jön a rutin, nem tévesztünk sehol. Az egyik feladatnál beérjük az előttünk haladó csapat mérsékeltebb vonalat képviselő részét. Kapok egy jó kávét Varasasától, és már meg is érkezünk a következő kúthoz. Eseménytelen szakasz volt, de a szép erdei utak kárpótoltak az elmaradt izgalmakért. A Gotthárdi kút legénysége jobb napot fogott ki mára, mint az előző MOL-team, reméljük ezután már csak ilyen benzinkutasokkal találkozunk.
Szentgotthárd – Lövő
Igen rövidke kis etap, feladat sem sok fér bele, abból is az egyik szabadon választott. Sajnos ki is hagyjuk az Írottkő-utat, mert kezd lassan szürkülni és az eső is csepereg. A Vara gyárilag szerelt Bridgestone-jai esőben nagyon csúsznak, nem merem megkockáztatni az arcraesést. Jó érzés szabadon motorozni a határtól néhány méternyire, tudva azt, hogy nem is oly régen itt még gépfegyveres őrök figyelték a tájat. Jó kis dolog ez a szabadság!
Lövő – Rajka
Terveink szerint ez lesz a nap befejező etapja.
Már sötétben indulunk, de a csodás telihold egészen misztikussá teszi a haladást. Ezen az estén még egyszer szembetalálkozunk velünk induló társainkkal, azzal a különbséggel, hogy most mi vagyunk rossz nyomon. A GPS néha megmakacsolja magát, és ötletei vannak. És ha egyszer a hülyeség akaraterővel párosul! Fertőrákoson a kijelölt célpontot már zárva találjuk, így a kérdés megválaszolásában csak a képzelőerőnk segíthet.
Éjfél előtt érünk Rajkára. Itt ér be minket az első olyan csapat, akik komolyan vették a 48 órás kiírást és nem is szánnak több időt a táv teljesítésére. Kicsit beszélgetünk Takiékkal, akik elhagytak két motorost, majd mivel nem találunk szállást (még a segítőkész kutas srác igyekezete ellenére sem), úgy döntünk, hogy megyünk tovább, aztán majd csak lesz valahogy!
Rajka-Esztergom
Győrben, ahol még mindig szállást keresünk, egy kedves benzinkutas hölgy felajánlja a lakáskulcsát.
– Mondd a gyerekeknek, hogy anyátok küldött (el fogják hinni), hatkor én is megyek.
Aztán hamar leesik neki, hogy nem egyedül vagyok. No meg esélye sem lett volna. Hol találnék én még egy ilyen feleséget?!
A természet hajnalban csodaszép!
fotó: Oláh Sándor
Hajnali három körül utolért a fáradtság. Hiába no, csak 21 órája nyeregben vagyunk. Süttőn egy kis éjszakai speciál a murvabánya útján a holdvilágban és találunk egy gondozott présházat, aminek a nyírt, füves előteraszán villámgyorsan kész a sátor. Tömörített MP3 alvás következik, valami 3 órán át. Hát, néztünk már ki ennél jobban reggel hétkor!
fotó: Oláh Sándor
fotó: Oláh Sándor
fotó: Oláh Sándor
fotó: Oláh Sándor
fotó: Oláh Sándor
Fél kilencre Esztergomban vagyunk a következő állomáson, ahol az erősödő napsütésben regenerálódunk egy kicsit, valamint megtaláljuk a két „elveszett” makói indulót. A kutasok is nagyon segítőkészek, feltöltik a Scala-Rider lemerült akksijait. Lánc-ápolás némi külső segítséggel (ilyenkor hiányzik nagyon a középállvány) és irány a szobi komp.
Esztergom-Salgótarján
A kompos ember mondja, hogy Takiék már egy menettel előttünk átkeltek. Itt kezdtem elhinni, hogy tényleg meg lehet ezt 48 óra alatt csinálni, csak nagyon kell akarni. Kezd érződni, hogy országunk egyes tájai nem részesülnek egyforma figyelemben a központi közigazgatás részéről. Itt már jól jön a túraenduró. Viszonylag nyugis szakasz, nem történik semmi különös. Csak haladunk-haladunk.
Ragyogó napsütésben a Duna
fotó: Oláh Sándor
Salgótarján-Sátoraljaújhely
Győzikefalva után várnak ránk az ország legrosszabb útjai. Itt jóformán nem a kátyúkat kell kerülgetni, hanem a gödrökben haladva arra vigyázni, hogy ne érintsünk aszfalt szigetet, nehogy megüsse a felnit. Ez már kicsit fárasztó, igaz, hogy a táv felén is jóval túl vagyunk már. Egyre többször megállunk pár percre, majd egy szép helyen kipakolunk és megebédelünk. Itt látjuk utoljára a két makói motorost, akik integetve húznak el mellettünk. Amint befejezik a túrát, mennek éjszakai műszakba melózni. Nem papírkutyák, annyi szent!
A 3-as úton leint a rendőr. Azt mondja, hogy szemlátomást gyorsabban hajtottam a megengedett sebességnél. Akár még igaza is lehetett volna, ha lett volna nála mérőműszer. De nem volt. Amúgy csak ijesztgetni szeretett volna egy kicsit, biztosan unta már csak a sok szlovákot buzerálni. Sátoraljaújhelyre érve újabb gyöngyszem: dübörgő ukrán kamionok között görkorizó gyerek. Szülők a járdán beszélgetnek. No comment… :o(
Sátoraljaújhely-Csenger
Mai tervezett utolsó etapunk. Már eleve tudtam, hogy ez hosszú is lesz, az időközben beálló sötétség miatt pedig rendkívül óvatosan is kell mennünk, hiszen nagy a vadveszély.
A fáradtságom egyre nő, érzem, hogy ez nem lesz egy fáklyásmenet. Ráadásul kicsit elkeveredünk. Okoska benavigál Cigándon a régi útra, ami a Tisza parton a szúnyogok és a rekettye-bozót között ér véget. Ráadásul idegességemben fogok egy bazi nagy kátyút, szerencsére jó keményre fújtam a gumikat, a felni csodával határos módon megússza. Aztán lehiggadok (ilyenkor vagy meg kell állnom kicsit, vagy ha kínálkozik arra alkalmas szakasz, meg kell cibálnom kicsit a sárkány bajszát. Most ez utóbbi volt a nyerő, a hídhoz vezető jó minőségű úton).
Csécse után nagyon kezdek kimerülni, ráadásul korábban a pontonhídon kicsit elsokalltam a tempót és az egyik fém összekötő elemen felütött a motor eleje. Váratlanul érte az össze-vissza csavarozott kezemet, a boldogságtól ordítani lett volna kedvem. De hamar elmúlt. Megállunk telefonon szállást keresni egy falu után, olyan távolságra, hogy a közvilágítás még szórjon ránk egy kis fényt, de ha nagyon megtetszenénk valakinek, akkor időben tudjunk nyúlcipőt húzni. Aggodalmam nem alaptalan, mert a faluban az éjszaka ellenére „jól szituált” úriemberek szemmel láthatóan törvényes magatartási formát tanúsítanak egy hatalmas Mercedesben ülve, páran meg odébb gyalogosan is. Először nem tudom, mi az a csillogás a fényszóróim sugarában, aztán rájövök, hogy ami fénylik, az bizony pár kilónyi aranylánc a gantlemanusokra feltekerve.
Telefonos akciónk sikertelennek bizonyul (pedig az otthoni, nagyobbik gyermekünk által szolgáltatott internetes segítséget is elhasználjuk) így irány Fehérgyarmat. Soha sem jártunk még ott, de valahogyan bízunk benne.
Nem is alaptalanul, a városban üdítő éjszakai élet zajlik. Megállunk egy gyógy-pizzára. A pincérfiú nagyon segítőkész, ajánl több szállásehetőséget is (na nem olyat, mint a győri kutas csaj!!). A fáradtságnak olyan fokára érünk, hogy a rendelésnél komoly erőfeszítésbe telik kimondani a „sonkás-gombás\ szóösszetételt.
Jóval éjfél után érünk oda az ajánlott panzióhoz, ahol meleg zuhany után beájulunk a paplanok közé.
Négyórányi pihentető alvás után szedelőzködünk és megkeressük a csengeri kutat.
Csenger-Sarkad
Eseménytelen etap, leszámítva a két unatkozó rendőrt, akik (meggyőződésem) csak azért állítanak meg, hogy megnézhessék a motort. Én rendőrt ennyire gyorsan forgalmit-jogosítványt átnézni még nem láttam.
Nagyecsedi Turul (fekete szemekkel)
fotó: Oláh Sándor
A korábbihoz képest jó utak, gyér vasárnap reggeli forgalom és bódító akácillat.
Sarkad-Makó
Egyre inkább úrrá lesz rajtunk a „megyünk haza” érzés. Ezt biztosan sokan ismerik. Olyan könnyűvé válik minden, mintha a motor is jobban venné az akadályokat. Csak az ülés nem akar puhább lenni…
Ilyenkor kell a legjobban vigyázni, mert az ember hajlamos dekoncentráltan vezetni. Abból meg hamar megvan a baj!
De kellően odafigyelek, így semmilyen drámát sem okoz a jobbra indexelő, majd természetesen balra bekanyarodó autós társunk abszurd manővere.
Megállunk, eszegetünk a tegnapi pizza maradékából, iszunk egyet. Most már teljes a nyugalom, érezzük, hogy túl szép nap ez a mai ahhoz, hogy bármi is elronthassa.
Makó-Bácsalmás
Na, csak most tudjunk még egyszer visszaszállni a motorra! Sikerül!
Bevállalva az itiner szerint csak endúróval járhatónak ítélt szakaszt szembetalálkozunk életünk első állatszállodájával. A tamagocsi-temető és a venezuelai tv-sorozat vak lánya számára folytatott pénzgyűjtés után én már semmin sem tudok igazán csodálkozni.
Kelebia közelében úgy érezzük, mintha megállt volna az idő. A tér egyre tágabb, a cél egyre messzebb.
Aztán a megváltó benzinkút.
Megcsináltuk!
Nagyon fontos állomása ez a balesetünk óta eltelt hosszú időnek. Felszabadultunk.
Nem kellett hozzá más, mint 55 óra motorozás. Hazafelé Baján halászlével és harcsapaprikással ünneplünk. Mert megérdemeljük! :o)))
Köszönjük Mackónak és az összes motorosnak, aki elindult. Ehhez mindenki egyformán kellett, akár teljesítette a feladatot, akár nem.
Remélem jövőre is találkozunk!
