Valószínűleg a Dynát bemutató irományból sem fog kikerekedni egy szokásos teszt. Sokkal inkább élménybeszámoló (remélem, nem ömlengés) lesz belőle. Megpróbálom ugyanis visszaadni azt, amit személy szerint megéltem ennek a motornak a nyergében. Az pedig nem száraz, objektív benyomások összessége, hanem valami egészen más. Egy előítéletekkel rendelkező újságíró (bár ez eleve rossz kombináció…) teljes pálfordulása.

Az első sokk

A dolog ugye ott indult – hogy visszakanyarodjak kicsit a kaptafához -, hogy alapból a cruiser járműosztályt nem szerettem. Azután a közelmúltban kipróbálhattam a Victory Hammer S modellt, amely erős gyanút ébresztett bennem: talán mégsem a krúzerekkel van a baj abszolút értelemben, csak az általam eddig próbált darabokból hiányzott valami. Mert hiába vannak jó alkatrészek a japán cirkálókban, valamilyen érzelmi töltet hiányzik belőlük. Legalábbis Tóth Zoli ezzel ültetett fel a Hammerre. Utána meg már magamtól is alig vártam, hogy kipróbálhassam: milyen lehet a legenda megteremtője, a Harley-Davidson. A 2012-es Harley-k bemutatóján gyorsan beregisztráltam magam, és egy nagyon szép őszi napon felpattantam a Dyna hátára.

Mindjárt két személyes próbával indult a teszt, hiszen Balázs barátom vitt be a Neszmélyi útra, majd ott hagyta a kocsiját (a teszt végén ő vitte vissza a motort), így kettesben indultunk el. A futóművön nem állítottunk, azt meghagytuk viszonylag puha beállításon, hiszen csak kis távot kellett megtennünk. Minden normál testfelépítésű motornál ez egyenesfutási- és kormányozhatósági problémát okozott volna. Itt azonban a viszonylag nagy saját tömegnek, a hosszú tengelytávnak és a később is meghatározhatatlan karakterisztikájúnak bizonyuló rugózó elemeknek hála nagyon szép egyenesen mentünk.

Balázst hazavittem Érdre, így az autópályán fölfelé mindjárt gondoltam egy nagyot: kipróbáljuk, ekkora terhelésnél mit tud a lomha vékettes. Nyélgázon szépen tartotta a 150-et hegynek fölfelé. A kis digitális fordulatszámmérőn pedig közben döbbenten néztem a főtengely mozgásáról tudósító számot. Alig volt 3’000 fölött. Hm… Arról nem is beszélve, hogy a korai felkapcsolások alkalmával meglepve tapasztaltam, miszerint már valahol 1’200-1’500 között is bőséges nyomatékot dob a teflon-erősítésű szíjra a blokk, és egész élénken mozog a gép. Pedig ketten motoros ruhában igencsak két mázsa felett voltunk.

Vár a végtelen!

Persze ez a jármű nem annyira kétszemélyes műfaj (Balázs például nem is nagyon volt elájulva ugyanettől a tíz kilométertől), így utasomtól megszabadulva elindultam, hogy jobban megismerjem a Dynát. Összefutottam Dodi barátommal, elmentünk fotózni, kicsit kipróbálta ő is a gépet. Majd irány Dunaújváros, hogy Eko is részesülhessen az élményből. Aztán onnan is össze-vissza tekeregve jöttem haza, így estére simán beleugrott majdnem háromszáz kilométer a motorba. Ezek során pedig egyik meglepetés ért a másik után. Az első az, hogy a nap végére sem voltam fáradt, nem fájt a derekam, nem durrant be a kissé szalaghiányos bal térdem, és amúgy sem volt semmi bajom. Sőt, a szívem szakadt meg, hogy nem maradhat még egy hetet a motor. Mondjuk egy olyan hetet, amikor én szabadságolom magam, és egy jól feltöltött bankkártya társaságában elmegyek motorozni. Mert a Dyna rávilágított: ez a vas tényleg arról szól, amit a legendák állítanak róla. Elindulsz, és mész-mész-mész-mész… Közben pedig egyfolytában vigyorogsz. A fene sem érti, hogy miért…

A folytatásban megpróbálom megérteni a gépet. Lapozz, hogy sikerül-e!

[ pagebreak ] 

Természetfeletti

Jómagam is szeretem megérteni, hogy mi miért van úgy egy motorral, ahogy. Pedig sehol nem vagyok Ekohoz képest, aki ha valamit nagyon nem ért, szét is szedi a technikát. A Harley-n pedig egyszerűen nem lehet megérteni, logikusan megmagyarázni a dolgokat. Amikor megérkeztem Dunaújvárosba, Eko vagy fél órán át tanulmányozta az amerikai cirkálót, és kérdésekkel bombázott. Miért van ez így, ott azt minek úgy csinálták, satöbbi. Én pedig mindegyikre azt feleltem: ne akard megérteni, mert úgysem tudod. Itt nincsenek logikus magyarázatok. Mellette állva és tanulmányozva butának tűnő dolgok vannak, amik menet közben – a fene sem érti, hogyan – egyszerűen tökéletesen működnek.

Kezdeném a futóművel, amiről már írtam, hogy meghatározhatatlan a karakterisztikája. Álló helyzetben megfékezve az elejét, szinte kézzel összenyomod a teleszkópokat. Ugyanakkor a hátulja úgy tűnik, hogy nem is rugózik. Azután elindulsz, és nem is érted az egészet. Jó és rossz úton nagyjából ugyanúgy viselkedik a Dyna: van egy enyhe rázkódás és vibráció, de a durva úthibákon sincs semmi több. Aszfaltgyűrődések vagy kátyúk, jó vagy pocsék aszfalt nagyjából mindegy neki: úgy megy át mindenen, mint az úthenger. Akár kanyarban is telibeverheted a lyukakat. Ilyenkor ugyan rettenetes csörömpölés hallatszik az első telók irányából, de sem a kormányon, sem a gerinceden nem érzel semmit. Amikor követtem Ekot a saját R1200R-jével, voltak olyan úthibák, amik még azon is megütöttek kicsit. Ugyanakkor néztem őt, ahogy deréktól felfelé teljesen rezzenéstelenül átgurul előttem ugyanazon a kátyún vagy keresztbordán.

Az is megmagyarázhatatlan, hogy hogy lehet ilyen kényelmes a Dyna. Amikor Eko visszaült a BMW-re, szinte feljajdult: de hát ezen kuporogni kell! Igen, valahogy a Harley olyan testhelyzetet kínál szinte minden testalkatnak, ami rövid és hosszú távon is komfortos és nagyon bőséges is. Ráadásul vannak olyan finomságok, hogy a fékpedál egyrészt jól passzol az én 48-as csizmám alá is anélkül, hogy hátra kellene csavarni a bokámat, másrészt amikor rálépünk, automatikusan úgy megtámasztja a lábunkat, hogy a a tank szorítása nélkül sem csúszunk előre még vészfékezéskor sem. Így nem kell a kormányon támaszkodnunk, ami egy blokkolásgátló nélküli motoron bizony előnyös.

Barlangrajz lézerrel

Na de a Harley ráadásul nem is nélkülözi az ABS-t. Éppen csak a jeladót keressük hiába. A gyár mérnökei ugyanis görcsösen ragaszkodnak hozzá, hogy motorjaik mindenben úgy nézzenek ki, mint a régi Harley-k. Hagyományok mindenek előtt! Közben a Dyna a cég összes modern innovációját tartalmazza: Can-Bus-os elektromos rendszer, blokkolásgátló a kerékcsapágyba épített jeladókkal, fokozatkijelzőt és megtehető távolságot is mutató fedélzeti számítógép, automatikusan kikapcsolódó index, és sorolhatnám. A légszűrőház nyílásánál pédául egy kis csappantyút látunk, amelyet szervomotor állít mindig olyan állásba, hogy a légnyomás a sebességtől függetlenül állandó legyen.

Amúgy sokan csak legyintenek a már motoros nélkül is bőven három mázsa feletti tömegű nagyvashoz adott egyetlen első féktárcsára. Ezen a téren is komoly meglepetést okozott a Harley, ugyanis teljesen jól lassítható még vészhelyzetben is. Ehhez persze kőkeményen telibe kell rúgni a fékpedált, és ajánlatos négy ujjal húzni (persze progresszíven) az első négydugattyús satut is. Azután hagyni dolgozni a blokkolásgátlót, amely jól érezhetően elengedi csúszáshatárig a kerekeket. Azok ugyanis kissé nyikorognak-visonganak, de közben olyat lassul a hatalmas tömeg, amit a magam részéről nem vártam tőle. Na de mást sem, úgyhogy a tesztnek ebben a fázisában már szinte meg sem lepődtem…

Hamu bekészítve, de azért még nézzünk meg pár dolgot a harmadik oldalon is!

[ pagebreak ] 

A kétarcú

Mindenképpen ki kell térni a motor variálhatóságára. A hatalmas szélvédő nagyon praktikus, ha hosszú távokra indulunk. Városban, irdatlan kánikulában vagy ha csak az igazi cruiser-stílust részesítjük előnyben persze nem kell oda. Mert nélküle – lássuk be – mutatja meg igazi szépségét a Harley. Ugyanez igaz az oldaldobozokra, amelyek zörögnek és rázkódnak ugyan, meg nem is olyan hú’ de nagyok, de mégis biztosítanak egy normális csomagszállítási lehetőséget. Ha egyedül mennék egy motoros túrára, alighanem el is tudnék férni bennük.

A konstrukció zsenialitása a szerszámok nélküli és tényleg villámgyors variálhatóságban rejlik: egyetlen mozdulattal, tíz másodperc alatt vesszük le és ugyanilyen egyszerűen vissza is tesszük a szélvédőt. Persze csak otthon a garázsban, menet közben ugyanis nem annyira tudnánk hova tenni. A dobozok lebontása vagy visszarakása ugyanilyen pofonegyszerű: egy kis kör alakú zárat elfordítva (a doboz belsejében van, tehát manuálisan tudjuk ezt megtenni) és oldalra elhúzva a koffert már lent is van. Meg ugyanígy fent.

Az egyetlen gyengének nevezhető pont a fedél zárása, amelyet a békazár nyitása után némi billegtetéssel tudunk leakasztani a helyéről. Ugyanígy megy vissza. Ennek erdeménye, hogy elsőre, de még másodikra is csak némi rángatással tudjuk levenni, ellenkező irányban viszont nagyon könnyű mellézárni. Ilyenkor ugyan nem esik le (huzamosan motoroztam rosszul felrakott fedéllel), de zörög és kívülről nem is néz ki túl bizalomgerjesztően.

Na jöjjön a hamu!

Milyen motor összességében a Harley-Davidson Dyna FLD Switchback? Baromi jó! Képes volt arra, hogy általa megszeressek egy eddig szívből gyűlölt járműosztályt. Hogy őszinte legyek, az egyetlent, amiről eddig ezt el tudtam mondani.

A végletekig őrzi a hagyományokat: olyan iszonyatos rázkódással indul be, mintha atomjaira akarna hullani, miközben alig bír életet lehelni saját magába. Alacsony építése és hatalmas lábtartó-terpnijei ellenére egészen jól dönthető. Nagyon jól gyorsul, de közben alig forog a blokk (amúgy 5’500 környékén szabályoz le). Ha nem lenne a digitális fordulatszámmérő és a váltófokozat-kijelző, tényleg fogalmunk sem lenne, éppen mi zajlik alattunk. Egykedvűen dohog a gép, önerőből soha nem jönnénk rá, ha pár száz kilométerre mondjuk elfelejtenénk kapcsolni a hatodikat – mert persze hatsebességes a váltó is. Tényleg több száz kilométerre véthetünk ilyet, hiszen bár a tank nem túl nagy, de a nem csekély lökettérfogatú V2-es nem is kér sokat enni: sok-sok nyúzással én 5,7 litert tuszkoltam le a torkán 100 kilométerenként.

A hab a tortán, hogy a Harley egy nála közepes árfekvésűnek számító motorba belesűrítette az összes modern innovációját, közben megőrizte a céget naggyá tevő hagyományokat. Az egészet pedig átszövi egy olyan megmagyarázhatatlan érzelemgazdagság, amit csak az ért meg, aki felül egy ilyen nagyvas nyergébe. Eko azt mondta döbbenten, amikor leszállt: „Sose hittem volna, hogy ezt mondom, de van motor a BMW-n kívül is!” A magam részéről ahogy beígértem, fejemre borítom a vödörnyi hamut, és ezentúl soha nem mondok, de nem is gondolok rosszat olyan motorról, amivel nem mentem. Az előítéleteimet végérvényesen elfelejtem, és egyáltalán nem zárom ki, hogy valamikor a jövőben lesz egy Harley-Davidsonom. Vágyni már vágyom rá. Ez van…

Az utolsó oldalon találod a műszaki adatokat.

[ pagebreak ] 

Műszaki adatok