Preludium (2011. június közepén, az utazás előtt)

Bajban vagyok. Úgy látszik, ahogyan növekednek a túratávok és egyre messzebb kalandozik tekintetünk a térképen, az élménybeszámoló útleírás is egyre nagyobb kihívást jelent.
Pedig annyi mindenről lehetne és kellene is írnom, hogy minden részletében látható legyen eddigi legterjedelmesebb motoros túránk előkészítése, beteljesülése, utóélete. Persze a „terjedelmes” itt erősen idézőjelben értendő, mert ha netán visszakalandozva a múltba felidézem Sulkovsky és Barta teljesítményét, akkor egy ilyen, 18 naposra tervezett kiruccanás már-már a „főterezés” kategóriáját súrolja. De mivel a szomszéd falun túlra készülünk, ezért mégis belevágok. Ki tudja, csak kikerekedik belőle valami értelmes iromány.

Nagyjából végigjártuk a szokásos, motoros túrázóktól általános módon elvárt létrafokokat.

Eleinte csak itthon motoroztunk, esetleg rövid időre kikacsintva valamelyik nyugati határunk mögé. Aztán két alkalommal is elkalandoztunk Korzikáig, akkor éreztünk rá a távolabbi, ismeretlen, ám rendkívül csábító tájak varázsára. Továbbra is nagyon szívesen megyünk kirándulni a szomszédos Ausztriába és Szlovéniába, de (főleg bennem) kezdett kialakulni egyfajta „ennél már több kell” érzés. Aztán lassacskán, ha néha zökkenőkkel is, de Feleséget is sikerült belerángatnom ebbe a bennem kialakulófélben lévő új dimenzióba. Persze, hogy ez mennyire igaz vagy csak én képzelem-e így, azt majd hazajövetelünk után megmondhatom.

Következett két Balkán-túra, amelyek során már megtapasztalhattunk valamit abból az életérzésből, amit a kicsit (nagyon?) plasztik Nyugat már nem képes megadni a szolid kalandra vágyók számára.

Annyiból még hasznosak voltak ezek az utak, hogy levetkőzhettük a korábban felvett sztereotípiáinkat, az ottani emberekkel, kultúrával, környezettel kapcsolatban. Mivel az előítéletek sorsa a szinte törvényszerű megsemmisülés, ezért a mieink sem kerülhették el a végzetüket. Immáron teljesen más elvárásokkal, gondolatokkal közelítek a nálunk nehezebb sorban élők felé és érzem, tudom, hogy a szigorú sors nem hogy gonosszá, sokkal inkább nyitottá, nemessé és barátságossá formálja az emberi jellemet. Persze ez csak abban az esetben válik számunkra is láthatóvá, ha magunk is nyíltan és őszinte befogadó készséggel közelítünk feléjük. Még most is vannak, akik óva intenek és lebeszélnének minket az utazásról. De valahogy hiszek az emberek jóindulatában. Hiszem, hogy egy nép vallásától, politikai stabilitásától és egyéb társadalmi tényezőktől függetlenül nem lehet egységesen „rossz”! Lehetnek ott is gonosz emberek, lehetnek akár rosszakaróink is, de ehhez elég akár csak a szomszéd utcáig átsétálni és ott is megkapható az ilyen élmény. Tehát nincsen bennem semmi félelem és teljes felelősséggel merem itthon hagyni két gyermekünket és magam mögé ültetni a hétpróbás túrázó F-et, hogy megismerve egy számunkra új világot, élményekkel gazdagon megrakodva térhessünk majd meg otthonunkba.

Indulásunkat megelőzően egy héttel ragadtam billentyűt és láttam hozzá, hogy lekopogjam, mi és milyen úton vezetett odáig, hogy erre az útra vállalkozzunk. Lássuk hát.

Krónika

Minden tekintetben nagy fordulópont lett az életünkben egy ragyogó szeptemberi nap, 2008. őszén. Isteni szerencsével túléltünk egy balesetet, de az a pillanat erősen meghatározó lett egész hátralévő életünk szempontjából. Addig is több túra laza forgatókönyve motoszkált a szürkeállományomban, de a hosszas lábadozás alatt vált igazán világossá számomra, hogy az élet igazán annyit ér, amennyit az álmainkból valóra tudunk benne váltani. Minden más, csak sokadrendű lehet a fontossági listánkon. Így jutottuk el két alkalommal is Montenegróba, belestünk Albánia életébe és egyre bátrabban kezdtem el szövögetni a nagyobb lélegzetvételű terveim fonalát. Két célpont lebegett előttem már évek óta, amiket nagyon kimondani sem mertem, mert oly elérhetetlennek tűntek: Izland és Afrika. Minden körülményt figyelembe véve a fekete kontinens mellett tettük le voksunkat. Korábban arról fantáziáltam, hogy megkerülve a Földközi tenger nyugati medencéjét, micsoda remek kirándulást lehetne összehozni egyetlen kompozással Tunisz és Palermo között, de a rideg politikai valóság miatt ez immár csak álom maradhat. Algéria zártságát a magunk puszta erejéből nem tudnánk feltörni, ezért két ország maradt a lehetőségekből: Marokkó és Tunézia. Végül, hogy ne kelljen egész Nyugat-Európát keresztülmotoroznunk, utóbbira esett a választás. Ezen felül csábítottak a benne rejlő ókori hagyatékok, a viszonylagosan épen maradt műemlékek és a sok lelkes beszámoló, amit az ott járt turistáktól lépten-nyomon hallhattam, olvastam. Az is bennem volt, hogy ha a szervezett úton résztvevők, az ilyen programok szokásos sablon-látnivalóitól ennyire eltelve és felcsigázva érkeznek haza, akkor mi várhat minket, akik ha a vezetett turistacsoport jobbra tart, biztosan bal felé keressük az élményeket?
Így nem volt visszaút, F-et is meggyőzve arról (na nem volt ám olyan nehéz), hogy „most vagy soha”, tavaly ősszel a nyári szabadságunkat követően már úgy indultunk neki a munkás napoknak és hónapoknak, hogy egyértelmű volt a cél: Tunézia.

Megkezdődött számomra a túra első fázisa, a tervezés. Nagyon élvezem ezt a részét, szívesen töltök el sok időt az egyébként lapos téli estéken és éjszakákon azzal, hogy térképeket és útleírásokat böngésszek, útikönyvet vegyek és a világhálón fellelhető írásokat elolvassam. Majd a begyűjtött információkat rendszerezem és térképre viszem, útvonalakat tervezek,… tehát gondolatban mintegy bejárom a teljes túra útvonalát. Ennek számomra igen nagy jelentősége van, nem szeretek sehová felkészületlenül érkezni. Ugyan ennek megvan az a fajta veszélye is, hogy ha túlzott elvárásaim lennének a heves fantáziám miatti elragadtatásomtól, akkor könnyen érhetne csalódás, mikor szembesülök a rideg valósággal. De szerencsére erre még nem került sor (gyorsan le is kopogom az asztal lapján!), lehetőség szerint próbálok a realitásoknál megmaradni, még ha néha oly nehezemre esik is.

2010. ősz-tél

Sajnos egy ilyen volumenű vállalkozás nem működik, ha nincsen hozzá stabil pénzügyi alap. Belevetettem magam a munkába bízva abban, hogy eredményes évet zárva úgy szaporodik a bankszámlánkon a rávaló, hogy álmodozásból a tényleges tervezésbe fordulhat a dolog. Ahogyan bővült a költségvetés alapja, úgy került gondolatban egyre közelebb a fejemben lévő térképen a virtuális színes gombostű Tatouinhoz, amit a lehetséges legtávolabbi célpontként kiszemeltem. Végül lezárva az évet látszott, hogy ha szűken is, itt-ott megnyesve a kiadási oldalt, de együtt állnak a csillagok és a számok egy jó kis kalandhoz.

Közben azon is gondolkoztunk eleget, hogy be merjük-e vállalni magányosan az utazást, vagy célszerűbb lenne társakat találni hozzá? Sok emberrel beszélgettünk erről és egyöntetű volt a vélemény, hogy társak nélkül nem szabad belevágni ebbe a vállalkozásba. Ugyan bízom magunkban, de engedve az ésszerű indokoknak, elkezdtem társakat keresni az útra. Akadt jelentkező több is, már érdeklődés szintjén, de aztán csak úgy alakult, hogy a végére magunk maradtunk. A sors galád fintora, hogy akik szívesen jöttek volna, ők sajnos egyéb okok miatt nem tarthatnak velünk. Aztán akadt még pár vállalkozó, de addigra eldöntöttük, hogy minden ésszerű indok és figyelmeztetés ellenére magányosan kergetjük az álmainkat. Úgy egy hónap múlva sokkal okosabban tudok nyilatkozni erről, de most úgy vélem, hogy ha már ennyi időt és energiát fektettünk ennek a kalandnak a megvalósításába, akkor ezt csak olyannal osztanánk meg akivel igazán jól ismerjük egymást. Aki kipróbált motorostúrázó, nem okoz neki gondot elszakadni a civilizációs cifraságoktól, rutinosan tudja kezelni a bárhol fellépő problémákat, akiben maradéktalanul megbízunk és minden fenntartás nélkül tudnánk a közel háromhétnyi, szoros egymásra utaltságra gondolni. Ezt a lécet senki sem ugrotta meg, mondom ezt minden bántó szándék nélkül. Fenntartom, hogy lehet ezt nagyképű és önző döntésként is tekinteni, de számunkra ez teljesen lényegtelen. A cél egy lehetőleg tökéletes utazás, amit bármiféle (előre kódolható) konfliktus csak tönkre tenne, bármelyik fél szemszögéből is nézzük a dolgot. Tehát újból magányosan, a már megszokott „két személy – sok csomag” felállásban vágunk neki a kalandnak.

A második oldalon folytatódik a tervezgetés…