Elég korán ébredek, a Nap első sugarai még csak most készülnek a horizont fölé. barátságtalan, szeles és hűvös idő van. Még az ablakból láttam, amint az éjszakai portás a motoron ülve próbált magáról selfie-fotókat lőni a mobiljával. De szegény hiába nyújtózkodott, csak nem volt elégedett az eredménnyel. Felöltöztem és lementem, hogy segítsek neki, de addigra már bement a konyhába. Kicsit leültem, kihasználva a nagyon gyenge wifit a telefonomon, erre már le is tette elém a reggelimet. Gondolkodtam, hogy valahogyan csak el kellene neki magyaráznom, hogy majd kettesben megreggelizünk F-fel, de letettem róla. Ha ezt a reggelit egyszer elveszi előlem, én azt többé nem látom. Biztos ami biztos alapon egyedül megreggelizem. F. is korán kel, ő is eszik egy kicsit, aztán hamar pakolunk. Már fél 9 van, mire a múzeumnál vagyunk, de sehol senki. Érdeklődünk a közelben bámészkodó embernél, erre mondja, hogy majd csak kilenckor fognak nyitni.
Megpróbálom felhívni a táblán olvasható számot, de a telefonom nem működik a helyi hálózaton. nagyobb városokban nincs gond, de sok helyen megadja magát és se hang, se kép. Látva próbálkozásomat a helyi érdekű illető megszán, majd veszi a mobilját és felhívja a múzeumos embert, aki öt perc múlva meg is érkezik. Innen is köszönöm neki a segítséget. Odaadom emberünknek az ajándékba hozott Kisherceg könyvet, majd megnézzük a kiállítást. Eléggé puritán és szegényes a tárlat, de némi betekintést enged egy titokzatos világba. Elnézve az akkori körülményeket, maximálisan megértjük Saint-Exupéry azon lelki világát, amiben egy ilyen művet képes volt tető alá hozni. Nem is értem, hogy nálunk miért adják első sorban gyermekek kezébe a könyvet. Egyáltalán nem nekik szól.
Aztán visszafelé, mondhatnám hazafelé fordítjuk a motor orrát, de mivel légvonalban legkevesebb 3’500 kilométer választ el otthonunktól és tervezünk még egy kis kitérőt is, ez itt még túlzónak hatna. Az óceánparti úton az egész éjszaka dühöngő szél csinos homokakadályokat emelt. A leginkább betemetett szakaszon egy magányos, tolólapos traktor vívta kilátástalan harcát az elemekkel. Igen óvatosan kellett haladni, mert néhol szinte teljesen eltűnt a szilárd burkolat a folyós homok alatt, de ez a szembejövő kamionokat egyáltalán nem zavarta.
Úgy döntöttünk megyünk, amíg bírjuk. Így már ismerős helyek maradtak el mögöttünk. Sajnos nem maradt más lehetőségünk visszamenni Északra. Az N12-es, Akkán és Tatán át vezető sivatagi útról semmilyen érdemi információhoz sem jutottam hozzá, de vakon nem vállaltam be az ismeretlen állapotú és feltehetően járatlan szaharai utat. Néha győznie kell a felelősség-vállalásnak a kalandvágy felett, mert hát haza is szeretnénk érni egyszer, lehetőleg önerőből és nem a biztosító szállítójának jóvoltából. Guelmin, Tiznit, Agadir, Taroudant vonalon rójuk a már ismert kilométereket, habár visszafelé utazva még sok ismeretlen látnivalót rejt a táj és a települések.
Az egyik kisvárosban megállunk egy kis garázsboltnál. Veszek valami kekszet és kólát, ásványvizet. A boltos igen vakarózik, mert meg kellene mondania, hogy mennyit kell fizetnünk. Szemmel láthatóan halvány fogalma sincsen a számok világáról… vagy csak a ramadán ment az agyára. Fog egy papírt, mindenféle hieroglifákkal operál, majd oda írja, hogy 330. Erre felhördülünk, annyiért komplett ebédet kapunk kettőnknek. Látja, hogy nem osztatlan a siker, gyorsan áthúzza a számot és oda ír egy húszast. Ezzel már kiegyezünk. Taroudantban megállunk egy idefelé már kívülről megnézett, karavánszeráj jellegű szállodánál. Bekísérnek megmutatni a külön álló bungallókat, de már látjuk, hogy ez nem a mi hajlékunk lesz. Igen puccos hely, egy csomó mindenféle oklevéllel és díjakkal a falakon. Mondanak is egy nyolcszázas árat, alku nincs. Megyünk tovább, az egyre rosszabbra váltó úton Ouarzazate felé.
Egyszer csak, a végkimerülésen még éppen innen, megpillantjuk az út mentén a Tizinit Motel névre hallgató szálláshelyet. Mellette élelmiszer bolttal, benzinkúttal, étteremmel. Hurrá, meg vagyunk mentve. 200 DH a szoba egy éjszakára, ezért van meleg víz és kissé poros, de kényelmes ágy és TV. Mi kell még? Talán egy jó vacsora. De az étteremben (ahol a bejelentkezést meg kellett ejteni) annyi hangya mászkált mindenütt, ami egy étteremben már sok az ízlésemnek. Talán feleannyi még elment volna. Így marad a kisbolt, ahol bevásárolunk vacsorához valót és kissé tovább apasztjuk konzervkészletünket is. Ablakunk alatt citrom és narancs ültetvény van, ahol pávák rikoltoznak. Jó altatónak bizonyult, mert hamar álomba szenderedtünk a kovácsoltvas ágyakon. De lehet, hogy ebben a mögöttünk lévő hosszú út fáradalma is benne volt.
Alaposan kipihenjük magunkat, de még jó időben indulunk útnak. Persze induláskor ránk csap egy tarhagép, hogy ő őrizte ám a motort éjjel, de nagyon gyorsan elhajtom. Kezd elegem lenni az állandó kunyerálásukból. Akárhol csak megállunk, azonnal ott terem valaki, gyerek, fiatal, középkorú vagy öreg, egyre megy és pénzt akar kérni. A válogatott, magyaros rigmusokat nem értik ugyan szó szerinti valójukban, de általában érzik, hogy mi lehet a tartalmuk. Ez a fazon is rájött, hogy ez nem fog összejönni, leült a lépcsőre és onnan nézte a kövér gázzal elguruló baksisát.
Ahogy közeledünk Ouarzazate felé, a táj lényegesen megváltozik. Ez már az Atlasz, a maga vad szépségében. Hold- és Marsbéli tájak váltogatják egymást, jó hosszú szakaszok múlnak el lakott település, vagy látható emberi jelenlét nélkül. Nem véletlen telepedett ide az “Atlas” filmstúdió. Nagy volumenű, nemzetközi kasszasikerek egyes epizódjait forgatták már a környéken. A hőmérséklet is kezd olyan igazi, afrikaivá fejlődni. A műszerfalra szerelt hőmérő először elhagyja a 30-as értéket (az óceán parti régióban ez nem sokszor fordult elő), majd közelíti, végül meg is haladja a 40-es értéket is. És ahogyan haladunk Dél felé, egyre csak emelkedik. Ide már komoly vízkészlettel indultunk, de erre nem voltam felkészülve. Megálltunk egy kávézó-étteremnél Agdz városkában, ott már stabilan 48 °C-on tanyázott a kijelző.
A mosdóban bőven belocsoltam magam, jól átitatva vízzel a farmernadrágomat, de nem kellett negyed óra és puskapor száraz lett újból. Itt elkövettünk egy nagy hibát. A nagy meleg miatt nem csak a folyadék utánpótlásáról kell gondoskodni, de enni is kellett volna. Ugyanis a hőségben valahol elvész az étvágy, de a szervezetnek szüksége van a kalóriákra, a nem mindennapos megpróbáltatások között is. Tanácstalankodtunk egy ideig, hogy mitévők legyünk, végül csak ebéd nélkül vágtunk neki a Zagoráig tartó utolsó szakasznak. Ez az út lélegzetelállító, erre nincsen jobb kifejezés. A vízválasztó gerinctől folyamatosan a Draa folyó nyomvonalát kíséri, kezdetben nyaktörő magasságban felette a csipkézett sziklaperemeken, majd mikor a folyó leér a Szaharába, akkor végeláthatatlan datolya ültetvények között kanyarogva, sok száz éves agyagból készült településeket érintve.
A Víz (igen nagybetűvel) az itteni élet egyetlen záloga. A Draa pedig tízezreket éltet olyan környezetben, ahol nélküle egyetlen földi élőlény sem bírna ki, egy hetet sem. Sok a vízhordó fogat és málhás állat. Egyik-másik szerencsétlen szamárra amennyi műanyag kanna van felkötözve csodaszámba megy, hogy kibírják a lábai. Sőt igen sokszor még a gazdája is feltelepedik a málha tetejébe, pedig a szegény fülesnek van éppen elég teher a vállán.
Késő délután gurulunk be Zagorába. Itt a hőség már átlépte azt a szintet, amire elméletben felkészültünk és amire mentálisan és fizikailag hitelesítve vagyunk. A digitális hőmérő 50 °C-ig volt hajlandó közvetíteni az adatokat, majd eztán diszkréten ezzel a – – jellel adta tudtunkra, hogy eddig és ne tovább. Pedig a meleg még fokozódott. A ruha és a bukósisak már elviselhetetlen nyűg volt, amikor megálltunk inni egyet, akkor csak ültünk az út padkáján egy kőfal árnyékában és már ahhoz sem volt erőnk, hogy beszéljünk egymással. Közben egyre-másra érkeztek a kalauz-jelöltek, mindegyik tudott valami tuti szállást, ahol a legjobb áron a legjobb kiszolgálást kaphatjuk, de eléggé ingerült állapotomban találtak, így felforrt aggyal – nem is maradtak sokáig a közelünkben. Be kell vallani, hogy kimerültünk. Az a fajta motoros túrázós stílus amit az évek alatt szokásként magunkra vettünk, itt nem a hosszú élet záloga. 12 nap alatt megtettünk bő 6’000 kilométert. Láttunk egy csomó újdonságot, élmények garmadájával gazdagodtunk, de közben hajtott a vágy a még újabb, az ismeretlen felé. Úgy szellemileg, mint fizikailag egyszerűen elfogytunk. A rendhagyó hőség a Varának sem tett jót.
Valószínű, hogy az állandóan járó hűtés ellenére, a túlmelegedés miatt az alapjárat kezdett rakoncátlankodni, nehezen indult és ha nem húztam neki oda rendesen a gázt, akkor erőtlenül le is állt a motor. Neki is kellet már egy kis pihenő. A kényszerből fennmaradt Anakee 3-as gumik meglepően jól bírták a gyűrődést, kezdtem megnyugodni mert úgy látszott, hogy Európába minden baj nélkül visszaérünk velük. Nekiláttunk hát a szokásos szálláskeresésnek. Volt ahol (bár tárva-nyitva volt minden) nem leltünk egy lelket sem (ramadán…), a másik helyen egy rúzsos szájú, lakkozott körmű recepciós ladyboy olyan összeget mondott ki a kis szájával, hogy azonnal menekülőre fogtuk a dolgot. Amúgy sem volt a zsánerem. A negyedik helyen már úgy voltunk, hogy bármi jó lenne, csak ne kerüljön űrkutatási összegbe és lehetőleg legyen medencéjük, klímájuk és hideg ásványvizük… És óhajunk meghallgatásra talált.
A recepciós fiú meglátva az állapotunkat azonnal hozatott nekünk vizet az étteremből. A szállásra is megalkudtunk nagyon hamar, a félpanzióval 450 Dirham maga volt a megtestesült irgalom. A zárt udvaron kissé opálos, de hűs vizű medence várt ránk. A vastag falak miatt a benti atmoszféra sokkal barátságosabb volt a kint tomboló pokolénál. Csak a szobáig ne kellett volna annyi lépcsőn felküzdeni magunkat. De végül minden a helyére került, a nyugalmunkkal és derűnkkel együtt. Vacsorára csirke tajint rendeltünk, ami egy marokkói specialitás. Nevét a kúpos tetejű edényről kapta, amit az országban bárhol meg lehet vásárolni és tulajdonképpen bármit megfőznek-sütnek-párolnak benne, ami korábban úszott, futott, repült, vagy csak csendben várta a föld színén vagy az alatt, hogy kiássa valaki, vagy összeszedjék. Illedelmesen kivárjuk, hogy a napi ramadán végét követően megvacsorázzon a személyzet és csak utána megyünk le a teraszra enni. Az idő már nagyon kellemes, nyoma sincs a napközbeni kánikulának, a közeli pálmaligetek felől párás, hűs levegő érkezik. Az asztalon szép teríték, kovácsoltvas gyertyatartó – minden adott egy remek, házassági évfordulóhoz illő közös vacsorához. Mert éppen ezen a napon volt húsz éve, hogy az a bizonyos két Igen elhangzott a szülőfalunk anyakönyvvezetője előtt. Mi minden történt azóta… de ez egy másik írást kívánna. Vacsora közben azon tanakodtunk, hogy itt kellene maradnunk egy napot. Beszéltünk is a recepciós sráccal, aki ezt igen nagy örömmel vette és egyből különféle programok lehetőségét vázolta fel. Abban maradtunk, hogy másnap délelőtt 10-ig eldöntjük mitévők legyünk.
Már este lefekvéskor elhatároztuk, hogy maradni fogunk és benevezünk egy sivatagi élménytúrába. Meg is rendeltettük a terepjárót, aki majd értünk jön három óra után, amikor a hőség kissé alább hagy. Így a medence környékén és a vízben töltöttük a nap nagyobb részét. Illetve F. rendezett egy nagymosást is, amire már igen nagy szükségünk volt. A ruháink a tetőn meg is száradtak pillanatok alatt. Indulás előtt ebédet kaptunk a medence melletti árnyas pihenőben. Mellénk érkezett egy család két kislánnyal, de mivel nem rendeltek előre ebédet, sajnos nem kaptak semmit ásványvízen kívül. Mivel a saláta adagjainkat erősen eltúlozva mérték ki, az egyik tányért nekik adtuk, hogy valamit ehessenek. A két kiscsajszi örömmel burkolta be a sok zöldséget.
Délután alig késve meg is jött értünk egy hófehér Land Cruiser, egy hamisítatlan, kék kendős-turbános berber sofőrrel és nekivágtunk a szaharai kalandtúrának. Menet közben megálltunk az utolsó emberlakta városkában Mhamidban, ahol feltankoltunk a kellő mennyiségű élelmiszerrel és vízzel, majd a jobb sorsra érdemes terepjáró megkezdte útját az egyre nagyobb homokdűnék között az Algír határ felé, a sivatagi táborba. Itt is a Draa medrét követte utunk, csakhogy maga a víz már nem a felszínen, hanem mélyen a talajszint alatt folyik. Nyomát egy messziről látható zöld szalag jelzi, mert élet és növényzet csak ebben a folyó által behatárolt szűk sávban létezik. Egy helyen csigás-köteles kútra akadtunk, mellette két szamár várakozott türelmesen, hogy valaki megitassa őket. Sofőrünk ki is szállt, húzott nekik vizet a csigás kútból, majd maga is megmosdott. Szegény igen rossz állapotban volt a koplalás miatt, azt gondoltam majd iszik egy pár kortyot, hiszen eléggé kicsi a valószínűsége annak, hogy Allah pont akkor nézne ide a Szahara eme kis eldugott szegletébe, amikor emberünk torkán véletlenül leszalad fél liternyi, homokos sivatagi víz…..de tévedtem. Pár apró korty vizet ugyan a szájába vett, de némi öblögetést követően hiánytalanul ki is köpte a homokra szomorúan nézve, ahogyan az rögvest el is tűnt a sárgás talajon. Aztán ríkatta tovább szegény Toyotát a mély homokban, néhol elakadva, majd tolatva kiszabadítva a kocsit. Nem egy zsíros állás itt terepjárónak lenni, annyi biztos. Menet közben találtunk is egy Pajero-ról származó teljes hátsó lökhárítót, rendszámostól az egyik dűne aljában. Be is pakolta azzal, hogy majd másnap leadja a rendőrségnek. Aztán vagy 150 kilométer és három óra autózás után megpillantottuk, amiért ilyen messze eljöttünk otthonról.
Hatalmas, sárga homokdűnék bontakoztak ki a poros-párás levegőn át a horizonton. Marokkó legmagasabb ilyen jellegű képződményei felé haladtunk, egy bedouin mintára épített sátortáborba. Magasságuk néhol a kétszáz métert is meghaladja, olyan érzés volt közöttük kanyarogni, mint ha apró hangyákká zsugorodtunk volna össze. A táborban rajtunk kívül nem volt más vendég, ez is annak köszönhető, hogy nyáron alig van turista a meleg miatt. Mondjuk meg is tudom érteni őket.
A házigazdánk, Ahmed fogadott minket, megmutatva az éjszakai sátrunkat és minden egyéb fontos helyet, amire a másnap reggelig itt tartózkodásunk alatt szükségünk lehet. Ezek voltak a konyhasátor és a fürdő. A lakósátor elé kitettek egy asztalt, amire kis idő múlva már hozták is a forró mentateát és némi, homoktól lágyan korcogó süteményt. Mi pedig csak ültünk a kisszékeinken és azon tűnődtünk, hogy már megint, hová sikerült eljutnunk… Aztán sétáltunk egy nagyot a tábor körül, élvezve a rengeteg homokot. Megmásztunk pár kisebb dűnét, együtt érezve azon tevékkel és emberekkel, akik egész életükben ezen a talajon járnak. Az egyik magasabb dűne tetejéről átnéztünk Algériába (a távolság nem lehetett több, mint 30-40 kilométer) és láttunk még két-három, a mienkhez hasonló tábort is. De emberi mozgás sehol sem volt látható.
Pont vacsorára értünk vissza. Kaptunk “Szahara salátát” és “Szahara csirkemellet” saslikként, de a legszaharaibb a mindenütt ott lévő homok volt. Közben megpendítettük Ahmednak, hogy vajon milyen lehet a teliholdas éjszakában Isten szabad ege alatt aludni a Szaharában? Először lelkesen mesélte, hogy ő csak itt kint szeret lenni és amikor egyedül őrzi a tábort, akkor csak hever a földön és nézi a csillagokat, majd a reakcióink után már nem is kérdezett semmit, csak kipakolták a segítőjével az ágyainkat a sátor elé és jó éjszakát kívánva elvonultak a saját rezidenciájuk felé.
Mi még meglátogattuk a fürdőt, ami egy sárból tapasztott, kicsi, koszos kis tyúkólra emlékeztető ojjektum volt, de volt benne guggolós wc és víz folyt a csőből a mosdó felett. A helyi szokásokhoz és lehetőségekhez mérten ez maga volt a mindenek-felett megtestesült luxus. Aztán csak feküdtünk az ágyunkban és bámultuk az eget, a csillagokat és a teleholdat, míg a langyosan lengedező, fülünkbe-orrunkba homokot permetező sivatagi szél álomba nem ringatott. De előtte még beállítottam a telefonomat ébresztőre, mert nem szerettem volna lekésni a Napkeltét.
4.30-kor kellemetlen zajra ébredek… ja, a telefonom ébreszt. Rég volt már rá szükség, el lehet szokni tőle. De hamar rájövök, hogy mi az oka a lármának és már talpon is vagyok. A nagy karéjú telehold éppen kezd lebukni a horizont vonala alá, az ellenkező oldalon pedig halvány pír játszik a homokdűnék sötét, lágyan ívelő kontúrjának felső peremén. Nyakam, fülem, szemem, mindenhol tele vagyok finom homokkal, olyan a lepedő alattam, mint valami csiszolópapír. Becélzom a legmagasabb dűnét a tábor közelében és neki vágok. Egy darabig elég könnyen megy a mászás, de aztán jön a “kettőt lefelé, egyet előre” üzemmód. Eléggé fárasztó sport ez a dűne-climbing. De csak felérek a gerincére. Onnan pedig egy mesebeli csodavilág tárul elém. Amerre a szemem csak ellát, váltakozó magasságú, hullámzó homoktenger mindenütt. A kelő Nap fényében ezernyi színben játszó homok-óceán semmi máshoz sem fogható jelenség. Gyönyörű, ám halálos díszlet. Bele képzelem magam, mi lenne ha most itt hagynának, itt maradnék kísérő, autó, hűtött palackos ásványvíz nélkül. Elkezdem tisztelni azokat az embereket és állatokat, akik képesek ebben a rideg környezetben megélni.
Mert van ám itt élővilág, még ha nem is könnyen felfedezhető. A szél által tükörsimára planírozott homok mutatja az elmúlt órák történéseit. Itt egy bogár mászott, majd oldalról becsatlakozott az alig látható csapás mellé egy másik, furcsa nyom-képlet. Egy gekkó kacsázó nyomai, amiknek gazdája valószínűleg nem felebaráti szeretettől vezérelve eredt a bogár nyomába. Követtem egy darabig a történéseket, de a dűne másik oldalán elvesztek a nyomok. Így nem tudtam meg, hogy mi lett a történet vége. Dráma, vagy hepiend? Habár minden csak nézőpont kérdése. Egy éhes gekkó nem lehet túl vidám. A dűnék állandóan mozgásban vannak. Ahogy ülök a tetején látható, ahogyan a lenge szél állandóan pergeti a homokot a szélmentes oldal meredekére. Ez erősebb szélben sokkal intenzívebbé válik. Ahogyan jöttünk errefelé, mindenütt pálmalevelekből font homokfogókkal igyekeztek megállítani a sivatag gyors térhódítását. De ezek csak részeredményeket hoznak, hiszen elég bele gondolnunk, hogy pár tízezer évvel ezelőtt itt még zöldellő szavannák és erdők voltak, amiknek azóta csupán fosszilis maradványai lapulnak mélyen a homok alatt. Hát hol van az öntelt ember parányi ereje ahhoz, hogy komolyan beavatkozzon ebe a folyamatba?
Miután kifotózom magam (sajnos a gépünkbe homok került, ennek nyoma minden elkészült képen ott virít), visszacsúszkálok a táborba. Már hozzák is a reggelinket, hiszen elég korán vissza kell indulnunk, mielőtt a hőség elkezd tombolni. Apropó! Az iskolában azt tanultuk, hogy a sivatagban nagyon nagy a hőingadozás. Nappal 50-60 °C a jellemző, amiből éjszakára fagypont alatti hőmérséklet is lehet. Nakérem, ez itt biztosan nem igaz. Itt éjjel sem volt hideg, de még csak hűvös sem. Lehet, hogy a tankönyvek íróinak sűrűbben (de legalább egy alkalommal) el kellene látogatniuk ide, vagy alkalmasabb informátorra támaszkodniuk. Ahmed el is mondja, hogy télen valóban hűvösek az éjszakák, de ilyenkor nyáron nem kell sátorban aludni a hideg miatt.
A hazaút alatt nem igen szólunk egymáshoz, mindketten az átélt élmények hatása alatt rendezgetjük gondolatainkat. Sofőr-vezetőnk is örül, amikor kipakolhat minket a szálloda előtt, nem kíváncsi ránt tovább. Letelt a bérbe adott ideje, újból a maga ura lehet. A nap hátralévő részét jóleső semmittevéssel múlatjuk. Sűrűn meglátogatva a medencét. Egy nap elég volt hozzá a Szaharában és sokkal jobban tisztelem a vizet. A hiánya elképzelhetetlen lenne, ezt a saját bőrömön érezhettem. Megérdemli a törődést. A szállodás srácok és pár környékbeli is megmártózik időnként. A fiuk érdekesen oldják meg a fürdőruha-kérdést. Egyetlen bermuda szabású gatyájuk van, ami egy széken szárad a szeráj belső udvarán. Amelyiknek éppen úszhatnékja támad, az magára kapja és csobban egyet. Egyszerre talán még soha nem fürödtek. Estére megrendeljük a napi tajin adagunkat, ami ismét nagyon finomra sikerült. Miután a szakács kiszolgál minket (nagyon illemtudó és barátságos lelkű fiatalember) ott helyben letudja az estére elrendelt imáját az asztalok között. Miután végez, társa is követi a példáját. Meglepő, hogy ennyire nyíltan élik vallási életüket, de ugyanakkor ez cseppet sem tolakodó. Mikor elrendezték napi, Allahhal való eszmecseréiket, kitesznek egy laptopot a bárpultra és meccset néznek. Akár merre járunk az országban, a VB eseményeit mindenütt élénk figyelem övezi.
Teljesen kipihenten bújunk ágyba, a két nap pauza után holnap végleg hazafelé vesszük az irányt.
A befejező epizódhoz kattints ide!
Cimkék:
A Honda felélesztette a legendás Transalp típust is. Soros motorral készül, mint az Afrrica Twin - de vajon hogy sikerült?
Elolvasom »Régóta várjuk a Benelli középkategóriás új túraenduroit. Lássuk végre, mennyire felel meg a várakozásoknak a TRK 702 párosa!
Elolvasom »Méghogy 1000 köbcenti alatt nincs élet? 1000 kilométert tettünk meg egy 125-ös kismotorral, és még nézelődésre is futotta közben!
Elolvasom »Nemrég mutattuk be a magyar Serpentize motoros ruha márkát. A kínálatból talpig feketébe öltözve kezdtünk tartóstesztbe.
Elolvasom »