A múlt hétvégén egy nagyszerű másfél napos túrán vehetett részt az a maroknyi motoros, akik nem rettentek vissza az időjárás előrejelzéstől és inkább nyeregbe pattantak, bízva a kegyes égiekben. Azért hangsúlyozom ennyire az időjárás milyenségét, mert kétesélyes volt a dolog – a rendezvényt eredetileg szeptember 12-13-ra tervezték, ám a folyamatos esőzések miatt mostoha körülmények uralkodtak az aszfalttól távol. Az esemény a MOTOzin magazin szervezésében, a BMW Motorrad Magyarország támogatásával jött létre, a túra pontos megnevezése BMW GS & Motozin Kalandnap volt – ez alapján könnyedén kikövetkeztethető, hogy a bajor gyártó túra-endúrói alkották a mezőny gerincét. Olyan szervezett túra volt ez, ahol a tereppel és burkolatlan utakkal most ismerkedő motorosok ellenőrzött körülmények között próbálgathatták saját és motorjaik korlátait. Emellett egyes állomásokon lehetőségük nyílt a résztvevőknek kipróbálni három BMW modellt: a sima F800GS-t és két F800GS Adventure-t.
Pénteken délután fél háromkor már szinte mindenki izgatottan várta a három órai indulást a biatorbágyi viadukt melletti benzinkúton. Jómagam az egyik F800GS Adventure nyergében érkeztem, két dobozzal és utcai gumival szerelve. A gumiválasztás miatt egy kissé aggódtam, ugyanis az eseményt megelőző hétvégén a bütykösebb gumival szerelt változattal is akadt probléma egyes szakaszokon a sáros erdei utakon. Emiatt bölcs döntés volt elhalasztani az eseményt – szerencsére a napsütés megtette a hatását és a vészesnek gondolt helyeken már csak egy kis dagonya maradt, amely arra jó volt, hogy belekóstolhasson az ember a varacskolásba, de ne menjen el a tereptől a kedve.
A rövid köszöntő és eligazítás után mind a huszonhárom motoron átvetettük a lábainkat és elindultunk Sóskút irányába, hogy ott Pusztazámor végéig eljussunk, ahol kezdődhetett az első földutas terepszakasz. A falu végén Mackó keresztbe állította az egyik F800GS Adventure-t, hogy mindenki jól lássa az instrukciókat, amelyekkel ellátta a többieket. Megtudhattuk, miként kell rossz minőségű földúton és terepen motorozni ezekkel a nagy túra-endúrókkal. Az állva motorozás és a helyes testtartás bevésését követően sietősen a lábunk közé kaptuk a vasakat – azért sietősen, mert időközben egy hatalmas Liaz teherautó érkezett a földúton és a sok lúd disznót győz mondást hanyagolva inkább szabad utat biztosítottunk számára.
A szinte poros úton haladva egyre inkább megkönnyebbültem, a saras részek egyáltalán nem jelentettek problémát a már kissé kopott Pirelli Scorpion Trail abroncsoknak. Pusztazámorról szántóföldek és szőlők mentén kalandoztunk végig az Etyeki Borvidéken – az egyik megállónk alkalmával belepillanthattunk a nagyüzemi szüretelésbe. Korántsem olyan romantikus, mint a régimódi, kézzel való szőlőszedés, de látványosan hatékonyabb. A gép percek alatt végig gurul a sorokon, majd ha megtelt a puttonya, a szőlőfürtöket egyből egy fóliával kibélelt pótkocsira borítja.
A sárban való sikeres haladáshoz néhány jó tanácsot kaptak a kalandorok – itt még bizonytalanok voltak a képességeiket illetően, ám ez a túra során folyamatosan változott, ráadásul pozitív irányba. Az első dagonyás részt még a legtöbben kikerülték – itt ugyanis volt lehetőség pár méterrel odébb elhaladni. Néhány száz méter után viszont a teljes utat finom sár borította, traktorvágta keréknyomokkal és méretes pocsolyákkal tarkítva. Egy endúrósnál a visszaút fogalma alapból nem létezik, a kerülőút is csorbítja a büszkeséget – itt viszont egyik sem volt lehetséges, így mindenki kénytelen volt az akármekkora motorjával nekivágni a sárfürdőnek. Több kevesebb sikerrel mindenki átjutott az akadályon – külön tisztelet a végén motorozóknak, ugyanis mi az elején könnyedén áthajtottunk mindenen, a csapat vége viszont már pépesre taposott talajon kellett, hogy motorozzon.
Bicske határában újból szilárd burkolat fogadott bennünket, így a gumik egy kicsit fellélegezhettek és megszabadulhattak a sártól. A motorok viszont már kezdtek egyre jobban mutatni – egy túra-endúró akkor szép, ha piszkos, nem pedig csilli-villi szalonmotor kinézettel. Ezt követően Vasztélypusztát céloztuk meg, mint következő állomás, természetesen ezt is egy kellemes mezőgazdasági földúton. Az időjárás egy hét alatt csodát művelt a környékkel, az úton vígan porzott végig a közel két tucat motoros. A Gerecse peremvidékén csodálatos fény-árnyék játéknak lehetünk tanúi a késő délutáni órákban: a lágy ívű dombokon és lankákon, erdők-mezők találkozásánál mesebeli látvány tárult elénk.
Egy rövid ideig a Szent Jakab zarándokúton vágtattunk, majd letértünk Gyarmatpuszta irányába. Itt már komolyabb sár fogadott minket és az úton szinte végig mély keréknyomokban vergődtünk. Minden egyes méterért meg kellett küzdeni ezekkel a nagy bálnákkal.
Ha egyszer belecsúszik a kerék a vájatba, akkor onnan nincs kiút – ez nem úgy működik, mint egy mázsás szöcskével. És a kerék természetesen belecsúszik, mert a bakhát lejt mindkét irányba, az utcai gumiknak pedig annyi oldaltartásuk nincs, mint egy kopott cross guminak – így jobb a dolgok elejébe menni és irányítottan belevezetni a masinákat. Ha magától indul el, könnyen meglepetés érhet bennünket és az motoron a legtöbb esetben nem jól végződik.
A sárdagasztás után szükség volt a tüdőnek levegőre, a dohányosoknak pedig némi füstre, így Gyarmatpusztán szusszantunk egyet. Ezt a saras részt azért iktattuk be, mert túl jól álltunk az idővel, a vacsora pedig még javában készült – nincs rosszabb egy táborban rostokoló, éhes motoros bandánál. Így viszont kellőképpen a végéhez közeledett a délután és már nem kellett sok, hogy ránk köszöntsön az este. A táborhely Tarján mellett egy horgásztó partján volt, festői környezetben – a szállás kialakításáról a nomád motorozás szakértője, Gyurgyó gondoskodott. A motorok leparkolását követően gyorsan előkerültek a tüzes vizes flaskák és az egyéb tudatmódosító italokat tartalmazó üvegek.
Másnap reggel hét órakor már javában folyt a táborbontás, a tekintetekben látszódott, hogy hosszúra nyúlt az éjszaka és gyorsan beköszöntött a hajnal. A tó fölött álmosan terült el még a reggeli pára, ám a dombok mögött a felkelő nap sugarai narancssárgára festették az eget. Kifejezetten jó időnek néztünk elébe. A kiadós, tipikus magyaros reggeli után inkább pálinkázott volna tovább mindenki, de a túrát folytatni kellett – teli hassal és álmosan csatoltuk be a bukósisakot, ám az indulást követő csípősen hűvös levegő egyből felébresztett mindenkit.
Tarjántól Tatabányáig egy kellemes erdei szerpentinen döntögettünk, majd a bányászvárost követően Várgesztes felé fordítottuk paripáinkat – természetesen nem a fő közlekedési útvonalakon, sokkal inkább kanyargós és keskeny mellékutakon. Várgesztes és Vérteskozma között egy csuda jó tempósra vehető erdei út található – igazi játszótér a vízmosásokkal tarkított kis utacska, egyedül a turistákra illik figyelni hétvégén, akik sok esetben nem tudják, hogy éppen közúton gyalogolnak. Elvágtattam felfelé az úton, hogy ellenőrizzem mennyire járható, addig Mackó instrukciókkal gazdagította a túrán résztvevőket, hogy mire érdemes figyelni a következő útszakaszon. Az út tökéletes volt, ám térerő híján nem tudtam jelezni, hogy jöhetnek, így leviharzottam szólni, hogy újból feljöhessek.
Egy régi kőbánya gödrében lehetőségük nyílt a részvevőknek tesztelni a három F800-as BMW-t – lelkesen nyúzták a motorokat fel és alá. Rám hárult az a feladat, hogy bemutassam a Gelande & Strasse motorok strapabíróságát – ezt persze csak idézőjelben említem. Nem terveztem előre, hogy egy hatalmas zakóval szórakoztassam a közönséget, ám a terepmotorozás során gyakorlatilag folyamatosan a tizenkilencre húzunk lapot. A gödör alján túl nagy volt a lendület, de a végén mégis kevés volt a gáz. Fél méterrel odébb felhajtva még akár jó is lehetett volna, de úgy megdobta a feljáró a motor hátulját, hogy nagyobb gázfröccsöt kívánt volna a megfelelő földet éréshez. A legnagyobb baj mégis a hezitálás és az oda nem figyelés volt. A nekifutásnál felkoppant a motor első teleszkópja, ez elterelte a figyelmemet és nem koncentráltam teljesen a felfutóra. Nem is pont ott kívántam felmenni, mégis így jött ki – közben haboztam, hogy most eldobbantsak vagy ne és ez a pillanatnyi töprengés és a kevés, tartott gáz elég volt ahhoz, hogy a motor kirúgó hátulja majdnem átejtsen a kormányon. Mégis sikerült a nyeregben maradnom, a lábam viszont lecsúszott a lábtartóról és a földről visszadobbantva beszorult az alumínium oldaldoboz és kerék közé – innen egyenes út vezetett a bukáshoz. Az esés tanulsága: ha valamit elkezdesz, akkor vidd is végig, mert ha közben változtatsz vagy gondolkozol, akkor ez sül ki belőle. Ami nem megy gázzal, azt oldd meg több gázzal. Nem a bizonyítványomat szeretném magyarázni, csak arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy dobozokkal felszerelkezve csak nagyon módjával kell menni az aszfalttól távol. Mikor teljesen biztos az ember a dolgában, akkor is megtörténhet a baj. Az esést követően nem igazán éreztem a lábamat, így azt sem tudtam, hogy csak a cross csizma tartja-e össze vagy tényleg egyben van. Ennek ellenére folytattam a túrát – mi mást csináltam volna ott az erdő közepén?
Vérteskozma egy igazi kis ékszerdoboz a Vértes szívében, ám nem időztünk sokáig itt – ketyegett az idő, ezért tempósan átmotoroztunk Gántra, hogy az onnan induló homokos úton megtekintsük a kápolnapusztai temetőt és emlékművet. A hely rendkívül kísérteties, a sírkövek feliratait szemlélve rossz érzés fog el mindenkit: a halálozások időpontja mind ugyanarra napra esik. Aki mészárlást sejt a dolog mögött, az jól gondolja.
A Gánttól négy kilométerre fekvő Kápolnán a második világháború idején húsz, zömmel sváb család élt. A háború utolsó előtti évétől kezdve rendszeresen orosz partizánok jelentek meg élelmet szerezni, és vérfürdővel fenyegettek, ha elárulják őket. Az itt élők 1944 karácsonyáig hallgattak, majd feljelentést tettek a csendőrségen. Az egyik partizánt sikerült elfogni, aki azonban a Mór felé vezető úton el tudott menekülni. A visszaemlékezők szerint ő tért vissza a 2. ukrán front felderítő zászlóaljával 1945. március 16-án. Az összes helybeli férfit, és azt a két, civilbe öltözött magyar katonát is megölték, akik a pincéből lőttek vissza rájuk. Kápolna így férfi nélkül maradt, az asszonyok és a gyermekek nagy részét pedig kitelepítették.
Itt már kellőképpen éhes volt a társaság, ezért miután mindenki jól letesztelte a BMW-ket a homokos utakon is, Csákberényt céloztuk be a térképen. Gánttól odáig aszfalton haladtunk, majd az előzetes terveink szerint a szőlők között jutottunk volna el Csókakőig, ám egy szüreti mulatság utunkat állta – kénytelenek voltunk megfordulni és egy új utat választani. Szerencsésen sikerült egy széles köves és poros utat találnunk – tempósan hajtottunk egészen a 81-es főútig, amelyen sokat nem mentünk – amint lehetett, letértünk Csókakő felé. Itt felkanyarodtunk a szőlőhegy felé, amint lehetséges volt és egészen Mórig poroltuk rajta. A helyi gyerekek örömére Mór határában megálltunk egyet pihenni – csodáló tekintet kíséretében mutogatták, hogy csavarjunk oda a gáznak egy jó nagyot. Aki megtette, azt tapssal jutalmazták – sokan ezt egyfajta magamutogatásnak élik meg, pedig visszagondolva mi magunk is milyen boldogok voltunk kiskölyökként, amikor egy-egy ismeretlen motoros odarántott neki, csak mert szépen kértük.
A móri benzinkúton megtankoltuk a lovakat, én pedig egy újabb fájdalomcsillapítót vettem magamhoz, ugyanis az esés után a lábam a csizmában már nagyon kezdett sajogni. Innen Tatáig pihentető aszfalton faltuk a kanyarokat, majd a Tata melletti Dunaszentmiklóst követően újból terepre váltottunk. Ez a szakasz egy kevésbé technikás, inkább tempós erdei földút, néhol homokkal, néhol pedig sikamlós agyaggal borítva. Az egyik pihenő alkalmával egy óriási hernyó araszolt a motorok között – elképzelni sem merem, hogy mekkora lepke lesz belőle, már ha jól sikerült beazonosítani az élőlényt. Bizonyára ritka állatról lévén szó, inkább megfogtam és odébb tettem egy bokorba, mert a negyvenhat kerék közül egy biztosan megtalálná, ha tovább téblábol az úton.
Bikolpuszta közelében értünk le a Tardosról Süttőig vezető aszfalt útra – itt már nagyon közel volt az ebéd helyszíne. Malomvölgyig békésen kanyarogtunk, mi a nagy kalandorok a sáros motorjainkkal. Alig vártam, hogy oldaltámaszra állíthassam a GS-t és a gőzölgő bogrács közelébe férkőzhessek. Mennyei kolbászos lecsó volt friss kenyérrel az ebédünk – ennél jobbat nem is készíthettek volna nekünk a szervezők. Az ínycsiklandó ebédtől eltelve és a fájó lábamtól vezérelve úgy döntöttem – a többiek tanácsára – hogy innen már Tata felé veszem az irányt és hazagurulok, ugyanis nem lehetett tudni, hogy milyen állapotban lesz a lábfejem, ha leveszem a csizmát.
Őszinte búcsút véve a többiektől nyugatnak vettem az irányt, míg a többiek ellenkezőleg tettek és kelet felé távolodva hagyták el az étkezés helyszínét. Remek másfél napot tudhattam magam mögött, amelybe csak egy nagyon kicsit tudott belerondítani a Vérteskozma előtti malőr. Úgy gondolom, hogy mindenki rengeteg élménnyel és még több tapasztalattal tért haza a hétvégéről. Szemmel láthatóan sokat fejlődtek ezalatt a rövid idő alatt a fiúk – amilyen bizonytalanul kezdték a nagy vasakkal a földutazást, olyan magabiztossággal terelgették a kalandtúra végére a gépeiket. Remek alkalom egy ilyen rendezvény azok számára, akik társak hiányában egyedül eddig nem vágtak neki egy ilyen útnak. Fontos, hogy legyen valaki, aki jó tanácsokkal lát el és mutatja a helyes utat, különösen igaz ez a terepmotorozásra. A mai túra-endúrókat lesajnálóan szokás emlegetni, hogy már csak aszfalton boldogulnak – a fiúk ennek az ellenkezőjét bizonyították: kevés terepes tapasztalattal sem adódott olyan szituáció, amelyet ne lehetett volna megoldani még akár egy nagy 1200-as GS-sel is.
Cimkék:
A Honda felélesztette a legendás Transalp típust is. Soros motorral készül, mint az Afrrica Twin - de vajon hogy sikerült?
Elolvasom »Régóta várjuk a Benelli középkategóriás új túraenduroit. Lássuk végre, mennyire felel meg a várakozásoknak a TRK 702 párosa!
Elolvasom »Méghogy 1000 köbcenti alatt nincs élet? 1000 kilométert tettünk meg egy 125-ös kismotorral, és még nézelődésre is futotta közben!
Elolvasom »Nemrég mutattuk be a magyar Serpentize motoros ruha márkát. A kínálatból talpig feketébe öltözve kezdtünk tartóstesztbe.
Elolvasom »