Motorral az Alpok legkeletibb csücskébe

Érdekes módon úgy sikerült elgurulgatni saját motorunkkal közel százötven ezer kilométert, hogy csak a környező országokban jártunk. Ám még ezekben is kimaradtak egyes területek – így rengeteg szépet és jót hallottam a Triglav Nemzeti Parkról és a Mangart hágóról, azonban soha nem jutottunk el oda. Idén sem ezt terveztük, hanem egy toszkánai túrát. A két szűk keresztmetszet, az idő és a pénz azonban átírta a forgatókönyvet. Csupán három napot tudtunk rászánni az útra – így megcéloztuk a Júliai Alpok legkeletibb csücskét Szlovénia túlsó felén.

A három fejű csúcs

Amennyiben megnézzük az Alpok térképét (lásd képgalériánkban, amelyet bármely fotóra kattintva elérhetsz), azt látjuk, hogy keleti nyúlványának legmagasabb pontja a Triglav-hegység a maga 2’864 méterével. Nevét egyes vélemények szerint arról kapta, hogy Bohinj felől nézve csúcsai úgy néznek ki, mint ugyanennyi fej (tri-glav = három fej) – mások úgy gondolják, hogy a szlávok régi pogány istenéről kapta a nevét. Annyi tény, hogy Szlovénia nemzeti jelképe a hegység: ez látható címerükön, illetve a náluk készült 50 eurocentes érméken is.

Az első napi útvonal

A körülötte található Triglav Nemzeti Park Szlovénia egyetlen ilyen intézménye, ennek megfelelően nagy becsben is tartják. Sőt,a 84’000 hektáros rész az egész Alpok egyik legnagyobb védetté nyilvánított területe is. A vulkáni eredetű, számos gleccser- és folyó alakította nagyon változatos domborzati- és vízvilágú park területén egyébként csak 2’500 méternél magasabb csúcsból hét található! Jó túracélpontnak ígérkezett hát, mert ahol ennyi hegy- és tó van, ott csak kellemes élmények várhatják a motorost.

A Dráva völgye csodálatosan szép – főleg ha nem esik

Régi alapelvem a motoros túrázással kapcsolatban, hogy mániákusan kerülöm az autópályákat. Inkább tartson egy-egy nappal tovább az oda- és visszaút, de akkor sem unatkozom hosszú órákon át egyenesen haladva. Ennek megfelelően a Bledig tervezett első napi etap sem tartalmazott túl sok egy számjegyű főutat sem. Budapestről indulva a Velencei-tó után egy kicsit még gurultunk a 8-ason, azután a Balaton-Felvidéken keresztül, Tapolca majd Zalaegerszeg érintésével Lentinél átléptünk Szlovéniába.

A javasolt útvonalon ilyen meseszép látvány fogad, amikor belépsz Ausztriából Szlovéniába

Innen jópofa játékot játszottunk: Muraszombat után egy kicsit belecsippentettünk Ausztriába is, majd Maribortól a Dráva völgyében folytattuk utunkat. Itt egy futó zápor elkapott ugyan, de azt követően ismét jó időben folytathattuk az utat. Amely Dravograd után ismét osztrák földön vezetett, a 81-es számmal jelzett aszfaltcsíkon. Amennyiben errefelé terveztek motorozni – erősen javaslom! – kicsit érdemes erőszakoskodni a tervező programokkal, hogy a 82-esen vigyen vissza a szlovén határra. Ez alsó rendű, de teljesen jó minőségű és csodaszép útvonal – csekély forgalommal. A déli szomszédnál azután 210-es néven folytatódik az aszfaltcsík, amely már meseszép szerpentinen vezet – olyanon, amelyről Magyarországon még csak nem is álmodhatunk.

Bledi panoráma

Eredetileg nem terveztük biztosra, hogy egy nap alatt eljutunk Bledig – azonban olyan szép volt az útvonal, hogy szinte észrevétlenül meg is tettük az 540 kilométert és a Triglav Nemzeti Park „fővárosában” találtuk magunkat. Kicsit még motoroztunk a 2,1 kilométer hosszú és 1,4 kilométer széles vízfelület – mellesleg Szlovénia második legnagyobb tava – körül, majd gyorsan szállást kerestünk. A part közelében nem is álmodtunk olcsó elhelyezésről (ottjártunkkor még bőven főszezon volt), így hamar bekvártélyoztuk magunkat egy hotelbe, és sétára indultunk. A bledi tó, a rajta található sziget a Nagyboldogasszony templomával, a parti templom és az égbe nyúló sziklára épült vár mind gyönyörű látnivaló, így nagyon kellemesen telt az este.

A második napi útvonal

A második napon a Mangart „meghódítása” és a Triglav környékének minél alaposabb bebarangolása volt a kitűzött célunk. Ennek érdekében – bár nem terveztünk sok kilométert, viszont annál több megállást aznapra – korán el is indultunk. Ha már Szlovénia második legnagyobb állóvize mellett aludtunk, akkor elugrottunk az első helyezetthez is, amely a Bohinji-tó. A 4,2 x 1 kilométeres csodaszép környezetben fekvő tavacska a Zlatorog legendájáról ismert leginkább – ez a mesebeli kecskebak a Triglav hegycsúcsain élt, és a hegyek elrejtett kincseihez az ő arany szarvai jelentették a kulcsot. Amikor meglőtték, lecsöppenő vére nyomán azonnal gyógyító virágok nőttek, amelyekből táplálkozva mindig új erőre lelt. Az ő szobra áll a tó partján.

A Bohinji tó partján a legendás kecskebak szobra

A hegységet délről megkerülve jó ideig a Soča folyó (magyar nevén az Isonzó) völgyében haladunk. Lassan száz éve, az Első Világháborúban itt elképesztően súlyos harcok zajlottak: 1915 és 1917 között szám szerint tizenkétszer csaptak össze a szemben álló felek. Csak magyar katonából háromszázezer fő volt a veszteség ezen a területen! Bovecben két lehetőségünk van: vagy balra tartunk és átlépünk Olaszországba, vagy maradunk szlovén földön és a történelmi jelentőségű Vršič hágót választjuk. Mi az előbbi mellett döntöttünk – mert a Mangart nagyon erősen vonzott.

Mangarti panoráma

Maga a hágó egy viszonylag nagy forgalmú útnak bizonyult – az izgalmas része csak az után kezdődik, hogy letérünk erről. A csúcsra vezető rész már fizetős szakasz, azonban nem szabad kihagyni, ha erre jár az ember. A sorompó után ugyanis egy észvesztően keskeny, jóindulattal egy sávos utacska kapaszkodik a csúcs felé. Hajtűkanyarok, szurok sötét alagutak, és drasztikusan csökkenő hőmérséklet. Sajnos itt már nagyon lógott az eső lába, így 1,7 kilométeres tengerszint feletti magasság környékén már a felhőkben motoroztunk. 1’850-en még meg tudtunk állni fotózni egyet, fent az épített út kétezer méter feletti tetején azonban már az aszfalt szélét sem igen láttuk. Mindezt tetézendő 11 fokig zuhant a hőmérő által jelzett adat (a reggeli-délelőtti 28-30-hoz képest) – legalább alaposan tesztelhettem az új felszerelésemet. Napsütésben biztosan élvezhettük volna még a tájat, így azonban gyorsan ereszkedésbe kezdtünk.

A Vršič hágót orosz hadifoglyok építették az Első Világháború alatt. Nagyon sokan vesztek ott közülük

Olaszországban járva a magunk fajta kávéimádó embernek a legfontosabb dolga, hogy beüljön valahova egy presszóra. Tarvisiónak az a része azonban, ahol a Szlovénia felé visszafordul az út annyira szegényes és élettelen volt szombat késő délelőtt, hogy ezt a gasztronómiai élményt kénytelenek voltunk kihagyni. Inkább a korábban leszavazott Vršič hágó felé fordítottuk a paripa első kerekét. A már említett isonzói csaták során az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének ellátása érdekében főleg orosz hadifoglyokkal építtették meg Szlovénia máig legmagasabb burkolt hegyi átkelőjét. Az 1915-re elkészült építkezés során rengeteg munkás vesztette életét.

A Vršič valamennyi hajtűkanyarja macskaköves. Majdnem száz éves kövek!

A hágó különlegessége, hogy a hajtűkanyarokat azóta sem burkolták le, itt még az eredeti, lassan száz éves macskaköveken motorozhatunk. Nem a mélyen bevett fordulók jellemzik a motorosok stílusát, sokkal inkább a vadregényes táj csodálata. Mi északról a csúcsig jutottunk, majd a szemből érkező láthatóan nem vicces vihar elől inkább hátraarcot fújtunk. Ami persze most sem sikerült – ahogy általában soha nem is szokott. A hegyről még lejutottunk, aztán újra előkerültek az esőruhák – amelyeket nagyjából a túra végéig magunkon is kellett hagynunk. Innentől sajnos mérsékelten élveztük a környéket…

A harmadik napi útvonal

Még egyszer beugrottunk a Bledi tóhoz, amely ekkor, a szakadó esőben már kevésbé volt vonzó, mint előző este. Visszafelé más utat választottunk: Tržič után a 91-esen léptünk be Ausztriába, majd Klagenfurt alatt keletnek kanyarodtunk. Ekkorra késő délután lett, így lassan szállást kerestünk. Teljesen véletlenszerűen célba vettem a Klopiener See-t, amelynek parja nagyon szimpatikusnak tűnt. Kis keresgélés után (nem nagyon volt szabad szoba!) egy olyan panzióban sikerült megszállnunk, ahol ráadásul egy magyar pár dolgozott a recepción. Tőlük tudtuk meg, hogy ez Ausztria legmelegebb vizű tava – az egész szezonban ezért vannak tele a hotelek. Mi persze nem fürödtünk benne, örültünk hogy legalább egy sétára alkalmas lett az idő – mert ekkor csak csöpögött az eső.

A Klopiener See Ausztria legmelegebb vizű tava

A harmadik nap célja alapvetően a hazajutás volt – de azért még szerettem volna egy kicsit kanyarogni is. Így reggel hűvösben, de legalább esőruha nélkül indultunk el. Kicsit körbemotoroztuk a tavat, majd azonnal húztuk is fel a nejlont, ugyanis megint rákezdett… Természetesen a motorosok paradicsomának számító B69 felé tartottunk, amelyen még annyival sem tisztelt meg az eső, hogy kissé alább hagyjon. Ennek, valamint a szélein nagyon elkopóban levő Pirelli hátsó abroncsnak köszönhetően kanyarvadászat helyett lábujjhegyen osontunk át a hágón, majd hazai földre érve a kihagyhatatlan Őrség átszelésével ismét a Balaton mellett motoroztunk hazafelé.

A harmadik napon először a B69 keleti oldalán állt el egy kicsit az eső

A túra az időjárásnak „hála” így sajnos felemásra sikerült. Mindhárom nap három-három országot érintettünk (persze összesen is csak négyet), nagyon szép helyeken jártunk, és nem sokat kopott a gumik közepe. Összesen ezernégyszáz kilométert gurultunk le – hogy mennyire nézelődős tempóban, azt jól mutatja a BMW R1200GS Adventure kerek 4,5 literes fogyasztása is. Szóval akár egészen kis lökettérfogatú géppel is kényelmesen meg lehet három nap alatt járni az egészet, és belekóstolni az igazi Alpokba!