Tizenkét évvel ezelőtt a Suzuki úgy gondolta, hogy követi a piaci trendeket és előállt a túramotorosoknak szánt DL1000 V-Strommal. A TL1000-ből jól ismert V2-es blokkot megszelídítették, ám ez nem a legjobban sikerült. Rá két évre bemutatták a kisebbik V-Stromot 650 köbcentiméterrel – szó szerint úgy vitték, mint a cukrot. Érdekes módon olyan jól sikerült a kisebbik konstrukció, hogy két Alpen Masters címet is behúzott a kétezres évek közepén, ez pedig komoly elismerés volt a kissé elfogult német kollégáktól. Az ezres változat több okból kifolyólag sem tudta a kisöccsét felülmúlni, ezért 2009-ben végleg búcsút inthettek a rajongók a bucifejű Suzukinak. Újabb két év múlva a sikert-sikerre halmozó kistesót felfrissítették és az idei évre visszahozták a teljesen megújult literes bátyót is – immár külsőleg is különböző karakterű lett a két motor. Alapos tesztnek vetettük alá a Suzuki új üdvöskéjét – az együtt eltöltött nagyjából ezerkilencszáz kilométer során megjártuk Lengyelországot, az Alacsony- és Magas-Tátrát, a Börzsönyt, a Gerecsében kivallattuk az enduró képességeiről is, számos nagyváros forgatagában tülekedtünk és ráadásként a Balaton-felvidéken kanyarogtunk vele egy kellemeset.
Első pillantásra látszik, hogy sportosra vették a figurát, eltűnt az előd fejnehéz bumfordi megjelenése. A motor sokkal dinamikusabb benyomást kelt a szemlélődőben, értelmet nyer a sport-túra motorok és túra-endurók nászából született kategória: a sport-túra-enduró. Több DL tulajdonos is nemtetszését fejezte ki a Gyalogkakukkot mintázó csőr miatt, azonban a fiatalabb korosztálynak – többek között nekem is – bejövős lett az új dizájn. Ha jobban elmélyedünk a Suzuki túra-enduró gépeinek történetében, akkor láthatjuk, hogy nem új keletű dolog a kacsacsőr. A ’80-as évek végén megszületett a DR Big, először 750 majd 800 köbcentiméteres hengerűrtartalommal. Nem csak arról volt nevezetes a nagy DR, hogy ő volt a legnagyobb szériagyártású egyhengeres, hanem a hiedelmekkel ellentétben ez a típus viselt először magán csőrt a tereptúrázók közül, nem pedig a BMW GS sorozata. Tehát a hagyományokat nagyon szépen átültették a modern köntösbe és az sem mondható el a V-Stromról, hogy bárkit is utánozna – maximum a méltán híres nagybátyját.
A üléspozíció hozza a kategóriában megszokott testhelyzetet – széles és kellőképpen párnázott ülőfelülettel kedveskedik a vezetőnek és az utasnak is egyaránt. Az üzemanyagtartályt a térdeinkkel közrefogva határozott kapcsolatot alakíthatunk ki és az elöl elkeskenyedő nyereg miatt nem kell tartani az alacsonyabbaknak sem a 860 milliméteres ülésmagasságtól – némi rutin azért nem árt hozzá, hogy elhiggyük, nincs szükség mindkét lábra a megálláshoz. Laza karokkal és egyenes derékkal dirigálhatunk a széles kormányon keresztül az egész gépnek – az ideális álló testhelyzethez kissé alacsonyan van a kormány, ezen egy magasítóval segíthet a leendő tulajdonos. Igazából nincs rá szükség, mert amennyit ezek a motorok “terepen” fognak tölteni, azt a gyári geometriával is ki lehet bírni. A lehetőség megvan benne, ahogyan a hazai reklám is mutatja – mégis kevesen fogják ezt kiélvezni.
Volt olyan nap, mikor kilenc órát, majd tizenhárom órát töltöttünk a nyeregben, mégis különösebb nyúzottság nélkül szálltunk le mindketten a motorról. A motor szélterelője több pozícióban használható – nekem a legalacsonyabb állásban volt a legmegfelelőbb, ilyenkor rángatta a legkevésbé a szél a sildes bukósisakot. Teljesen előretolt állásban zavaró örvényeket keltett és megnövekedett a turbulens zaj is.
Az első kerék sárvédője feltűnően mélyre nyúlik, ám túlságosan keskeny. Terepes használat során arra lettem figyelmes, hogy a villaszárak felől, az idom nyílásán keresztül folyamatosan belehordta a homokot a szemembe és a számba. Tehát a blokkot magát és kipufogókönyököt megvédi a felcsapódó sártól és víztől, azonban a vezetőt már kevésbé kíméli. A villa felől feláramló levegőt érdekes módon egy tanktáskával sikerült olyan jól eltéríteni, hogy jó százas tempóval lehetett felnyitott sisak plexivel utazni anélkül, hogy bántott volna a menetszél.
A kezelőszervek mind jól kézre esnek, nincs is túl sok bizgentyű szerencsére. Az alap kapcsolókon kívül a bal markolaton találjuk még a fedélzeti számítógép és a kipörgésgátló gombjait – a használatuk egyértelmű. A fékkar és a kuplungkar távolsága egyaránt állítható, így mindenki a saját méreteihez állíthatja a japán túrázót.
A műszerfal könnyen leolvasható és letisztult formavilággal rendelkezik. A fordulatszámot egy mutatós egységről olvashatjuk le, azonban a sebességet és az összes többi megjelenített értéket egy digitális panelen követhetjük nyomon. Fokozatkijelző, töltésvisszajelző, motorhőmérséklet, külső hőmérséklet, hatótávolság és fogyasztásmérő gazdagítja a funkciókat az alap távolságmérő lehetőségeken felül. A műszeregység alatt találunk egy 12 voltos aljzatot, amelyen keresztül tölthetjük a navigációt vagy a telefonunkat is akár.
A motor szívéül szolgáló erőforrással kapcsolatban kétes érzéseim voltak. A régi DL1000 V2-es blokkját egy kicsit átgyúrták, hogy megfeleljen a jelenleg hatályos normáknak. A lökettérfogat negyvenegy köbcenti plusszal 1’037-re hízott, a teljesítménye és forgatónyomatéka szintén kettővel nőtt – így már kereken száz lóerőt és százhárom newtonmétert produkál. A teszt első felében nem voltam tőle elragadtatva, valahogyan nem érződött, hogy egy literes kéthengeres dohog a vázban. A váltó fokozatai érzésem szerint túl hosszúak és nincs meg az a robbanékonyság, ami mondjuk a kisebbik változatot jellemzi. Ez így érdekesen hangzik, hogy egy kisebb blokk erősebbnek tűnik, nyilván a számok teljesen mást mutatnak, de leginkább az érzés miatt motorozunk és eleinte hiányoltam belőle azt a nyers erőt, ami mondjuk egy régebbi SV1000-ben megvolt. Később viszont, mikor már jobban összeszoktunk, örömmel nyugtáztam, hogy megvan ebben is az erő, csak más módon adja elő magát. Háromezres fordulattól dolgoztatható igazán, alatta a tengernyi nyomaték elveszik valahol a lánccsapkodás közepette és a nyomatékcsúcs kereken négyezres fordulaton jelentkezik. Ezt követően tapasztalható némi zavar az erőben, mintha elfelejtené a drága, hogy nyélgázon mit is illik csinálni. Nagyjából 6’500-ig gondolkozik, majd hétezertől egyenletesen beleforog a leszabályzásba.
A hosszú váltóáttétek viszont a fogyasztásnak nagyon jót tettek – az előd kimondottan iszákos volt, a mostani változattal dinamikus motorozás mellett is eljárhatunk öt liter környékén. Ha csak nézelődős túrázgatásról van szó, akkor a 4,6 literes érték is elképzelhető. A váltó fokozatai felfelé könnyedén kapcsolhatók, hirtelen megállásnál viszont többször sikerült ötösben vagy hatosban megállni annak ellenére, hogy rugdaltam vissza a váltót – ilyenkor álló helyzetben játszhattam, mire sikerült az ürest megtalálni. A kuplung hidraulikus működtetésű és kis kézerő szükséges a használatához.
Ha az erő mégis váratlanul érne bennünket, arra az esetre felszerelték kipörgésgátlóval is, amely két fokozatban állítható. Az egyes módban több kipörgést enged a hátsó keréknek, de még ilyenkor is óv minket a túlzott és akaratlan erőcsúsztatástól, a kettes fokozat pedig tényleg a kerék slipjének az írmagját is kiöli. Kikapcsolt állapotban táncba lehet vinni ezt a nagyvasat is, laza talajon nagyon szépen lehet ívről-ívre pakolni és a hátsó kerékkel irányítani a menetet.
Igényesen sikerült a futómű elemeit összeválogatni a Suzuki mérnökeinek. Mivel a sportos használatra helyezték a fő hangsúlyt, így a 19-es első és 17-es hátsó kerék ideális választásnak tűnt. Nyilván nem egy sportmotor, de ebben a méretosztályban a 21-es első kerék már inkább hátrány, mint előny – legalábbis aszfalton mindenképpen. Az ízléses kialakítású könnyűfém felnik helyett fűzött küllős kerekekkel még vagányabbul mutatna, de ez teljesen szubjektív.
Az első fordított teleszkóppár már a színválasztásával is a sportosságot hivatott hangsúlyozni. Az már csak hab a tortán, hogy minden paraméterében állítható, akárcsak egy sportmotoron. A 160 milliméteres rugóútnak hála könnyedén megbirkózik a közút állította akadályokkal, terepes használathoz én egy kicsit keménynek éreztem a gyári beállítást – ezen egy csavarhúzóval könnyedén segíthetünk. A keménység ellenére néha mégis úgy éreztem, hogy elfogy a rugóút és koppan az eleje, de ez tényleg csak akkor jelentkezett, mikor ész nélkül hajtottam át a földutat keresztező vízelvezető mélyedéseken.
A hátsó rugóstag előfeszítése egy kézi tekerővel állítható, amelyet kihoztak a motor oldalához – nincs szükség semmiféle szerszámra és nőgyógyászati jártasságra ahhoz, hogy az aktuális terheléshez állítsuk a motor hátulját. Teljes terhelés mellett, két személlyel és csomagokkal megpakolva is jól teljesített még a nagyon csúnya úthibákon is. Nagy sebességű manővereknél már dolgozni kell az ívre döntéssel testsúllyal és kormánnyal egyaránt, utána viszont tökéletesen megtartja a kanyar végéig az előre eltervezett nyomvonalat. Nem az a gondolok rá és egyből kanyarodik fajta, de semmi kivetnivaló nincs a viselkedésében – legalább tudatosan motorozik az ember a nyergében.
Ahogyan a legtöbb Suzukinak, úgy a régi DL-nek is a gyenge pontja a fék volt, ezen szerencsére változtattak az új V-Stromnál. Elöl kettő radiális felfogatású négydugattyús Tokico féknyerget találunk, amelyek kiválóan adagolhatók, de ha kell, akkor brutálisan megmarkolják a tárcsákat és rövid úton megállítják a 228 kilogrammos masinát. A videóban kritikával illettem a hátsó féket – alaposabb használat után viszont megcáfolnám saját magamat. Szerpentinen ereszkedve, a szűk visszafordítókban való állandó használat mellett sem sikerült elfárasztani és kellőképpen tudtam adagolni lassú haladásnál is. Magam sem tudom, hogy első körben miért éreztem kevésnek az erejét.
A motor egyetlen gyenge pontja a gyári dobozrendszer. A kofferek kellőképpen masszívak és komoly falvastagsággal bírnak, azonban az űrtartalmuk hagy némi kívánnivalót. Különösen a jobb oldali, kipufogó felőli darab az, amelyik finoman szólva nem mondható teljes értékűnek. Ennek fényében érthetetlen, hogy a felső dobozt miért nem csinálták szélesebbre – ez könnyedén kivitelezhető lett volna, hiszen az oldaldobozok nem felfelé nyílnak, nem lenne útban a a lefelé nyíló doboztetőnek a szélesebb topcase sem.
Egy háromnapos kiruccanást egy kis kompromisszummal, de megoldottuk – hét napra már lehet, hogy gondban lettünk volna. Az üzemanyagtartályon elhelyezett műanyag díszítőelem nagyon látványos, ellenben behatárolja a lehetőségeket a mágneses tanktáskák használatának szempontjából. Nagy szerencsével az enyém éppenséggel kompatibilis volt, de tényleg nem sokon múlott, hogy ne tudjam felhelyezni – így sikerült elkerülni a kevés pakolóhely miatti kétségbeesést.
Számos extrával tehetjük még inkább túrára alkalmassá a V-Strom 1000-et. A kartervédő nem csak jól néz ki, de igen hasznos is tud lenni akárcsak a vaskos masszív bukócső. Tulajdonosi tapasztalatok alapján az előd efféle gyári védelme elég gyengére sikerült – egy borulásnál a cső képes volt ráhajolni azokra az elemekre, amelyeknek a védelmére volt hivatott.
A jelenlegi változat már ránézésre sem produkálna ilyesmit, hát még ha megcibáljuk – érződik, hogy ebben van anyag bőven. A bukócsőre aggatott két darab ledes kiegészítő fényforrás nagyban javítja a motor észlelhetőségét, ezért mindenképpen tanácsos ennek a tartozéknak a megvásárlása. Választható a listáról még markolatfűtés is a járgányhoz, ez azonban sajnos nem volt a tesztgépen, pedig jól jött volna a néhol tíz fokos és esős Tátrában.
Az együtt eltöltött idő alatt egy igazán szerethető kétkerekű társat ismertem meg a Suzuki legújabb túra-endurójának személyében. A kapcsolatunk egy kissé nehezen indult, de idővel úgy összemelegedtünk, hogy nem bántam volna, ha végleg a garázsomban marad. Bőséges felszereltségével alternatívát kínál azoknak, akik úgy gondolják, hogy a 800-as kategória kevés lenne számukra, de az 1,2-es gépekre nincs vágyásuk. A motorblokk karakteréhez hozzá kell idomulni, azonban ha elsajátítottuk a V-Strom rezgéseit, utána már partnerként tudunk együtt motorozni hegyen-völgyön keresztül. El kell hinni, hogy képes rá és kellemes morajlással megoldja. Véletlenül se várjuk tőle egy sornégyes finomságát, de akik kedvelik a V2-esekre jellemző kellemes lüktetést, azoknak kiváló választás ez az emelt hasmagasságú sportos túrázó. A gyári dobozrendszerrel inkább egyszemélyes utakra ajánlott, de nagyobb kofferekkel szerelve két személy számára is tökéletes lesz. A lehetőség megvan benne, rajtunk áll, hogy mit hozunk ki belőle.
Suzuki V-Strom 1000 2014
|
|
Erőforrás
|
|
Motortípus
|
4 ütemű, 4 szelepes, 2 hengeres V motor, 90-os hengerszög, DOHC, motormenedzsment, hengerenként két gyújtó gyertya
|
Hengerűrtartalom (cm3)
|
1’037 |
Furat x löket (mm)
|
100x 66,0
|
Sűrítési viszony
|
11,3:1
|
Keverékképzés
|
Üzemanyag-befecskendezés
|
Teljesítmény (kW/LE/rpm)
|
78/100/8’000 |
Forgatónyomaték (Nm/rpm)
|
103/4’000
|
Indítás
|
önindító
|
Erőátvitel
|
|
Sebességváltó
|
6 fokozatú
|
Szekunder hajtás
|
X-gyűrűs lánc
|
Felépítés
|
|
Futómű elöl
|
Fordított teleszkópvilla, 43 mm-es belsőcső-átmérővel, 160 mm rugóút
|
Futómű hátul
|
Alumínium lengővilla, himbarendszerre szerelt központi rugóstag állítható rugóelőfeszítéssel, 160 mm rugóút
|
Villaszög / utánfutás (fok / mm) | 65,7 / 109 |
Első fék
|
Ø 310 mm-es dupla tárcsafék, radiális, 4 dugattyús féknyereg, ABS
|
Hátsó fék
|
Ø 260 mm-es tárcsafék, 1 dugattyús féknyereg, ABS
|
Gumiabroncs elöl
|
110/80 R19M/C (59V)
|
Gumiabroncs hátul
|
150/70 R17M/C (69V)
|
Méretek
|
|
Hosszúság/szélesség/magasság (mm)
|
2’285/-/1’460-1’488
|
Tengelytáv (mm)
|
1’555
|
Ülésmagasság (mm)
|
860
|
Szabadmagasság (mm) | 190 |
Üzemanyagtartály térfogata (l)
|
20
|
Saját tömeg menetkészen(kg)
|
228 |
Ár (forint, 2014. augusztus)
|
3’698’000
|
Cimkék:
A Honda felélesztette a legendás Transalp típust is. Soros motorral készül, mint az Afrrica Twin - de vajon hogy sikerült?
Elolvasom »Régóta várjuk a Benelli középkategóriás új túraenduroit. Lássuk végre, mennyire felel meg a várakozásoknak a TRK 702 párosa!
Elolvasom »Méghogy 1000 köbcenti alatt nincs élet? 1000 kilométert tettünk meg egy 125-ös kismotorral, és még nézelődésre is futotta közben!
Elolvasom »Nemrég mutattuk be a magyar Serpentize motoros ruha márkát. A kínálatból talpig feketébe öltözve kezdtünk tartóstesztbe.
Elolvasom »