Moby Dick, a fehér bálna: BMW K 1600 GT (2011) teszt

2011 óta vágytam erre a gépre. Azóta, hogy a K 1600 GT megjelent a piacon, egycsapásra új szintre emelve a túramotor fogalmát. Az összes megjelenő tesztet elolvastam, újra meg újra. Az újságírók kénytelenek voltak leemelni a polcról a szinonímaszótárt, hogy ismétlések nélkül zenghessenek ódákat erről a motorkerékpárnak csak némi lekicsinyléssel nevezhető járműipari túlzásról. Persze több, mint tíz évvel az ezredforduló után már nem hüledezett senki a gombbal állítható szélvédőn, és műszerfalba épített navigációt meg fűtött ülést is látott addigra a motoros társadalom. A Duolever és a Paralever felfüggesztések sem számítottak újdonságnak, de az elektromosan állítható futómű és a kanyarkövető fényszóró már elismerő bólintásokat kapott. Mindezek mellett azonban a K 1600 GT igazi különlegessége egyértelműen a meglepően keskeny és egyáltalán nem meglepően bivalyerős soros hathengeres, 1.649 köbcentiméteres blokk volt. A motor méretére, erejére és súlyára kacagva rácáfoló kezesség és irányíthatóság pedig túlzás nélkül mindenkit ámulatba ejtett. Nem csoda hát, hogy vágytam rá. Halálosan. De a hatmillió forint feletti akkori új ár teljes mértékben elérhetetlenné tette számomra.

Majd eltelt 11 év.

Bálnavadászat

Mikor tavaly tavasszal úgy döntöttem, hogy a hét évig örömmel használt, de a végére kissé megunt Suzuki DL1000 V-Stromnak mennie kell, nem volt kérdés, mi jön helyette. Nekiláttam az itthon hirdetett, első generációs GT-k között nézelődni (a „papásabb” GTL nem igazán jött szóba). Magyarországi, vezetett szervizkönyves példányt kerestem. Fontos szempont volt továbbá, hogy teljes felszereltsége legyen. Ezekből semmiképpen nem kívántam alább adni – tehát vagy Impala, vagy semmi.

Érthetetlen számomra azok gondolkodása, akik megrendelnek a szalonban egy ilyen kaliberű járművet, de előtte elkezdenek agyalni, hogy a gyári topcase, a navigáció vagy inkább a hifi nélkül tudják-e jobban elképzelni az életüket. Az ember nem azért vesz akár újonnan, akár használtan sokmilliós túramotort, hogy például ne hallgasson zenét menet közben. Azért vesz, hogy az Adriai tenger és a Dinári- hegység közé beszorított D8-as út egy egyenesebb szakaszán motorozva laza mozdulattal bekapcsolja a tempomatot, majd kitárja karját a mediterrán naptól forró szélnek. Miközben a négy gyári hangszóróból üvölt a délszláv háborúk örökzöld horvát himnusza, a Bojna Čavoglave. Elképesztő érzés, csak mondom.

Álmaim beteljesülése

Némi keresgélés és várakozás után meglett végül a kiszemelt masina, fentebb említett paraméterekkel, második tulajdonostól, gyakorlatilag újszerű, megvigyázott állapotban. Szerencsére ez a típus nem a hülyegyerekek játékszere, jellemzően középkorú és cégvezetői beosztású az átlag tulajdonosi kör. A magam 39 évével majdhogynem fiatal voltam hozzá. A gép minden földi jóval fel volt szerelve, illetve majdnem mindennel, de erről később. Most az a fontos, hogy meglett álmaim motorja – én pedig a vásárlás után őrlődtem azon, hogy tényleg kell-e nekem egy ekkora, ilyen erős és ilyen drága jószág. Fura, nem? Aztán elkezdtem használni, aminek az lett a vége, hogy nyáron háromszor mentem el vele a horvát tengerpartra, a 10 percre lévő munkahelyemre is ezzel jártam, meg úgy általában mindenhova. Szóval igen hamar kiderült, hogy nem én vettem meg a motort: ő vett meg engem. Kilóra.

Visszatérve tehát az újságírókra: a hír igaz, ez tényleg egy „nagyonnagyon” motor. Nagyon gyors, nagyon erős, nagyon kényelmes, nagyon jól kezelhető, nagyon jó a szélvédelme, és ezzel a fehér színnel kifejezetten elegáns. Az sem mindegy. Habár a gyártó leírása alapján ez a jármű „light grey”, azaz világosszürke, de szerintem – meg minden heteroszexuális férfi szerint – fehér. A gép a keresztségben persze a Moby Dick nevet kapta. Lehet engem ostorozni a túlzottan kézenfekvő névválasztásért, de csak ha az illető tud ennél jobbat. Amúgy a motor erre sem hallgat, szóval tökmindegy.

Kiegészíteni a fullextrát

Még egy minden földi jóval ellátott motort is személyre kell szabni. Ott van mindjárt a plexi kérdése. A gyári, az szólóban utazva tökéletes, ha azonban van lány mögöttünk, akkor neki már nem jó, mert pont rá húzza össze a menetszelet. A Wunderlich cég típusspecifikus szélterelője elviekben megoldja ezt a gondot, illetve egyesek a GTL plexijére is esküsznek. Van még Puig, az állítólag extra hamar karcolódik. Nem kísérleteztem vele: vettem egy Wunderlich-et, tökéletes lett. A következő a markolat volt, ami egyrészt kényelmetlenül vékony, másrészt nagyon csúnyán öregszik. Méretre vágható neoprén borítással egyszerre orvosoltam mindkét problémát, a módosítástól szerencsére nem csökkent az öt fokozatban kapcsolható markolatfűtés hatásfoka.

Már csak a navigáció kérdése volt hátra. A motorhoz van gyári BMW Navigator IV – azaz átbrendelt Garmin készülék- annak minden előnyével és hibájával. Használható és használom is, de a Waze-t és egyéb alkalmazásokat futtató okostelefonnal nem veszi fel a versenyt, főleg városi közlekedésben. A telefonhoz viszont rögzítés is kell, és mivel nem csőkormány van a GT- n (az a K1600B, azaz bagger sajátja), ezért egy henger alakú rátéttel ellátott kormánycsonkrögzítőt is beszereztem, melyre remekül fel tudtam erősíteni színben passzoló Baseus Knight telefontartómat.

Amit tudni szeretnénk – és amit nem

Amennyiben valaki esetleg abban a tévképzetben létezett idáig, hogy egy luxusmotor esetén a “típushiba” szó irreleváns, az nincsen tisztában az európai motorgyártás hagyományaival. Itt van mindjárt a kenőanyag kérdése, tehát hogy a bömös eszi-e az olajat. Dehogy eszi. Hanem issza! Nagy kortyokban, főleg magas fordulaton, nagy terhelésnél és magas külső hőmérséklet mellett. Ez persze motoronként is változó. Van, amelyiknél egyáltalán nem fogy két olajcsere között, a másik meg benyel jó néhány decit minden ezer kilométer alatt. Az “átlag” olyan 1 dl/1000 km.

Ameddig azonban a BMW hivatalos szervizkönyve üzemszerűnek írja le a 0.5 liter/1000 km-es olajfogyasztást, addig a kedves tulajdonos maradjon csendben és töltögesse szépen visszafelé a Castrol Power 1 Racing-et. Az elfogyasztott kenőanyag pótlásában két fícsör is segít: a műszarfalon van külön olajkijelző, ami ráadásul alacsony szintnél figyelmeztet is (hát köszi, BMW), illetve az idomban a lábunknál lévő két zárható rekesz akkora és olyan alakú, hogy egy-egy három decis flakon pont belefér. Azt már le sem írom, hogyan kell a kezelési könyv szerint ellenőrizni az olajszintet, mert nincs annyi hely a cikkben. Meg idegrendszerem se hozzá. Guglizza ki mindenki magának.

A teszt folytatódik – jönnek a kegyetlen költségek is!

KATTINTS IDE A FOLYTATÁSHOZ!