Egy saját, súlyos motoros baleset tanulságai és tapasztalatai

Hosszú ideje motorozom – lassan húsz éve. Azóta egyetlen telet vagy nyarat sem hagytam ki, vagyis évente 12 hónapon át gurulok. Hogy hány kilométert mentem motorral, azt nem tudom – de biztosan nagyon bőven félmillió fölött járok. Az idei évem egy munka miatt a szokásosnál is vaskosabb lett – 2022-ben talán 40-45 ezer kilométer között motorozhattam. Mindezen távok döntő részét közúton és forgalomban tettem és teszem meg – így értelemszerűen elég sok forgalmi tapasztalatot gyűjtögettem. Mindig mosolygok azokon a motoros társakon, akiket naponta 4-5 autós „akar megölni”. Engem valamiért soha, egy sem. Persze, vannak figyelmetlen közlekedők. De nekünk, motorosoknak az a dolgunk és elemi, önös érdekünk, hogy már az autók karosszériájának mozgásából, a visszapillantóban látható arcokból kitaláljuk, mit fog a volán mögött ülő csinálni. Azt gondolom, bennem ez a képesség egészen jól kifejlődött az elmúlt évek során. Mindig azt mondtam, hogy engem nem nagyon szokott meglepetés érni a forgalomban. Nos, idén egy szép őszi napon komoly meglepetés ért. Amelynek hála a baleset után mentőben hagytam el a helyszínt és egy teljes hétig a Szent János Kórház vendégszeretetét élvezhettem.

A csattanás

Ahogy szokott lenni – vagyis ahogy már velem is előfordult korábban -, egy teljesen ártalmatlan, mindennapos közlekedési helyzetből lett a baj. Kezdjük azzal, hogy nem siettem: teljesen kényelmesen gurultam a napsütötte budapesti utakon. Előttem 3-4 autó ment, én szépen utánuk. Az első elkezdett lelassulni, már-már megállt. Én pedig komótosan elgurultam mellettük. Mivel a motorban van nyomkövető, pontosan tudjuk, hogy a sebességem még 40 kilométer/óra sem volt. Gyakorlatilag az első autó volnalába értem, amikor az dinamikusan, nagy gázzal elkezdett balra fordulni, az úttest túloldalán levő parkolóba. Amennyit tudtam, megpróbáltam balra kitérni – ami majdnem sikerült is, ugyanis már elhaladtam mellette, amikor meghallottam a csúnya, tompa puffanást. Nem is én mentem neki, ő találta el a motoromat. A lábam mögött.

Itt valószínűleg a sokk miatt kiesett egy pár perc. Először tényleg olyan érzésem volt, hogy egy hülye álomból ébredek éppen fel, amelyben motoros balesetem volt. Majd lassan kitisztult a kép, és felfogtam: ez nem álom. Tényleg rövid idő lehetett mindez, mert ekkorra ért oda az autó vezetője és néhány gyalogos. A mentő is pár perc alatt lehetett ott. De mielőtt elindulunk a Szent János Kórház felé, zárjuk le a baleset témáját – mert nekem az ebből származó tanulság nagyon lényeges része a történteknek. Igazából nagyobb részben azért szeretném megosztani mindezt, hogy a lehető legtöbben tanulhassanak belőle!

A baleset első tanulsága

Meg akart ölni az autó vezetője? Dehogy akart! Csupán egyetlen pillanatra nem figyelt – ami valamennyiünkkel rendszeresen előfordul. Éppen csak többnyire szerencsénk van, mert nem jön arra senki. Most meg éppen én mentem… Magyarul a világon semmilyen negatív érzésem nincs vele szemben – ez a helyzet simán csak szerencsétlenül alakult. De van ennél nagyságrendekkel lényegesebb tanulságunk is! Én magam elkerülhettem volna a történteket? A válasz egyértelmű IGEN. Hiszen láttam a lelassuló – majdnem megálló – első autót. El is könyveltem magamban, hogy le fog parkolni az út jobb oldalán. Egyáltalán nem jutott eszembe az a lehetőség, hogy éppenséggel szabályosan átmehet a másik oldalra is, ahol egy nagyobb parkoló volt. Magyarul: motorozás közben MINDEN LEHETŐSÉGET le kell játszani magunkban, minden alkalommal! Enélkül egyszerűen tilos elhaladni egy autó mellett!

Helyes orvosi döntés

A mentők is nagyon rendesek voltak. Nagy türelemmel segítettek levenni a kabátomat, hogy ne kelljen vágni. Annyi érződött, hogy valami gebasz van a bal mellkasomban. Megkülönböztető jelzés nélkül – hogy minél kevésbé rázkódjak – elgurultunk az ügyeletes kórházba. Itt mellkas röntgen, koponya CT, hasi ultrahang után közölték: a bal egyes borda tört el. Ekkor én még kardoskodtam, hogy saját felelősségre hazamegyek. Aztán észrevettek egy légmellett a felvételen, így kivették a kezemből a lehetőséget, hogy hülyeséget csináljak. Felkerültem az Őrzőbe, ahol kiemelt orvosi és nővéri figyelmet kapnak az oda delegáltak. (Ekkor döntöttem el, hogy ameddig kicsit jobban nem leszek, a saját nyugalmam érdekében a lehető legbizalmasabban kezelem a történteket.) Másnap egy sima mellkas-hallgatás után már reggel kiderült, hogy nem megy a bal tüdőm, azaz nem lélegzik. A CT aztán tisztázta: valójában a bal 1-6 bordák sorozattörése (ebből az 1-es szilánkos és elmozdulásos) mellett komoly légmellem van. Így azonnal becsöveztek.

Ez egy igen jópofa beavatkozás. Simán a kórházi ágyon kap az ember 6-8 érzéstelenítő injekciót, majd egy hosszú tűvel ellenőrzik, hogy valóban ott van-e a légmell. Na nekem elsőre hátulról próbálták, de nem ott volt, így indult a móka a mellkasom felől. Ott már sziszegett rendesen a teszt-szúrás, így egy kis metszés után betolták a csövet. Amin keresztül négy napon át 0,2 barral szívták a mellüregemből a levegőt és a folyadékot. Nekem közben rengeteget kellett mélyen lélegezni, hogy a tüdő visszatapadjon a mellhártyára. A művelet sikeres volt: miután a negyedik nap este elzárták a szívást, következő reggel kontroll-röntgen – és ki is vették a csövet. Az amúgy igazi jutalomjáték a betételhez képest. 🙂 Másnap reggel újabb kontroll, és mivel ott minden rendben volt, a kicsövezés után bő 24 órával a zárójelentésemmel a kezemben haza is jöhettem.

A második tanulság

Szerencsésnek mondhatom magam, mert az 1996-os autóbalesetem óta most voltam először kórházban. Így a kiinduló információim azok voltak, amiket a közösségi médiában olvastam az elmúlt években. Nos, azt kell mondjam: minden szempontból maximálisan pozitív csalódások sora ért! A Szent János Kórház traumatológiai őrzőjének valamennyi nővére és orvosa (nyilván a nővérekkel „találkoztunk” többet) tökéletes munkát végzett! Figyelem, szeretet, tisztelet, emberszámba vétel – mindenből a legjobb osztályzatot adnám mindegyiküknek!

Másrészt ott van a roppant sokat szidott kórházi kaja. A helyzet az, hogy nem vagyok egy válogatós gyerek, de nekem pont semmi bajom nem volt vele. Nem sok, de egy fekvőbetegnek semmi többre nincs szüksége. A reggeli és a vacsora általában egyszerű felvágottas kenyér volt – de az egy hét alatt volt szalámi és kimondottan finom tepertőkrém is a repertoárban. Az ebédek meg kimondottan jól lakattak – a magam részéről a közel egy mázsás testtömegemmel nem is nagyon akartam volna egy falattal is többet enni. Szóval minden szempontból cáfolom az összes olyan megjegyzést, amely a hazai gyógyintézményeket ócsárolja. Persze, ez csak az én személyes tapasztalatom – de én ez alapján tudok véleményt alkotni.

Hosszú még az út, de haladunk…

Joggal merült fel bennem is a kérdés: hogy sikerült ennyire megsérülni úgy, hogy kimondottan lassan mentem, ráadásul maximálisan fel voltam öltözve – beleértve a mechanikus Helite légzsákos mellényt is? A választ végül az egyik orvostól kaptam meg, aki kérésemre szánt rá időt, hogy kielemezze a törések helyét. Mivel az autó oldalról találta el a motor hátulját, én ettől az erőhatástól oldalirányban hagytam el a fedélzetet. Ennek során a kormányvég szántotta végig az oldalamat – és az okozta a sérülést. Mire a földre értem, a mellény már aktiválódott – és tette is a dolgát. A sisakomon ugyanis látszik, hogy a teteje és az eleje is leért az aszfaltra – de a nyakam vagy a gerncem még csak minimális húzódást sem szenvedett. Persze még sok hetet kell pihenni itthon, leküzdeni a tüdőleválás miatt kialakult erős köhögést – ez igazi bónusz ám egy hatos sorrozatborda-törés mellé! 😀 -, és majd újra megerősödni. Persze kiestem egy paksaméta munkából, na de ezért van Protektor biztosításom – az legalább az anyagi fájdalmakat enyhíti némileg. A január elsejei Onroad.hu Évadnyitó gurulásra pedig már rendben leszek, nyugi! 😉 Innentől kezdve még körültekintőbben fogok motorozni. Mert sok hasonló meglepetést a szívem mélyén azt hiszem, már nem szeretnék.

Zárszó: a közeljövőben egy lényegesen súlyosabb, motoros versenybalesetből történő teljes rehabilitációról is olvashattok majd az Onroad.hu hasábjain.