Hirdetés
Zoli hosszas tervezés után azzal szembesült, hogy hiába tervezte meg alaposan a túráját a barátokkal, azok elmaradoztak. Kinek ezért, kinek azért nem volt alkalmas. Ezért úgy döntött, hogy a kitűzött Alpok túrát egymaga teljesíti. A túra kezdeti szakaszáról és az olaszországi barangolásról ide kattintva olvashatsz. A második részt pedig itt találod.
Reggel megnyugvással konstatáltam, hogy a brutál, világvége felhő távozott észak felé, úgyhogy felcsillant a remény, hogy nem hagy cserben a szerencsém, és nem az utolsó napokon fogok megázni. Bíztam benne, hogy mire felérek a Sölkpass környékére, onnan is tovább áll, mert elkezdett kelet felé mozogni.
A napot a Mangart felé indítottam. Bár nem egy motoros cimbora mondta, hogy egy megpakolt Gold Winggel nem jó ötlet oda felmenni. Természetesen ettől csak még inkább érdekelt a dolog, mert ha nem lehet felmenni, akkor azt én és ott akarom eldönteni. Fel lehetett. Igazából egyáltalán nem vészes – bár ez egyéni komfortzóna kérdése.
Van pár szűk rész, ahol egyik oldalon sziklafal, a másikon meg több száz méter szakadék van. És se padka, se korlát, de voltam már ilyen helyen korábban. Igazából a Vivione és a Gavia több szakasza is neccesebb ennél szerintem. Persze ettől még észnél kell lenni, mert nagyon is reális veszély, hogy ha nem figyel az ember, az könnyen a túra végét jelentheti.
Szerencsére itt is a kora reggeli órákban jártam, úgyhogy nem volt túl sok mozgás, forgalom a szűk szakaszokon. A Mangartra vezető út valójában zsákutca. A tetőn van egy hurok és ugyanott jössz vissza, ahol felmentél. Mivel ez is 2000 méter felett van (a Mangart maga 2679m) a látvány fantasztikus minden irányban, gyönyörű sziklaformációk, zöldellő erdők, sötét-türkiz tavak, a Triglav Nemzeti Park csodás hegycsúcsai, és szemben Ausztria és a Dobratsch Nemzeti Park, amin keresztül fut a Villacher Alpenstrasse.
Miután kigyönyörködtem magam, elindultam lefelé, hogy a Vršič hágón és Wurzen pass-on át újra Ausztriában landoljak. A Vršič Pass rendben van – eleve a Soca völgyben motorozni egy kellemes dolog – de maga a hágó, fent a tetőn rettenetesen zsúfolt volt.
Motorral is alig tudtam megállni az iszonyatos mennyiségű autó és véletlenszerűen előkerülő birkák között. A túloldalon az út teljes szélességében fel volt szedve egy elég hosszú szakaszon, úgyhogy egy GS BMW-vel határozottan nagyobb élmény lett volna. Felteszem az I. világháborúban, orosz hadifoglyokkal kényszermunkával építtetett út sokszor szorul felújításra ilyen forgalom mellett.
A Wurzen pass-nál megálltam a tanknál, amivel a Bunkermuseumot hirdetik. Ez az átjáró a hidegháború alatt egy megerősített, létfontosságú útvonal volt, úgyhogy nem véletlenül van itt a múzeum és a haditechnikai kiállítás.
Észak felé vettem az irányt, és arra jutottam, hogy bár csábító lenne felmenni a Villacher Alpenstrasséra, nem fér bele az időmbe. Ellenben a Vršičről lefelé annyira demoralizáló volt a rossz út és a forgalom, hogy muszáj volt kikormolni kicsit a motort – ezért mégis felmentem. Túl sok időt nem töltöttem fent, ez is egy zsákutca.
Fizetős látványút, egyszer megéri felmenni, de többet én biztos nem fogok. Nagyon jó az út, jó kanyarokkal, útburkolattal, szép a kilátás. De ennyi. Valószínűleg ha nem lettem volna túl már tucatnyi másik csodás hágón az elmúlt napokban, jobban lenyűgözött volna.
Továbbhaladtam a Turracher Höhe irányába, ebédelni a Nockalmstrasse tetején terveztem. Ez szintén egy fizetős látványút, ahol még nem voltam előtte. Na ezt viszont nem sajnáltam. Ez egy rendes átjáró, nem csak egy zsákutca. Hosszú, nagyon jó vonalvezetésű, nem túl forgalmas út.
A fizető kapunál utolértem két, az egyémhez hasonló Gold Winget. Ők is felfelé igyekeztek, úgyhogy együtt csapattuk a csúcsig. Így volt alkalmam kívülről is megszemlélni mennyire betegen néz ki egy 400 kilós gép, amikor karcol a lábtartó a szerpentinen. Fent össze is ismerkedtünk. Egy osztrák társaság volt, az egyik utas pedig egy magyar hölgy, aki 29 éve Ausztriában él, de természetesen beszélt magyarul. Velük elfogyasztottam a késői ebédet, egy helyi specialitást, ami nagyjából pörkölt volt nokedlivel. Elgondolkodtam, hogy vajon a nokedli és a “Nockalm” szavak rokonok-e? Ezt a rejtélyt sajnos nem sikerült megfejtenem, mert egy kicsit még itt is meg szerettem volna reptetni a drónt, mielőtt tovább indulok a Sölkpasson át az aznapi szállásom felé, Tauplitzba. Az viszont még odébb volt.
A Nockalmstrasséról lefelé már elkezdett beborulni, és nem úgy tűnt, mintha később javulna az idő. Beigazolódott a sejtésem, hogy az a rettenet, amit előző nap láttam a radarképen, pont arra tartott mint én és bár éjszaka elég távolra került, a nap végére úgy nézett ki, hogy utol fogom érni az utolsó hágóm, a Sölkpass előtt.
Ettől nem lett jobb a kedvem, főleg azért, mert nem a legrövidebb, hanem a legizgalmasabb utakat választottam. Még bőven volt leküzdendő távolság hátra az elég sűrűre sikerült napból. Pont ezért nem akartam eredetileg felmenni a Villacher Alpenstrasséra. Itt most megbosszulta magát, hogy belepasszíroztam még azt is. Már a szállásomra kellett volna megérkeznem, amikor még nagyon messze voltam a hegy déli oldalán. Az idő csak romlott. Fel is merült bennem egy pillanatra, hogy vajon ilyen időben fel szeretnék-e menni a majdnem 1800 méteres Sölkpassra, vagy alternativ útvonalat kellene keresnem inkább. Mivel az alternatív útvonal 120-150km plusz lett volna, úgy döntöttem átmegyek a hágón.
Amikor odaértem a Sölkpassra felvezető úthoz, felnéztem, hogy hová készülök. A hegytető nem volt látható, el is kezdett esni az eső. Itt nagyon elgondolkodtam, hogy vajon mit akar üzenni nekem az élet. Kezdjük ott, hogy nem bánnak bőkezűen a benzinkutakkal a környéken. Úgyhogy elindultam felfelé, de még a Sölkpass előtt visszafordultam, mert nem voltam biztos benne, hogy kitartana a túloldalon lévő első ismert kútig a benzin. Az kiszemelt közelebbi kút egy olyan városban volt, amit lezártak futóverseny miatt. Hatalmas elterelés, fel a hegyoldalra, persze már vészjóslóan világító lámpával. Megkerültem a várost, 4-5x eltévedtem mert nem volt rendesen kitáblázva a terelés.
Gondoltam bemegyek a másik feléről, de ott is le volt zárva, mintha valami brutál járvány lett volna. Itt már feküdt a mutató is. Következő kút, ~10km. Oké, felfelé húztam, lefelé gurultam. Odaérek, a város közepe lezárva áradás és földcsuszamlás miatt, épp próbálták járhatóvá tenni az utat. Kérdeztem a munkagépes fószert, hogy “vó iszt dí náhszte tánkestelle” merthogy “kájn gász” mire mondja, hogy be balra a sártengeren át, majd kb 300 méter. Rögtönzött offroad tréning, odamentem, tényleg ott a megmentő Shell kút. Venném le a pisztolyt, de nem jön…nézem mi van; kiderült, hogy szombaton csak 5-ig van nyitva az meg már elmúlt. Na itt már kezdtem idegállapotba kerülni. Visszagurultam a katasztrófaturisták közé. Mondtam, hogy a “tankstelle iszt geslosszen”, ő meg mondta, hogy ja igen, neki is eszébe jutott miután átvergődtem magam a dzsuván. Nem baj, visszafelé már ismerős volt a terep, nem jelentett gondot a leküzdése.
Páran körém gyűltek és szerencsére beszéltek angolul, ami jó, mert már elhasználtam a teljes német tudásom 40-50%-át az előző 3 mondattal. Ők azt mondták, hogy abban a városban ahonnan jöttem, van önkiszolgáló 24 órás kút. Itt már azt mondtam, hogy nem érdekel a lezárás és bemegyek ha törik, ha szakad. Hogy még színesebb legyen az életem, elkezdett pár elég brutál felhő érkezni a hegy felől. Dörgött és villámlott, ez váltotta fel az eddigi alapvetően békés esőzést. Önmagában ez nem érdekelt volna, csak hát pont ott, a hegy túloldalán volt a szállásom kb. 60-70 km-re. “Mindegy, egyszerre aggódjunk csak egy dolog miatt, aztán csak szépen sorjában” – gondoltam.
Odaértem a lezárásához, egy szervező állta el azt a rést, ahol be tudtam volna surrani. Hát mondom ilyen nincs. Felhasználva a maradék kb. 4-5 német szót, amit még tudok, próbáltam érzékeltetni vele a helyzet súlyosságát és hogy nem annyira szeretnék éjszaka viharban az út szélén táborozni. Láthatóan megértette, úgyhogy beengedett. Sikerült megtankolni, úgyhogy újabb hanyag másfél-két óra veszteség után ismét úton voltam. Addigra megint megérkezett az égi áldás, úgyhogy újra megnéztem milyen alternatívák vannak, de egyik siralmasabb volt mint a másik. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, nekivágok így is, és átmegyek a hágón az eredeti terv szerint. Majd lassabban kerülgetem a ködben az úton tanyázó vagy mászkáló teheneket és a meredek fordítókban szétkenődött felázott tehenszart. Végül meglett és bár ezért megérdemelném, sajnos nem lett Sölkpass matrica.
Nem meglepő módon itt nem nagyon fotóztam és drónoztam. Mondjuk utólag bánom, de ott, akkor nem volt lelkierőm hozzá. Utolsó meglepetésként a hegy északi oldalán belefutottam még egy földcsuszamlásba, amit valószínűleg az ömlő eső okozott nem sokkal korábban. Nem tudom pontosan mi történt, de az út gyakorlatilag eltűnt. Mentő, rendőr, tűzoltó a helyszínen, a műszakiak még nem…nem volt egyszerű itt sem átjutni. A családi házat ahol a szállásom volt erre a napra elég nehezen találtam meg Tauplitzban, mert a házszámok teljesen véletlenszerűen voltak kiosztva – legalább is én semmi logikát nem véltem felfedezni benne. Egy kedves osztrák család várt már aggódva, mivel órák óta ott kellett volna már lennem.
Nagyon bíztam benne, hogy reggelre elvonul ez a trágya idő, de sajnos csak annyi történt, hogy elment éjszaka keletnek és enyhült valamelyest az eső. Reggeli után felkészültem egy elég hosszú és esős menetre hazáig, így egyből esőruhában indítottam a napot.
Megfogadtam, hogy nem autópályázok, úgyhogy elindultam időben, hogy estére hazaérjek. Leszámítva az időjárást, igazából nagyon jó utakon hajtottam keresztül, számomra eddig ismeretlen környéken. Egy helyen keletkezett egy lyuk a felhőzetben és átmenetileg elállt az eső. Szerencsére egy olyan gyönyörű és nyugis részen – a Gesause nemzeti Park környékén -, ahol kihagyhatatlan volt, hogy kirepüljem a maradék drón akksikat.
Kihasználtam ezt a kb. 20 perces lyukat, majd tovább indultam. Mintha csak erre várt volna az időjárás, miután felszálltam a motorra az eső ugyanott folytatta ahol abbahagyta amikor leszálltam róla. Tovább álltam és bár nem terveztem, úgy alakult, hogy Mariazell mellett mentem el, ezért be is ugrottam ebédelni ha már arre jártam. A Mariazell is egy népszerű motoros célpont, sokan beletervezik a túrájukba. Nem meglepő hát, hogy én is találkoztam egy magyar motoros párral. Velük együtt ebédeltem miközben a mögöttünk lévő napokról és kilométerekről sztorizgattunk.
A Mariazellt elhagyva néhol békésen csepergő, néhol szakadó esőben értem el a magyar határt, ahol úgy döntöttem, hogy elég volt már, úgyhogy mégis felmegyek az autópályára. Győr magasságában megjelent előttem egy gyönyörű szivárvány, aminek kevésbé örültem mert ez azt jelentette, hogy ott megint szakad az eső.
Mivel gyorsabban haladtam a rossz időnél amit már második napja akaratlanul is üldözök, ismét szépen be értem az esőt. Úgy tűnt, az égiek behajtották a számlát, hogy a túra nagyrésze alatt tökéletes időjárásban róhattam a kilométereket. Akkora zuhéban tettem meg a Bábolna és Biatorbágy közötti távolságot, hogy alig láttam előre. Itt mindenképpen hátrányos a magas szélvédő, jobban örültem volna neki, ha a bukóm ázik és a plexiről úgyis lefújja a menetszél miközben megpróbálja letépni a fejem.
Így viszont egy egybefüggő víztócsa hullámzott folyamatosan az ólajtó méretű szélvédőn a szemem előtt. Utolsó lépésnek még megjött a viharos szél, dörgés és villámlás is hozzá, mindezt kombinálva azzal a látvánnyal, ahogy hajtok bele az átláthatatlan feketeségbe. Ilyen körülmények között értem a házunk elé, majd amikor leszálltam a motorról, mintha Szent Péter csak annyit mondott volna, hogy “jól van, ne szívassuk tovább szerencsétlent!” véget is ért a zivatar és 10 percre rá kisütött a nap….
A Gold Wing méreténél és átgondoltságánál fogva nagyon jól pakolható, hosszútávú túragép. Kényelmes, jó értelemben véve igénytelen, igazi elpusztíthatatlan igásló. Rettenetesen sok cucc fér bele már a gyári, fixen szerelt kofferekbe is. A szokásos defektjavító készlet, kompresszor, esőruha stb. mellé elhozhatod a kanapédat, a fridzsidert és a zuhanyzódat is ha akarod, és még mindig marad helyed egy fél disznónak. A súly itt már nem számít, amúgy is 400 kiló szárazon, ami az ésszerűséggel nincs köszönőviszonyban. Értelme persze korlátozott, főleg ha egyedül utazol. Valójában egy hátizsákkal is el lehet indulni. Bár ha a túrádon van 35 fok hőmérséklet különbség, és egy fél videóstúdiót is magaddal akarsz vinni, akkor azért ez már kevés lehet. Mindenesetre én elég sok kacatot vittem magammal, amiket szerettem volna minden megállónál, tankolásnál, ebédnél zárt helyen tudni – lévén egyedül voltam. Ezért a legnagyobb helyet, a top case-t üresen hagytam. Ide került a bukóm, a dzsekim a GoProk és a drón, ha épp nem kellett. Az is nagy tanulság volt, hogy ha van helyed, akkor jó eséllyel telepakolod, és sok olyan cuccot is elviszel magaddal, amire egyébként nincs szükséged. Azóta már lényegesen kevesebb cuccal járok ennél hosszabb túrákra is. Mégsem hiányzik semmi. Erre is meg kell érni.
Magát a túrát Google Maps-en terveztem meg, de sokat használtam Google Earth-öt is, hogy lássam a domborzatot rendesen. Mivel minél több, általam addig még járatlan Alpok hágót szerettem volna megmászni, elég sokat kutattam ezzel kapcsolatban. Nem is annyira triviális kitalálni, hogy mikor hol leszel, hol alszol, hol tudsz vágni az útvonalból ha kell anélkül, hogy boruljanak a rákövetkező napjaid, vagy hol fér bele valami ötletszerű, előre nem tervezett dolog. Mivel a szállásokat előre befoglaltam, időben is eléggé be voltam korlátozva; ez nem ad lehetőséget túl sokat hibázni.
Ez a túra igazából egy csoportos, 14-16 napos túrának lett volna az igazi. Akkor több idő maradt volna megcsodálni ezeket a gyönyörű helyeket, beleférne 1-2 pihenőnap is. Nekem most csak 8 napom volt összesen, abból kellett kihozni a legjobbat.
Szállásokat az AirBnB-n foglaltam, egytől-egyig magánszállások voltak. Szerettem volna távol maradni az ipari turizmustól amennyire csak lehet, ismerkedni a helyiekkel. A tapasztalatok nem rosszak, inkább vegyesek, de ez is a kaland része. A továbbiakban sem fogok hoteleket / moteleket keresni ha nem muszáj, és felkerült a terítékre a couch surfing és a vadkemping is.
Mivel egyedül mentem, a barátokat és a családot egy zárt Facebook csoporton belül informáltam, ide töltöttem fel a fotókat, beszámolókat amikor időm volt rá. Két megbízható barátommal pedig fixen megosztottam az GPS pozíciómat, hogy legyen aki tudja a nap bármely szakában, hogy hol vagyok és ha baj van tud is érdemben cselekedni. Utolsó nap, amit kis kivétellel például végig zivatarban/viharban töltöttem nem sok kedvem volt megállni fotózni, meg írogatni. Szerettem volna minél hamarabb hazaérni. Ekkor például egyikük volt az, aki a csoportba berakta, hogy mikor merre járok.
Google Earth-ön végigjártam a túrát, bejelöltem a fotós és drónos helyeket úgy, hogy utána a GPS-en is lássam ha közeledek. Volt olyan drón felvétel amit konkrétan előre meg is terveztem berepült útvonal és kamera állás szinten. Ez a túrán elég hasznos volt, mert nem ott kellett kitalálnom, hogy hol, milyen anyagot szeretnék leforgani. Amennyire lehetett szintén megpróbáltam kitalálni a tervezett helyszíneken, hogy milyen légiforgalom várható, hol vannak a legközelebbi helikopter leszállók, repterek esetlegesen sűrűn lakott területek amiktől természetesen igyekeztem távol maradni.
A bukómon volt egy GoPro egy 3 tengelyes gimbálon és egy másik a jobb első tükrön ami visszafelé nézett. Ez a drónnal együtt 3 kamerányi anyagot produkál. Nagyon jó, hogy ennyi nyersanyagból lehet videót vágni, de rettenetesen sok idő is. Ráadásul újra és újra azon kaptam magam motorozás közben, hogy a beállításokkal, kompozícióval foglalatoskodok, azon jár az agyam, mi, honnan fog jól kinézni, mit hogy lehet majd vágni, átkötni ami jelentősen csökkenti annak az esélyét, hogy megéld a pillanatot. Az esték egy részét is elveszi, hogy töltsd az összes kütyüt, lementsd a napi anyagot. A következő nagyobb túrát már ennek tudatában úgy filmeztem, hogy kevesebb időm, energiám és figyelmem menjen el vele. Ezt igyekezni fogok a végletekig lecsökkenteni a jövőben is. Már csak azért is, mert sem a videók, sem a fotók nem adják igazán vissza azt a látványt amit igazából látsz és azokat az élményeket, amiket átélsz.
Cimkék:
Zoli úgy döntött, hogy nem vár a többiekre, hanem elmegy motorozni és bejárja az Alpok 15 hágóját. Zoli okos, kövesd a példáját!
Elolvasom »Nekünk sem adja ki minden kanyar. Utólag már nem lehet sokat tenni, de megosztom veletek, hogyan estem el motorral a Mátrában.
Elolvasom »A Honda felélesztette a legendás Transalp típust is. Soros motorral készül, mint az Afrrica Twin - de vajon hogy sikerült?
Elolvasom »Régóta várjuk a Benelli középkategóriás új túraenduroit. Lássuk végre, mennyire felel meg a várakozásoknak a TRK 702 párosa!
Elolvasom »Méghogy 1000 köbcenti alatt nincs élet? 1000 kilométert tettünk meg egy 125-ös kismotorral, és még nézelődésre is futotta közben!
Elolvasom »Nemrég mutattuk be a magyar Serpentize motoros ruha márkát. A kínálatból talpig feketébe öltözve kezdtünk tartóstesztbe.
Elolvasom »