Normandia, ami nincs közel de érdemes oda elmotorozni!

Versenylázban

A következő nap hazafelé fordítottuk motorjainkat, de látnivalókban bővelkedett a hazaút is. Elsőként Le Mans szerepelt a listán. Itt a versenypálya, valamint a múzeum megtekintése volt kitűzve. Nehezen lehetett megközelíteni, ugyanis éppen versenyhétvége volt : a Le Mans Classic zajlott. Mutatok egy kis videós összefoglalót az eseményről. Miután leparkoltunk, elindultunk a múzeum irányába. Az odavezető séta alatt többször is tátva maradt a szánk, olyan autócsodák araszoltak mellettünk. A múzeumban időrendi sorrendben voltak kiállítva a versenyautók. Sajnos a motoros rész nagyon kicsi, ha jól emlékszem talán hat darab kétkerekű van kiállítva. A terem közepén vitrinek sorakoznak, bennük jó pár darab sportkocsi makettel. A kijárathoz közeledve még a dobogóra is fel lehetett állni, vagyis mi felálltunk.

Miután kinézelődtük és kifotózkodtuk magunkat, visszatértünk motorjainkhoz és kis erdei utakon értük el a Cave de la Dive Bouteille-t, amely egy barlangszerű borospince és múzeum. A múzeum előtti placcon telepedtünk le, csak egy kávé és hideg üdítő után kezdtük meg sétánkat a pince mélyére. Idegenvezetőnk, aki egyben a büfé üzemeltetője és kiszolgálója sok érdekes információval tudott szolgálni. Tőle tudtuk meg, hogy bizony magyar földről származó szőlőtőkék is akadnak ezen a borvidéken a Loire-völgyben. A pincében több múlt században használt prés és egyéb borászati eszköz van kiállítva.

Sajnos a borkóstolást ki kellett hagynunk, hiszen még folytattuk utunkat. A szállásunk nem volt már messze, de előtte még látogatást tettünk a Château d’Azay-le-Rideauban, a Loire völgy egyik kastélyában. Nagyon szépen rendezett a XVI. században cölöpökre épült kastély és az azt körülölelő park. Ami talán kissé lehangoló volt, azok a termekben kiállított forgó bábuk – szerintem nem illetek ide. Miután kívülről is körbe jártuk, nem maradt más hátra minthogy az esti pihenő helyünket felkeressük.

Kastély-járat

A következő napon folytattuk utunkat, a Loire mentén. Így természetesen folytattuk a kastély látogató programunkat is. Először a mintegy fél órányi távolságra lévő Château de Villandry-t kerestük fel, mely inkább a kertjéről vált híressé. Nem véletlenül: valóban nagy, rendezett és változatos növényparkok váltogatták egymást. Körülbelül két órát vett igénybe a kastélyt körülvevő park bejárása, amely után Amboise városa következett. Itt a kastélyt csak kívülről vettük szemügyre, majd egy kávé elfogyasztása után érkeztünk meg a Château de Chenonceau-hoz.

Ezt a kastélyt mindenféleképp szerettük volna bejárni, mivel a leírások szerint: “Az összes Loire-menti kastély közül talán Chenonceau a legkiemelkedőbb, ez a leginkább festői és leginkább bájos kastély az összes közül”. Az épület a Cher folyó mentén található, de ennek ellenére a Loire menti kastélyok közé sorolják. A folyó kis szigetén valamint a fölötte épített híd együttese alkotta építmény valóban festői, bájos és lenyűgöző. Akit érdekel, érdemes utánaolvasni: érdekes a története is.

A kiadós vizit után jó néhány kilométer várt még ránk, így több kastély látogatást nem tudtunk beiktatni. A következő megálló a Vézelay-i Szent Magdolna apátsági templom volt. Itt egy kis “hegymászás” után érkeztünk meg a templomhoz. Az apátságot a IX. században alapították, a templom végleges formáját 1165-ben nyerte el, igazi különlegessége az alagsori altemplomban őrzött ereklye, melyet volt szerencsénk látni. A visszaút már jóval könnyebb volt és szerencsére a szállásunkig alig volt hátra. Így hamar elértük azt – annak ellenére, hogy egy patakparti kis úton kellett motoroznunk.

Vízesés és (végre) szerpentinek

Kipihenve a turistáskodás fáradalmait, nekivágtunk utolsó napunknak Franciaországban. Erre a napra már nem volt különösebb tervezett látnivaló – egy vízesés kivételével. Célunk a svájci határ menti Gex volt, az első pihenőt Beaune városában abszolváltuk. Itt sodorta utunkba a sors a Musée de l’Hôtel-Dieu-t, magyarul kórház múzeumot. Szerencsére velünk volt egy jó barátunk (bizonyos Google), így érdekesnek ítélve tettünk egy gyors látogatást. Nagyon izgalmas mind az épület – főként a tető fedése -, mind pedig a múzeum rész, amely igazán jól bemutatja a korabeli gyógyítás helyszíneit. (Részletes leírását itt találod.) A látogatás után a környéken vásároltunk néhány jellegzetes francia vásárfiát – mint például dijoni mustár válogatást – majd tovább álltunk.

Utunk következő állomása egy kis vízesés volt, melyhez bizony már kanyargós hegyi utakon jutottunk el. Már hiányzott nekünk is, motorjainknak is, mert azért motorozós szempontból nem álomutak kilométerei voltak mögöttünk. Így végre koptathattuk a gumik oldalsó futófelületét is. A parkolóban megállva nyugtáztuk, hogy ez valóban kis vízesés, viszont annál festőibb. Néhány kép elkészítése után a szemközti teraszon frissíttettük fel magunkat, majd újból motorra pattanva folytattuk utunkat. A táj egyre inkább emlékeztetett a “valódi” motoros túrákon látott tájra: hegyek, völgyek, víztározók, kanyarok és hajtű kanyarok.

Ahogy közeledtünk a szállásunk felé, úgy vált világossá, hogy bizony a mai napon még egy kis extra belefér. Így egy kis kitérőt téve egy versenypálya minőségű aszfalton kanyarogtunk át Svájcba, majd vissza. A hotelbe megérkezve akadt némi tennivaló: ki kellett gubancolni a recepciós által összekuszált szobákat. A háromból csak egy szoba volt üres, a többiben volt lakó. Nem tudom, hogy én vagy a szobában tartózkodók lepődtek-e meg jobban, de szerencsére sikerült mindenkinek megfelelő elhelyezést találni. Így már nyugodtan eredtünk neki, hogy a záró vacsora helyszínét megkeressük. Sikerült is egy kiváló olasz étteremben letelepednünk, és igazán jól érezni magunkat.

Utolsó felvonás

Elérkezett az utolsó nap, amely nem tartogatott számunkra különösebb látnivalót. Valamivel több mint 400 kilométer várt ránk a feldkirchi pályaudvarig. Jó minőségű – néhol kanyargós, néhol kanyargósabb – utakon faltuk a távolságot. Elsőként a Genfi tó “felett” húzódó szőlőhegyek között, majd a Jaunpass-on át kanyarogtunk. Nehéz volt erőt venni magunkon, hogy az útra koncentráljunk és ne a környezetre. Néhol egy frissítőre, néhol egy kis bámészkodásra álltunk meg – így érkeztünk végül a pályaudvarra. Itt a megszokott bevagonírozás, majd a tetris következett. Egy kis dugi pálinka elfogyasztása után pedig a pihenés.

Reggel fél nyolc körül érkeztünk Bécsbe. Miután kiszabadítottuk motorjainkat, nem várt más mint a hazaút. Itt elköszöntünk egymástól, mert volt aki az egyszerűbb és gyorsabb utat választotta, de volt aki még vágyott egy kis motorozásra. Így néhányan Szlovákia felé kis kerülővel, néhány kanyargósabb út és egy finom sztrapacska közbeiktatásával értük el hazánkat. És valamivel több mint 3’600 kilométer megtétele után mindenki szerencsésen hazaérkezett.

Megérte?

Így alakult a mi kis túránk, amely elsősorban Normandia látnivalóiról szólt. De mint kiderült, ennél jóval többről: mind oda-, mind vissza bővelkedett az út érdekességekben. Hogy mire volt elég 12 nap? Mindenre. Mindenre, amit szerettünk volna. Persze jóval több időt is el lehetne tölteni bármelyik érintett tájegységen, de nekünk ennyi állt rendelkezésre. Úgy gondolom sikerült jól beosztani a keretet. Hogy kinek ajánlom ezt a túrát ? Csak és kizárólag olyanoknak, akik fogékonyak a kultúrára, a történelmi helyszínekre, a természeti szépségekre.

Most kevésbé volt előtérben a klasszikus értelemben vett motorozás, itt inkább közlekedési- és nem élvezeti eszköz volt. Persze végig a lehetőségekhez képest kanyargós utakra terveztem a távot, csak egy-két síkságon átvezető szakasz volt kivétel. De akinek a motoros túra kizárólag a majrécsík eltüntetéséről szól, az ne erre induljon. 🙂 Viszont aki “látni” is akar, az bátran vágjon neki, de gondosan tervezze meg. Ugyanis nekünk is sok mindent ki kellett hagyni, sok minden mellett csak elrobogtunk. Franciaország rengeteg látnivalóval várja a kirándulókat.

Gasztronómia és vendéglátás

A túrabeszámolóban átugrottam, de erről a témáról is hadd ejtsek néhány zárszót. Ezen a téren voltak félelmeim, bár – munkámból kifolyólag – nagyon sokat jártam már a franciáknál. Teljesen alaptalanok azok a vádak, miszerint ők nem tudnak főzni és a vendéglátásuk sem az igazi. Bármerre is jártunk, mindenhol segítőkészek voltak, akár útbaigazításra szorultunk, akár a francia nyelvű étlapot kellet magyarra fordítani.

Az idegen nyelvek nem az erősségük, de a szállodák nagy többségében, valamint a nívósabb éttermekben valamelyest beszéltek angolul. Viszont több helyen csak franciául, de mint mondottam, kézzel-lábbal segítenek a tolmácsolásban. A túra során egy vagy két kivételtől eltekintve finom, kiadós ételeket szolgáltak fel. Árakban az éttermek drágák, erre érdemes felkészülni. Áruházakban, pékségekben a magyar áraktól picivel drágábban lehet élelemhez jutni.

A túrán természetesen sokkal több kép készült, mint amit cikkünk tartalmaz. Ide kattintva végiglapozhatsz egy lényegesen nagyobb galériát is!