Sallangmentes: BMW R nineT Pure teszt

Három éve a BMW a saját motorgyártásának 90. évfordulójára a piacra dobta az azóta is sokakat ámulatba ejtő R nineT-t. Bele van sűrítve minden, amitől összetéveszthetetlenül BMW: egy lég-olajos (de Euro4-es!) boxer blokk, kardánhajtás, Paralever hátsó felfüggesztés, klasszikus motorforma és aprólékosan kidolgozott részletek. Nem csoda, hogy szinte azonnal a motorépítők kedvence lett. Készült belőle mindenféle elvetemült állat, amitől a gyártó is vérszemet kapott. Előbb jött a Scrambler, majd idén hirtelen kettőből öt tagúvá cseperedett a Heritage család. Megérkezett a cafe raceres vonulatot képviselő Racer, az első G/S előtt tisztelgő Urban G/S és tesztünk tárgya, a Pure.

Ebből a szögből is szívesen legeltettem rajta a szemem

A Pure az “ős” R nineT-hoz képest bő egymillióval olcsóbb, a BMW mérnökei (és marketingesei) egészen addig farigcsálták, amíg szerintük el nem jutottak a motorozás színtiszta, puritán élvezetéhez. Előre lelövöm a poént: a Pure objektíven vizsgálva nagyon jól sikerült, ahol bele tudok kötni, az inkább csak a személyes, szubjektív preferenciámnak köszönhető. Nagyon sok embert lehet, hogy pont az tesz boldoggá, ami nekem némileg zavaró volt.

Olajfából készült fapad

Ahhoz, hogy tisztán átélhessük a motorozásban a flow-élményt, nem kell túl sok összetevő. Kell egy gyorsan reagáló blokk, egy precíz futómű, jó fékek, két kerék és egy kormány. A Pure a fenti csekklistát végignézve mindent, sőt ennél többet is nyújt. Kimaradtak róla az olyan “felesleges” alkatrészek vagy műszerek, mint például a fordulatszámmérő, a fokozatkijelzés, a pillanatnyi- és átlagfogyasztás kijelzése. De a másik oldalon ott vannak olyan dolgok, mint a LED-es féklámpa és indexek, a kipörgésgátló, az ABS vagy a markolatfűtés, amit a nyárközépi melegben nem volt alkalmam letesztelni.

Csak a legszükségesebb infók, amibe a fordulatszám nem tartozik bele

A Pure küllemében is jelentősen eltér az első R nineT-től: a fényezés nem magasfényű és kéttónusú, hanem olyan olajosan zöldes-szürkés. Az első villák az aranyszínű fordított teleszkópok helyett hagyományos kivitelűek, a gumik “sima” ötküllős könnyűfémből készült felniken feszülnek és más a kipufogó is. A fő különbségek sora ezzel véget is ért, a katalógusadatok alapján már csak olyan nüansznyi eltéréseket találunk, mint a villaszög és az utánfutás. És hogy elég lesz-e ennyi a minőséghez szoktatott BMW vásárlóknak? Lássuk!

Értem, hogy motor, de mi hajtja?

Amikor ránézünk a Pure-ra, lehetetlen nem észrevenni, hogy egy igazi nagymotorral állunk szemben. A boxer elrendezés amellett, hogy hamisítatlanul BMW-s, büszkén, már-már exhibicionista módon jelzi a szemlélőnek, hogy nem kismókusok hajtják előre. Első ránézésre is nyers őszinteséggel mutatja meg lég-olaj hűtéses mivoltát, ami még az előző konstrukció Euro4-re felpolírozott változata, cseppet sem szégyellnivaló paraméterekkel. 110 lóerő és 116 newtonméter nyomaték bőven elég, hogy kapcsolgatások nélkül, dinamikusan motorozzunk a 220 kilós menetkész tömegű vason ülve.

Csapatni is lehet vele

A kipörgésgátló még száraz úton is felteszi a kezét, hogy jelezze, nem hagytuk el két kanyarral ezelőtt, ha rendesen odacsuklózunk neki. A gyorsulás pedig végig szinte lineárisan jelen van. A tesztút során találtam egy rövid német autópálya szakaszt *khm*, ahol végfokozatban a még éppen kellemes szélterhelésű 130-nál hirtelen ötlettől vezérelve elfeledkeztem a jobb csuklóm kontrolljáról. Az egyetlen mutató késlekedés nélkül kilőtt a skála vége felé, olyan 180 fölött még mindig töretlenül vágtatott felfelé. Ott visszatért belém az élni akarás és elengedtem. Van benne kakaó bőven, amit sokkal kifinomultabban ad le, mint egy hasonló űrtartalmú sorkettes vagy V2.

Különvélemény

De. És itt jön a tökéletesen szubjektív része, amit nyugodtan zárójelbe is tehetnék, mert nem valódi hiba, a világ sokmillió elkötelezett boxer-rajongója mellett csak egyfajta különvélemény. Engem még a kétszázadik kilométernél is zavart a kiszámítható, és nyilván megszokható hosszanti főtengelyre visszavezethető jobbra billentő nyomaték, ami hirtelen gázadáskor jelentkezett. Vagy a motorfékes visszakapcsoláskor  jelentkező “farcsóválás”, mint amikor Morzsa kutya rázza a fejével együtt a nyuszimamuszt. Emellett teljesen más volt az általam olyannyira imádott vibráció iránya is (ezért nem szeretem a sima járású négyhengereseket), fel-le helyett jobbra-balra zizgett alattam a gép, ami valamiért nálam az üléssel együtt azt eredményezte, hogy 60 kilométer után teljesen elzsibbadt a családi ékszer.

Videónkban részletesen, menet közben is bemutatjuk a legolcsóbb BMW Heritage családtagot!

Ha még egy sor fanyalgás belefér, szokatlan volt még a puhán, egyesbe szinte csak beplöttyenő váltó. Pont az ellentéte, ami a Harley Roadsteren volt, ott szinte teli talppal kellett berúgni a fokozatot a helyére, miközben olyan hangja volt, mint amikor egy kovácsüllőre rácsapnak az öt kilós kalapáccsal. Itt pedig csak becsusszant, kábé ilyen érzés volt (csak akkor a másik talpam alatt) amikor egyszer egy kölcsönmotoron elfáradt a hátsó fék. Csak taposod, de mindenféle ellenerő nélkül beesik. Rinyálás vége, innentől objektíven és szubjektíven is többnyire csupa jót tudok csak mondani.

A nyafogás után lássuk, mi tetszett. A cikk a következő oldalon folytatódik, lapozz!