Óvakodj az ipszilonoktól: BMW Bike Maraton 2016

Mielőtt beszélnénk a jelenről, merengjünk el egy kicsit a múlton. Mackóval két éve pont annak apropóján ismerkedtem meg, hogy mint kezdő motoros kérdéseim voltak az általa szervezett 24 és 48 órás versenyekkel kapcsolatban. Ámulva hallgattam a koncepciót, a lebonyolítást, de valahogy mindig úgy jött össze vagy a munka vagy a pénz oldala, hogy a versenyekről lemaradtam. Na jó, kicsit féltem is, mert napi 2-300 kilométernél jellemzően nem megyek többet a kemény üléssel rendelkező Honda CBF500-asommal – az még pont kényelmesen megugorható -, ehhez képest pedig rémisztőnek hatottak az ezer kilométert meghaladó versenytávok. Aztán 2015-ben kidobta a gép, hogy a versenyzés terhe nélkül végigvezetik a jelentkezőket a BMW Bike Maraton útvonalán egy Repeta túra keretében.

Indulás előtt, a győri BMW Motorrad Leier szalon ajtajában

Megbeszéltem Asszonnyal, hogy együtt fogunk romantikázni: motorra pattantunk, majd néhány nap múlva vegyes érzésekkel értünk haza. Bár tényleg gyönyörű tájakon vezetett az út, a sok ezer köbcenti feletti motor között szinte elvesztem a két személlyel terhelt kis félliteressel. A csapattársak egy része a vezetéstechnikai hibákat a motor erejével kompenzálta: kanyarban satura fékezték magukat, majd erős kigyorsítással zárkóztak fel a többiekhez. Valljuk be, a fele akkora ménessel elég fárasztó volt mögöttük összegépészkedni ugyanezt a sebességingadozást. Az első nap után majdnem feladtuk a túrát az ülepünket fájlalva, a helyzetet csak az mentette meg, hogy Szilvit átültettük Mackó mögé a R1200GS Adventure zselés komfortülésre, így én állva tudtam kicsit pihentetni a városi szakaszokon a sajgó alfelemet. A túra végén, az elköszönés után Keszthely felé haladva Zalakarosnál már a vállamat is elkezdtem fájlalni, mert a bukóban zokogó utasom úgy ütötte, hogy „nem érdekel, hogy mennyivel mész, csak érjünk már haza!!!”

Ausztriába érve a megszokott mesekörnyezet fogadott

Idén nagyjából ugyanígy lemaradtam a 48 órásról, meg az összes 24 órás bejárásról/itiner ellenőrzésről, míg egyszer csak megcsördült a telefonom. Mackó hívott, hogy nincs-e kedvem a 24 óráson vele előfutni a távot (a verseny előtt legalább egy etappal, kvázi valós időben még egyszer ellenőrizni az itinert, és az útvonalat az esetleges lezárások, forgalmi változások miatt, átlagsebességeket mérni) és pontőrködni az utolsó pozícióban. Mélyen megtisztelve éreztem magam, hogy a néhány éves motorozási rutinom és az egyértelműen elővárosi közlekedésre szánt paripám ellenére sem éreznek koloncnak. Boldogan igen mondtam, aztán csak lapítottam otthon a bejelentéssel, mert Asszonynak inkább csak rossz emlékei voltak (az ominózus páviánsegg-effektus miatt), nehéz lett volna észérvekkel elmondani, hogy miért is akarok menni. Biztonság esetére azért elcsentem a gyermek utazós Neogranormon popsikrémjét és elrejtettem a neszeszerembe.

Az első napi pontőri pozíciónkra érve – innen már csak 47 kilométer volt Szombathely

Már csütörtök este felmotoroztam Budapestre, ahonnan péntek reggel kényelmesen leautópályáztunk a győri starthoz, málhaként a láthatósági mellényekkel és kupákkal. Miután megérkezett az itiner is, nekiestünk a kilométerek meghódításának. Nagyjából az első oldal feléig Mackó haladt elöl, ujjal mutatva a tájékozódási pontokat, hogy miért itt érvényesül az itiner, aztán egy hirtelen felbátorodást követően megelőztem és jeleztem, hogy akkor megpróbálom én értelmezni az utasításokat. Onnantól kezdve kezdtem érezni, hogy miért is verseny igazából a BMW Bike Maraton: komoly, folyamatos koncentrációt igényelt a következő pont felfedezése – főleg, mivel voltak benne „apró” szívatások is, hogy valódi kihívás legyen. Például az első nap végén egy balos kanyarodó főútról úgy kellett lefordulni jobbra, (tehát egyenesen továbbmenni, amit az itiner egyenes útról jobbra lefordulásként jelez!) hogy a megadott tájékozódási pontnak megadott utcanévtábla csak visszafordulva volt látható. Ezt amúgy annyira nehéznek ítéltük, hogy külön felhívtuk a versenyzők figyelmét: nagyon figyeljenek ennél a pontnál. Mackó pedig követett az F800GS-sel, figyelte az itinert, a GPS-t és engem, vigyázott rám, mint apa a hülye gyerekére és nem hagyta, hogy eltévedjek. Ha valahol vitás pontot észleltünk, akkor megbeszéltük és visszaszóltunk az előző pontőrnek, hogy egyértelműsítse az itiner utasításait a versenyzők számára.

Szinte folyamatosan ilyen panoráma mellett motoroztunk

Kalandokban is volt részünk. Egy stop táblás főútra balra kanyarodásnál az irányba fordított kerekek mellett vészfékezésre késztette Mackót egy hirtelen felbukkanó, rejtőszínű Fabia, aminek következtében betakarózott a motorral – pedig nem is volt olyan hideg, a pénteki napon az időjárás igazán kegyes volt hozzánk. A versenytáv teljes lemotorozását követően Szombathelyről még visszagurultunk az utolsó pontőri pozíciónkba és vártuk a csapatokat, akik több-kevesebb anyázás kíséretében el is kezdtek befutni. Volt ugyanis az egyik etapban volt egy olyan Y kereszteződés, ahol jobbra kellett fordulni. Igen ám, de az első Y jobb szára, ami fizikailag útba esett egy „motorral behajtani tilos” táblával volt ellátva – tehát emiatt figyelmen kívül kell(ett volna) hagyni, és egyenesen továbbhaladva keresni a tényleges elágazást. Ezt – ahogy számítani lehetett rá – igen sok csapat benézte, felkeveredve a hegyre olyan terepre jutott, ahová nem BMW Bike Maratont, inkább off-road túrát tervezne az ember. Sötétedésig vártunk, amikor utolsóként egy tiszta női csapat érkezett be, akikkel közösen motoroztunk fel a célig – mivel a már fent említett utcanév táblát esélyük sem lett volna észrevenni a sötétben. Gyors vacsora után este 11-re ágyba is kerültünk.

Éjszakai pihenőn a mezőny

Szombaton hajnali 3:45-kor visított fel szirénaszerűen az ébresztőóra, zombi módjára tömködtük magunkba a mérhetetlen mennyiségű koffeint, hogy 4:30-kor el tudjunk indulni és a versenyzők 7 órás indítása előtt lenyomni az első etapot. Mivel sejtettük, hogy előbb-utóbb nyakunkba zúdul az égi áldás, már reggeltől felhúztuk az esőruhát. A hajnali időpontban több őzgidácska rátévedt az országútra, de most nem törött el a lábuk, mert időben észleltük a sete-suta jószágokat, így nem kellett őket meghívni vacsorára. A második nap előfutása hasznosabbnak bizonyult: több helyen is lezárás rondított az útvonalba, amire röptében kellett megoldást találni. Emellett még több olyan pont volt, amit meg kellett vitatni és egyértelműsíteni a dolgokat. Egy baleset miatt helyszínelés következtében pazar kis egysávos erdei utat fedezhettünk fel, ami kimaradt a versenyzőknek, mert a lezárást feloldották, mire odaértek. A kis út végén végre kikanyarodhattunk a méltán híres 69-es útra, ahová már most visszavágyok, de semmiképp nem családdal, mert autóval is élvezetes lehet ugyan, de szinte biztos, hogy a változatosan tempós kanyaroktól a leánygyermekem még az előző napi reggelijét is kiokádná az üléskárpitra. Volt rendesen szintkülönbség is: egy hegytetőre érve – ahol megálltunk végre egyet fényképezni – a több réteg ellenére (aláöltöző, béléses kabát, esőruha) leginkább a nyári kesztyűmön keresztül éreztem, hogy ez nem az ehte júliusi meleg időjárás. Meg is kérdeztem Mackót, mennyit mutat a BMW hőmérője: bruttó 8 fok volt!

A legendás 69-es út kanyarjait Derék Zsolt rögzítette – köszönjük!

Az utolsó előtti etapon egy (szintén) Y kereszteződésben megtorpantam, mondom itt valami huncutság van elásva. Az utasítás szerint az Y-ban balra kellett fordulni, és bár ez Y volt, de nem az alsó szára felől érkeztünk, tehát kvázi egy visszafordítóban álltunk. Megbeszéltük Mackóval, hogy az itiner-utasítás helyes, bár ezt nagyon sokan be fogják szívni és mentünk tovább. Igazunk lett, de a versenyzők szerencsétlenségére – és ezt mi nem tudtuk – az utána következő 4-5 utasítás szépen kiadta magát (volt sárga háztól kezdve minden), aztán felborult az Univerzum békéje és a csapatok beleestek a fekete lyukba. Az utolsó pontőri pozícióban aztán megkaptam életem eddigi legnagyobb dicséretét, amikor Mackó – aki ha valaki nem tudná, hivatásos vezetéstechnikai oktató – megjegyezte, hogy elég alaposan kimotoroztam a kis 500-ast, ez már nagyjából a gép határainak felső vége, tovább ne feszegessem.

A második napon sajnos nem volt jellemző a napsütés – de csak délután volt némi esőnk

Egyszer csak érkezett a hír, amit nem akar hallani az ember: egy motor beesett egy öt méter mély árokba! Mackó azonnal visszament, hogy segítsen, amiben tud. Elmesélése alapján nem volt szép látvány a patakban fekvő Suzuki, ami jó húsz méter szánkázást követően pihent meg a mederben csordogáló vízben, és végül csak a tűzoltók segítségével sikerült kiemelni onnan. Az sofőr szerencsére nem sérült és humoránál maradt, bár végigszánkázta a teljes távot a mocival. De nem adta fel: egy kis tűzoltóslagos sárleveretés, egy betolás, a kútnál némi kompresszoros és WD40-es vízmentesítést követően saját lábon fejezte be a versenyt, amiért végül megérdemelten kapták meg a verseny fájdalomdíját. Sötétedéskor hagytuk el megint a pontőri pozíciót, ahonnan hazafelé egyes szakaszokon egymás mellett gurulva világítottuk be refivel az utat, mert meglehetősen sűrű volt a vadak alkotta keresztforgalom. Innen gyors átöltözést követően rohantunk az eredményhirdetésre, ahol a versenyzőkkel közösen elég rendesen bepótoltuk a nap közben el nem fogyasztott folyadékmennyiséget.

A képen elrejtettünk egy motort

A Suzuki folytatta és sikeresen be is fejezte a versenyt – a srácok hatalmas tapsot érdemelnek!

Vasárnap reggel a reggelit és elköszönést követően egyenesen Keszthelynek vettem az irányt, ahol véget ért ez a csodálatos tájakon átívelő, de embert próbáló 1’641 kilométeres kaland. Jövőre nem kérdéses, hogy ha Mackó elkezd szervezni egy ilyen túrát, akkor azon ott leszek – talán már hangosan szentségelő versenyzőként!