Nyolcadik nap, 07.05. (szombat) 261 km

Szokás szerint reggel korán ébredtem, a két óra időeltolódáshoz nehezen akart alkalmazkodni a szervezetem. Bezzeg F-nek nem voltak ilyen problémái. Még Európában a kempingekben minden reggel azzal ébresztettem, hogy „Ébresztő, fél nyolc van” – de kikötötte, hogy Afrikában ezt el kell hagynom. Én meg szófogadó fiú volnék, vagy mifene…

Reggelink: azonosíthatatlan kávé, száraz felvágott és kenyér, datolya és narancslé

Azért egyszer csak összepakoltunk és kerestük a reggelinket, ami benne volt a szállás árában. Na azt ugyan kereshettük, mert a reggelig tartó tivornya után egyetlen ember volt aki úgy-ahogy talpra tudott állni, de ő is csak portás szerepkörben díszelgett. Azért összeszedte magát és elénk tett két pohár narancslevet, pár darab kőkemény kenyérdarabbal, némi azonosíthatatlannak ítélt, ám kellően megbarnult felvágottal és pár szem nagyon finom datolyával. Ezzel a maga részéről a reggeliztetést lerendezettnek tekintette és visszaomlott a földre terített paplanjára lóbőrt húzni. Lerámoltuk a cuccainkat és arra vártunk, hogy jöjjön valaki, akinek van kapukulcsa és még fizetni is tudunk nála. Meg is érkezett az egyik hölgyemény a tegnapi kollekcióból, de teljesen használhatatlan állapotban. Többször is ránk köszönt, mintha nem találkoztunk volna az eltelt 10 percben legalább 3 alkalommal. Aztán megpróbált megfeledkezni a tegnap kialkudott árról is, de aztán minden a helyére került és mosolyogva, integetve indultunk tovább.

Hátunk mögött hiper-szuper lakópark és multiáruház, előttünk pedig….

A reklámtáblák alapján kellett a közelben lennie egy Marjan nevű szupermarketnek, de sehogyan sem akadtunk a nyomára. A helyét mutató táblákat követve ugyan oda érünk vissza, ahol elkezdtük a kutatást. Aztán véletlenül ráakadunk, de kiderül, hogy még nem is üzemel. Mellette újfent szembesülünk az afrikai ellentétekkel. Luxuskivitelű, európai színvonalú nagyáruház mögöttünk, modern, parabolatányér-erdős és pálmafás luxus-lakópark a bal oldalunkon, jobbról pedig egy nyomortanya, mérhetetlen mennyiségű szeméttel. Jobb ha nem is akarjuk megérteni Afrikát, csak elfogadni olyannak, amilyen.

Stop tábla: legalább így is egyértelmű

Benzinkútnál érdeklődünk a Marrakesh felé vezető út hollétéről, mert az sincsen kitáblázva. A segítő szándékú kutas szívesen ad útbaigazítást és hálásan vigyorog a kis plusz jatt miatt. Becélozzuk Marrakesht és szebbnél szebb utakon haladunk felé. Itt már ízelítőt kapunk a sziklás sivatagból, de még viszonylag sok az ilyen-olyan ültetvény az út mentén. Sajnos olyanba is belebotlunk, ami nem éppen szívderítő. Vegyi üzem egy kisváros határában. Jelenlétét már messziről jelzi a semmi mással nem összetéveszthető bűze és a horizont fölé emelkedő, atombomba gombájához hasonlító sárgás füstje. Hát, környezetvédelemről errefelé még sajnos nem beszélhetünk.

Tajine áruda az út mellett

Marrakeshbe érve egészen az óvárosig motorozunk, majd a medina várfala mellett leállunk. Persze azonnal mellénk szegődik egy önjelölt kalauz, aki elmondása szerint csak segíteni akar. Arra persze nem felel, hogy mibe fog ez nekünk kerülni, csak bizonygatja, hogy majd ő megmutat nekünk mindent és még a motornak is szerez őrzött parkolót.

Minden igényt kielégítő gumis műhely

Ez mondjuk, elnézve a humán-erőforrás felhozatalát, nem is volt tőle elvetendő javaslat. Megbeszél 30 DH-ért egy motor-alattnyi aszfaltot és már vezet is be minket a medinába. Mivel jól beszél angolul és még németül is valamennyit, végül nem bánjuk meg a jelenlétét. Végig mutogatja a különféle kézművesek műhelyeit és az árusok portékáit.

Medina Marrakesh közepén

Néhol összetűzésbe is keveredik velük, mert kissé többet akar bemutatni belőlük, mint ami ildomos lenne. Látunk korán iskolát, nagyon szép fürdőt és végül bevezet minket egy üzletbe, ahol magunkra is hagy a tulajdonossal hármasban. Hát erre ment ki a játék, most jön az árukapcsolás. Volt egy kis folklórműsor, de aztán most meg leszünk fejve… – gondolják ők, mert nem ismerik az anyagi helyzetünket.

Hal-árus a döglesztő melegben, hűtőpult meg sehol…

A tulaj hellyel kínál, megejtjük a kötelező mentateás szeánszot, majd rátér a lényegre. Válogassunk a boltban, ami megtetszik csak tegyük az asztalra, utána beszélgetünk az árról. Meg is nézünk mindent, tényleg vannak szép dolgai. De azzal tisztában vagyunk (mondjuk ő még nem), hogy nagy költekezés itt nem lesz. Azért kiválasztunk F-nek egy szép karláncot és nagyobbik gyermekünknek egy görbe pengéjű díszkést. Az asztalra tett portéka felett pedig elkezdődik egy nagyon szórakoztató játék.

Meglepetés. A mocskos medina közepén, egy fürdő hűs, patyolat udvarán

Alku az öreg, dörzsölt kufárral. De minket se akárhonnan szalajtottak, Őseim között örmény zsidók is vélhetők, akik a Bukovinába szalajtott svábokkal vegyültek. És ugye kikből lettek a svábok? Azokból a kivándorló skótokból, akik otthon nem bírták elnézni a felelőtlen pazarlást! Szóval fel vagyok én is vértezve ezzel-azzal genetikai vonalon. Szakállas, hajótolvaj-forma boltosunk szervál elsőként. Papírlap kerül elő, arra írja a szerinte méltányos árat a két „műkincsért” cserében. Ajánlat – pofátlanul alacsony ellenajánlat… Újabb ajánlat – újabb, tökön rúgással egyenértékű válaszösszeg… Némi hajtépés kíséretében új árfekvés – mosolyogva írom az újabb árat a papírra, de még mindig nagyon messze járunk egymástól… Egy egészen kis, jelzés értékű hisztériás roham könnyekkel vegyítve – erre elé tolom a kést, hogy akkor erre nincs szükségünk, maradjunk csak a karkötőnél.

A bizsus boltjának egy részlete

Ez övön aluli volt, mert árut visszaadni szerinte nem lehet. Szerintem meg igen, úgyhogy megvan az újabb kapcsolódási pontunk, hogy folytathassuk a társasjátékot. Kezdem élvezni a dolgot, habár közben azt súgom F-nek, hogy valószínűleg meg leszünk lincselve. Végül megrekedünk egy árnál, ami az eredetinek nagyjából a harminc százaléka lehet. Ja, időközben Dirhamról áttértünk Euróra, mert azt jobban váltja a vén róka, mint a bankok. Ekkor újabb akcióba lép és letesz még egy karkötőt az asztalra, hogy elcsábuljunk jóságán. Nem akarom a végtelenségig feszíteni a húrt, no meg az idő is szépen ballag, így végül egymás tenyerébe csapunk. Az üzlet megköttetett és habár biztosak vagyunk abban, hogy ezeket a csecsebecséket lent délen harmad áron megvehettük volna, elégedetten hagyjuk el a boltot. Vezetőnk közben visszatért és ő is megkapta a vén martalóctól a százalékát. Jókat nevetünk, mert nagyon élveztük a játékot. Ő persze azt hiszi, hogy F. annak örül, hogy kapott valami ajándékot. Hát kaptunk is, de lényeg az nem a szatyorban volt.

Üde színfolt a világi kisiskola a medina komor falai között

Mivel kalauzunk rájön, hogy tőlünk többre már nem igen számíthat, kiadja utunkat. Persze előbb még levesz minket egy kis pénzzel, mert hát neki éhes gyerekei vannak, meg beteg macskája és még a fene tudja mire nem hivatkozott. Elmondja, hogy merre találjuk meg a motort és lelép. Úgy belekeveredtünk a medina szűk sikátoraiba, hogy itiner nélkül azt sem tudnám, merre induljunk. Aggódunk is egy kissé, nehogy valami szervezkedés áldozataivá váljunk, de végül visszatalálunk és a motort is épségben érjük. Az őrzője még egy nagy kartont is tett rá, hogy megóvja a tomboló Nap haragjától. Kifizetjük őt is rendesen és égtáj szerint navigálva megpróbálunk eljutni az Ourika kempinghez, amit már otthon kinéztem, mint lehetséges szálláshelyet Marrakesh mellett. Pár vakvágány és némi vargabetű után rá is találunk. De a ramadán miatt ez is zárva tart. Azaz negyed gőzzel üzemelget, de semmilyen szolgáltatásuk nem él és a kaput is csak ad-hoc módon nyitja-csukja valaki. Kezd bennem megbomlani az amúgy is ingatag lábon álló iszlám-magyar barátság. Túl sok akadályt gördít elénk ez az ünnepkör, jó pofát legalább is egyre nehezebben vágunk hozzá.

Valóságos kis oázis a poros környéken a Hotel Nzaha

Elkezdünk a környéken szállást keresni, de amit találunk, az csillagászati áron kínál felüdülést. Valahogy nem vágyunk egy éjszakára 70 ezerért a királyi golfklub szállójába…nem is értem, hogy miért… biztosan nem állna jól a fehér térdnaci és a golfütő… Dél felé irányozzuk a motor elejét és „majd lesz valahogy” üzemmódban faljuk az utat. Egészen Tahnaout városkáig, ahol egy újnak tűnő szálloda vigyorog ránk, a Hotel Nzaha.

Az elmaradhatatlan menta tea és a mellé kínált, mézédes, fűszeres sütemények

Nagyon barátságos személyzet fogad, gyorsan meg is állapodunk az árban, a motort beengedik a frissen térkövezett hátsó udvarba és nagyon tágas, szép tiszta lakosztályt kapunk. Kristálytiszta vizű medence van az erkélyünk előtt, hamvas zöld fű körülötte. Álmodni sem tudnánk szebbet, főleg amilyen megviseltek, koszosak és büdösek vagyunk. Mondjuk ki bátran, de ez is hozzá tartozik a meleg égövi motoros túrázáshoz.

Sok új építésű templomot is láttunk

Már éppen elkezdtük volna rendbe szedni magunkat, amikor egy boy kopogtatott az ajtónkon és letett egy tálcát ón-üveg poharakkal és egy kanna, forró mentateával. Megtapasztalhattam, hogy miért tartják a legüdítőbbnek a nemzeti italukat, sokkal jobban felfrissített, mint a jeges ásványvíz. Esti sétánk alatt megcsodálhattuk a hegyek mögé nyugvó Napot, a müezzin imára hívó énekét és az éppen nyitó boltban vettünk némi hideg ennivalót, mert úgy döntöttünk, hogy kompenzálva a ma elköltött pénzmennyiséget, a magunkkal hozott ellátmányból vacsorázunk. Vacsora előtt és után is kihasználom a medence jelenlétét, ki tudja mire számíthatunk a későbbiekben alapon.

A Hotel Nzaha bejárata naplementekor

Kilencedik nap, 07.06. (vasárnap) 345 km

Kipihenten, frissen ébredünk. A szállást már tegnap érkezéskor kellett rendezni (ez mindenhol így volt elvárt és szokásos az ott tartózkodásunk alatt), reggeli nem járt a szobához, így gyors pakolás után útnak indultunk. Azaz csak beálltunk a szomszédos benzinkúthoz tankolni. Nagyon nem tetszett nekik a kártyás igényem, de jeleztem, hogy nincsen készpénz nálunk, így belementek az elektronikus fizetésbe. A kúthoz tartozó épületben éppen pénzt számolt két tagbaszakadt figura. Hatalmas halmokban állt előttük a kötegekbe rendezett Dirham és egy nagy kosárban volt csak úgy beleszórva a még számolatlan… Nagyon gyorsan jöttem ki, de előtte csendesen imádkoztam, nehogy valami fennakadás legyen a kártyás fizetésünk körül.

Jön az Atlasz!

Aztán megejtettük első találkozásunkat az Atlasz hegységgel. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyeken csavarogtunk, olyan szerpentineken kanyarogtunk, amilyenekről mindig álmodtam, ha marokkói utunk csak szóba került. Meseszerű hegyi falvak maradtak el mögöttünk, alattunk, felettünk, csodás sziklaképződmények között motoroztunk… ezt nem lehet szavakba önteni, hogy visszaadja annak hangulatát, amilyen környezetben utaztunk.

Agyag falu az Atlaszban

Belefutottunk egy hosszú útjavításba is, ahol néha alig sáv-szélességű, sziklába robbantott „úton” araszoltunk, alattunk tátongó mélység, korlát hírből se… Mindehhez a teljes szakaszon temérdek mennyiségű kamion és kisebb teherautó szolgáltatta az alaphangulatot. Hegymenetben vánszorogva, jó erős kuplungszaggal, lejtőnek pedig izzóra vasalt fékekkel száguldva. Szóval izgalom is jutott éppen elég, de így is nagyon szép volt. Az utak minőségéről azért az elárul valamit, hogy bő négy óra alatt sikerült leküzdenünk gyenge 120 kilométert.

Út az Atlaszban

Mivel készpénzkészletünk vészesen megcsappant, egy Taroudant nevezetű, meglehetősen koszos kisvárosban megálltunk egy pénzautomata előtt. Azaz volt belőlük több is, csak győzze az ember kiválogatni, hogy melyikbe merészelje beletolni a bankkártyáját. De volt angol nyelvű menü is, így nem okozott problémát némi papírpénzhez jutni. Éppen csak annyihoz, hogy ne kerüljünk bajba ha a leendő szálláshelyen nem fogadják el a kártyát. Innen már jobb minőségű úton gurultunk Agadir irányába. A városba nem állt szándékunkban bemenni. Azaz tettem rá némi kísérleteket, de F. csírájában elfojtotta ezt a szándékomat. Casablancában kiélvezte előre a teljes itt tartózkodásunk idejére esedékes városi motorozós kedvét. Sőt egy kicsit talán többet is. Itt már érződött Afrika éghajlata. Na nem volt még elviselhetetlen meleg, de a vízkészletem hamar elkopott. Egy benzinkútnál álltunk meg egy kicsit felfrissülni.

Tiznit, egy modern város Marokkóban

Miközben hűtöttük magunkat, oda lépett mellénk egy terepszínű ruhás férfi és beszélgetést kezdeményezett velünk. Nagyon barátságos volt, jól beszélt angolul és valamennyit németül, de mint kiderült, még japánul is. Módfelett érdekelte kik vagyunk, honnan és hová tartunk. Kérdezgetett arról is, hogy mik a benyomásaink az országáról, valamint ellátott pár jó tanáccsal az embereket illetően. Aztán elköszönt további jó utazást kívánva, beszállt egy mellettünk megálló autóba és eltűnt. Alkalmasint valamilyen katonai titkos ügynök vizsgáján mentünk keresztül, vagy valóban csak egy átlagos és érdeklődő állampolgárral akadtunk össze? Erre már soha nem fogunk választ kapni. Az ezüstművességről világhírű Tiznitig innen már köves sivatagon keresztül vezetett az út.

Kilátás a szállodai szoba erkélyéről Tiznitben

Sajnos, mint mindenütt Marokkóban, a nagyváros előjele csalhatatlanul, az út mentén egyre növekvő mennyiségű szemét volt. Igazi szocreál városba csöppentünk. Beton beton hátán, „modern” építészeti alkotásokkal sokkolják a betévedő idegent. Mindehhez hozzájárul az állandó erős szélben szálló sivatagi por és ennek keveréke valamilyen helyi szaggal, ami mindenütt ott lebeg a levegőben. Elnézve a térképet arra jutunk, hogy itt éjszakázunk. Sietnünk nincs hová, a következő nagyobb lakott települést már sötétben érnénk el, azt pedig nem szeretnénk. Elég rosszat olvastam a marokkói éjszakai közlekedésről, nem szeretném ha személyesen kellene megtapasztalnunk a leírások valóságtartalmát. Viszonylag könnyen találunk szállást, a harmadik utunkba kerülő szállodát nyitva találjuk. A szoba kellőképpen dohos, a fürdőben a csövek és a lefolyó szifonja kiszáradva ontja a diszkrét csatornaszagot. Gyorsan leengedünk vagy fél köbméter vizet az összes lefolyón, valamelyest megszelídítve a szoba atmoszféráját. Maga a szoba nagyon olcsó, a 250 DH egy éjszakára szinte ajándék.

A Hotel Alhouria Tiznitben

A motornak viszont nem tudtunk garázst intézni. Van ugyan a hotelnak saját teremgarázsa, de a hátsó ajtók előtt 70 centis kőfal, az utcafronton pedig vagy 5 márványlépcső és szép nagy virágtartók barikádozzák el a bejáratait. Utóbb láttam, hogy az elsők csak afféle cifra kamuajtók, kizárólag dizájnelemként funkcionálnak. De a recepciós gyerek némi baksis fejében szívesen vállalta a paripa őrzését, más vendég nem igen lévén, ez és a foci VB aktuális meccsének nézése ki is töltötte a műszakját. A motorra ráláttunk az utcára néző erkélyről. Akik csak arra jártak, jól megbámulták, többen körbe is járták, sőt páran még fényképezkedtek is mellette. Eléggé lepukkant környék ez már, ritkán látni 50-esnél nagyobb kétkerekűt. Közeledett a ramadán lefújása, így mi is útra keltünk, hogy a környéket sétálva fedezzük fel és valami vacsora után is nézzünk.

Ahonnan a müezzin imája hallatszik, Naplemente után

Az utcán elképesztő mocsok és szenny vár minket. Mindenütt vizelet és ürülék, léggyel és szaggal együtt, a medina fala mellett körben mindenhol hajléktalanok és koldusok. Eléggé kiábrándító valóság ez, távol a Mediterránum és az északi óceánpart zajos és színpompás üdülőövezeteitől. Észak-Afrika kezdi lassan megmutatni az igazi arcát. Amiért tulajdonkép ide kívánkoztunk, nem is panaszkodunk, csak nehezen fogadunk el dolgokat belőle. A hangulat része az imára hívó ének is, amit egyszerre több irányból is hallunk, a már világító Hold fényénél. Igazi „Ezeregy éjszaka” hangulatot keltve bennünk. És az éjszakai ezüstös ragyogás elfeledteti a nappali poros és ocsmány valóságot, mesevilággá formálja azt. Az éjszakai bazárban veszünk pár citromot (a motoron lévő kulacsba cukros limonádét töltök reggelente induláskor), majd étterem kereső üzemmódra váltunk. Meg is találjuk a nekünk való helyet. Nagyon éhesek vagyunk, egész nap nem ettünk szinte semmit. Ínycsiklandó fogások kelletik magukat az étlapon, nem tudunk választani közülük. Három fogás is van, amihez kedvünk lenne. Megpróbálom a lehetetlent, vagyis elmagyarázni az amúgy nagyon segítőkész pincérnek, hogy melyik három ételből gyúrjanak nekünk két adagot, de nem járok eredménnyel. Azazhogy ez így nem igaz, mert mikor kihozza a rendelést, az három tányérból áll, minden ételféléből kapunk egy teljes adagot. Nem törte sokat a fejét a gondunkon, megoldotta a lehető legegyszerűbben. Mi meg neki láttunk eltüntetni a nem mindennapi mennyiségű vacsorát. A szállodába visszavezető út ezután igen hosszúnak és fáradtságosnak tűnt

Tizedik nap, 07.07. (hétfő) 455 km

Igen jól aludtunk. Ugyan pár alkalommal kinéztem a motorra, de minden rendben zajlott, az éjszakai kábult nyüzsgés közben is tiszteletben tartották a tulajdonunkat. Mielőtt útnak indultunk, páran kérdezték itthon, hogy nem félünk-e ilyen „vad” környékre elindulni kettesben. Sőt voltak, akik egyenesen vétkes felelőtlenségnek titulálták szándékunkat. Itt és most újfent leszögezném (habár ezt egyszer már megtettem a tunéziai utunkat követően), hogy nincsen ezzel a párosban való motorozással semmi baj. Megértem, hogy sokan vannak akik nem merik átugrani a saját árnyékukat, de ebbéli „fogyatékosságukat” ne azzal leplezzék, hogy elítélnek minket amiatt, mert mi mások vagyunk. Nekünk nem az okoz első sorban örömet, ha beállva tucatnyi motoros közé a sorba, elgurulunk a szomszéd városba fagyizni. Ez sem kizáró ok és ha úgy adódik, szívesen kirándulgatunk másokkal is a szomszéd falu határán innen (hogy B_Jani barátunk örökzöldjét is elsüssem végre), de a klasszikus értelembe vett motorostúrázást csak így tudom/tudjuk elképzelni. Elég nekünk egymás rigolyáit elviselnünk, mi lenne ha erre kényszerülne még pár motoros barátunk is…

Tiznit alatt már az igen barátságtalan kősivatag kíséri az utat

Szóval a motor rendben várt minket a hotel előtt. Pakolás közben a recepciós nagyon aggódott a beígért 20 dirhamja miatt, de természetesen indulás előtt megkapta a jussát. Mivel innen már lassacskán belemerültünk a homokos sivatagi környezetbe, ahol viszonylag ritkán vannak a kutak, a város elhagyása előtt feltétlen itatni akartam. Az első kúton éppen áramszünet volt, de találtunk még egyet, ahol kaptunk az éltető nedűből. Guelmin városának kapuját sikerült annyira megcsodálnom, hogy a posztoló rendőr szerint nem álltam meg a stop táblánál.

Ahol megbüntettek – és a bizonyíték, hogy nincs STOP tábla

Tudni kell, hogy Marokkóban az országon belüli mozgás nem annyira szabad, mint nálunk. Lépten-nyomon áteresztő pontokon kell áthaladni és rengeteg az ellenőrzést végző rendőr. Minél lejjebb megyünk az országban, ez annál inkább jellemző. A rend hivatalosan az, hogy a megállásra kötelező táblánál állóra kell fékezni, majd a rendőr vagy katona kézjelére szabad lassan hozzá hajtani. Na ezt a megállást mulasztottam el a szerv szerint, de szerintem nem volt stop tábla sem (ez a sisakkamera felvételén látszik is). De hát az otthontól pár ezer kilométer távolságban az ember ne kezdjen elvi vitába egy fegyveres testület három elemit végzett pillérével. Száz szónak is egy lenne a vége, a kezdeti 50 eurós büntetést sikerült lealkudnunk 20-ra. Természetesen zsebre ment a játék, azt hiszem emberünk tisztes órabért tudhatott magáénak arra a napra. Nekünk meg az a megtiszteltetés jutott, hogy egy-két napig eltarthattuk Őfelsége szolgálóját családostól.

A városok kapuinál mindenféle szobrok várják az utazót

A városban első dolgunk volt valami normális bankot keríteni. Az előzetes infók alapján érdemes hivatalos helyen váltani, egyrészt jobb az árfolyam, másfelől nem kell tartani a hamis pénztől, vagy egyéb csalafintaságtól. Arról nem is beszélve, hogy visszaváltani csak olyan pénzt váltnak, aminek az eredete igazolható. Megállunk térképet böngészni, mert a kitáblázottság errefelé már nem tartozik az erős oldalukhoz. Persze azonnal mellettünk terem egy burnuszos helyi erő és ajánlkozik, hogy bármi a problémánk, ő biztosan tudja rá a megoldást. Kiderül róla, hogy Németországban dolgozott, évtizedekig Hamburgban volt kertész. A kiejtése ezt vastagon igazolja, úgy beszél németül, mint egy tősgyökeres elbai halkupec. Az esze járása azonban megmaradt arabnak. Pénzváltó szándékomat kiszimatolva mond egy olyan árfolyamot, hogy akaratlanul is elnevetem magam. Erre felháborodva közli velünk, hogy ramadán van és ilyenkor illik nekik kicsit többet keresniük. Persze nem kötünk üzletet, majd mikor később megállunk egy agrárbank előtt, elmotorozik előttünk rozzant kis csotrogányán és valami becsmérlőt még odaszól. Hiába no, ő már megtapasztalta az európai kultúrát…

Ő már nem városkaput őriz, csak legelészik a kietlen tájon, béklyózott lábakkal

A bankban ünnepélyes csend honol, sehol egy biztonsági őr, vagy figyelő szempár, kamera. Várnak a sorukra páran, a pult mögött hárman ülnek, két nő és egy férfi, de csak az idősebb nő dolgozik. Néha odapillantok a fiatalabbra, aki az érkezőkkel foglalkozik egy-egy szó erejéig. Mikor találkozik a tekintetünk, akkor a pultra néz és mosolyog. De egy szót sem szólna. Még jönnek ketten, mire megértem, hogy mit akar. Mivel nincsen sorszám, aki bejön és ügyet akar intézni, az letesz valamilyen személyes tárgyat a pultra a sor végére, majd leül és vár. Aztán ahogy fogynak az előtte lévők, egyszer csak sorra kerül a kulcscsomója, hivatalos papírja vagy bicskája és tudja, hogy mehet a magasságos pult elé járulni. Én is oda rakom az útlevelemet, amit Szerénke egy mosollyal nyugtáz. De nem szólt volna, hagyta, hogy ott ácsorogjak vagy öt percen át tudatlanul. De kis idő után az én passzusom is az idősebb kolléganő elé került. Megnézte, majd szólt a férfinak, hogy foglalkozzon ő velem. Talán vallási okok miatt nem állhatott velem szóba? Nem tudom. Ahogy meglátták a kezemben a szerény Euró köteget, az ürge egyből barátságosra váltott. Innen kezdve gördülékenyen ment minden és hamarosan egy halom papírpénzzel a markomban sétáltam ki a bankjukból.

A Szahara találkozása az óceánnal

Tan-Tan után elkezdődött végre az igazi Szahara. Balkézről homoksivatag tevékkel és nagyon gyér, de leginkább semmilyen növényzettel. Jobbról pedig sziklás magas part, alatta a látóhatárig dübörgő Atlanti óceán, barátságtalanul hideg komorsága. Az úton vigyázni kellett, mert az erős szélben gyorsan alakulnak ki hótorlaszra emlékeztető homok-átfúvások, amiken a nehéz motor eleje nagyon könnyen és előszeretettel elmászik. Nem hiányzott volna egy kiadós perecelés, ezért inkább lassítottam a tempón. Amúgy is jól esett gyönyörködni a táj egyhangú szépségében. Akárhogyan is, de itthon viszonylag ritkán látni az út egyik oldalán sivatagot, a másikon óceánt.

Tarfaya a sivatag felől

Két katonai-rendőri ellenőrző ponton is keresztülhaladunk. Az elsőnél nagyon keresnek valamilyen hiányzó papírt. Ilyenkor mindig bejön a következő taktika: mosolyogni olyan „barátságoshülye” módon, bármit mondanak szolidan helyeselni, semmilyen idegen nyelven még csak véletlenül sem megszólalni. Most is bejött. Csak azt mondogattam, hogy Tarfaya és „No West Sahara”. Ebből megértették, hogy nem kívánunk a labilis politikai állapotban lebegő országrészbe bemenni.

A francia postarepülők emlékműve Tarfayaban, a Yuby-foknál

Ahogy közelítettünk utunk végcéljához, a magas parton egyre másra horgásztáborok tűntek fel. A fogást az út mellett próbálták értékesíteni a szerencsésebbek. A többiek csak ültek számtalan, mélybe mutató horgászkészségük mögött. Tarfayáról annyit írt a könyvünk, hogy itt az utazó a bőrén érezheti egy igazi, álmos szaharai város atmoszféráját. Hát ebben nem tévedett, az szent. Jellegtelen, szeles és poros település, a szélső házaknál és a város falánál több méter magas homokdűnékkel.

A Hotel Casamar a kikötő bejáratánál

Elmotoroztunk a part menti úton, közben megpillantva egy új építésű szállodát, amit a tíz éve készült könyv még nem említhetett. De első utunk a postarepülős múzeumhoz vezetett. Természetesen zárva találtuk, de egy álmosan unatkozó katona elmondta, hogy majd reggel nyolckor fog csak kinyitni, jöjjünk vissza holnap. Így visszamentünk a Hotel Cazamar-hoz és kivettünk egy szép tiszta szobát. Miután kissé tisztába tettük magunkat, lesétáltunk a partra, hogy megnézzük közelebbről a híres tengerbe épült házat és megkeressük a vasból hegesztett, kétfedelű repülőt ábrázoló emlékművet.

Ellenfényben a Casa Mar előtt

A Casa Mar (Tengeri Ház) egy kereskedő hagyatéka, aki a rablók elleni félelmében a vízbe építkezett és ott kereskedett hajdanán. Most a megmaradt falak büszkén állják a sós víz hullámait. Mivel apály van, egészen közel tudunk sétálni hozzá. Persze itt is azonnal mellénk szegődne pár önkéntes kalauz, de udvariasan és határozottan elküldöm őket. A helyi fiatalok kihasználják a visszavonuló óceánt, sebtében focipályát rajzolnak fel a homokra és már rúgják is a bőrt lelkesen.

Arab stadion – nem milliárdokból

Aztán megtaláljuk a kis repülő makettet is, habár nem könnyen. Építési terület az egész partszakasz, a poros kisváros is megindul a fejlődés útján és szép tágas, parti sétány épül a homokra. Vajon biztosan jól járnak vele majd? Valahogy egész Marokkón azt látni, hogy valami olyanra szeretnének hasonlítani, amik nem is ők igazán. De a világ változik és ők nem akarnak kimaradni ebből a változásból.

Mint a királylányos mesében: „Édesapám, de messze lakunk” – ilyen távol még soha nem voltunk motorral a hazánktól

Vacsoráznánk a szálloda éttermében, de az étlapon csak hal és egyéb tengeri herkentyű olvasható. Végül sikerül a recepcióssal megértetni a problémánkat, mire kiderül, hogy van csirke is a hűtőben. Én sült halat kérek, F. pedig csirkét. Aztán kapunk csirkét és pizzát. Ilyen apróságon már nem akadunk fenn. Esszük ami van. Jobban járunk, hátha még tovább rontanánk a helyzetet egy reklamálással. Ki tudja, mit hoznának ki legközelebb.