A Négy Ország Túra – második rész

Ezzel szemben hallottam kora reggel, hogy bőszen kopogtat az eső az ablakon. Nem volt mit tenni, megreggeliztünk, majd az esőruhákat magunkra öltve belevágtunk az ötödik nap programjába. Nagyon erős volt a kontraszt az előzőek és e között – a hőmérséklet tizenöt fok alá csökkent és szakadatlanul szakadt a felhőkből a hideg lé. Áldottam a betojiságomat, hogy elcsomagoltam az esőruhákat – igaz esőkesztyűnk és esőcsizmánk az nem volt. Véget nem érő esőben kanyarogtunk el a szlovén határig, ahol megesett rajtunk a határőr szíve. Látta, hogy még a fülünkből is az esővíz folyik, így még a sisakot sem kellett levennünk – intett, hogy menjünk csak nyugodtan tovább.

Az eső egész nap nehezítette a dolgunkat

Ljubljana előtt Petra jelezte, hogy már iszonyúan fázik, teljesen átázott a kesztyűje és a csizmája. Pedig a csizma állítólag vóterprúf – egy darabig. Bekanyarodtunk egy benzinkútra, ahol megkapta a tartalék kesztyűmet és ráerőltettünk egy kutas nejlon kesztyűt, hogy az már ne ázzon el. Abban egyeztünk meg, hogy változtatunk a terven és Bledben keresünk egy szállást, ahol alszunk és megszárítkozunk. Így folytattuk az utat a reményt adó célpont felé, ahol aztán megint változtattunk a módosított terven.

Festői szépségű, ahogyan a sziklán trónol a vár

Felgurultunk a festői szépségű táj fölé magasodó várhoz, itt örömünkre egy kicsit elállt az eső. Levedlettük az esőruhákat és besétáltunk a várkapun, hogy egy kicsit kultúrával is töltődjünk. Csodás tájakon keresztül jutottunk el idáig, csak az időjárás rondított bele, de igazán. Mégis, a kilátás kárpótolt minden addigi didergésért – Bled városa a Júlia-Alpokban fekszik, ötszázhét méter tengerszint feletti magasságban, fölötte tornyosul a várhegy a maga száz méteres magasságával. A vár története egészen régi időkbe nyúlik vissza – első írásos említése az 1004-es esztendőre datálható. Napjainkban kiállítási területként és múzeumként működik – a kápolna melletti helyiségekben az ásatások kezdetétől Bled ősi történetét követhetjük nyomon, az adott időszakra jellemző berendezéssel és használati tárgyakkal.

Az elhíresült bledi háttér

A párás, esős idő ellenére is csodálatos látványt nyújtott a Bledi-tó – ez Szlovénia második legnagyobb tava. A tó közepén egy kis sziget fekszik, rajta egy csinos templommal. Egy ősi legenda szerint egy ószláv istennő szentélye állt, de időközben harcok törtek ki és a keresztények elpusztították a szentélyt. Ennek a helyén épült fel a jelenleg is látható templom. Jellegzetes nevezetessége a 1534-ből való és a templom főhajójában elhelyezett, “kívánságot teljesítő harang” – Franciscus Patavinus, padovai mester műve. A legenda szerint a bledi várban élt egy fiatal özvegyasszony, Poliksena, aki egy kis harangocskát öntetett a sziget templomának a férje emlékére. Egy rettenetes vihar elsüllyesztette a csónakot a haranggal és a csónakosokkal együtt és még ma is hallani az elsüllyedt harang hangját a mélyből. Halála után a pápa egy új harangot küldött a templomba, a bledi szigetre. Aki háromszor megszólaltatja ezt a harangot, és hisz Istenben, annak teljesül a kívánsága.

Közel és távol felhő borítja a vidéket

A fűtött kastélyban sikerült annyira regenerálódnunk, hogy elvetettük azt a kétségbeesésben született ötletet, miszerint itt kerestünk volna egy szállást – inkább folytattuk tovább az utat a tervezett úti cél irányába. Úgy tűnt, hogy az idő is egy kicsit kedveskedik nekünk, de nem sokkal a nyeregbe szállás után újból rákezdett az eső. Egyre csak törtettünk fel a hegyre az osztrák határ irányába – úgy voltunk vele, már nem szegheti semmi sem a kedvünket – Bled hangulatával a szívünkben jól esett a motorozás, ezt csak tetézte a kanyargós, szűk szerpentin. A hegy tetejére érve egy hosszú alagúton keresztül léptünk be a sógorok földjére, ahol pompás látvány fogadott minket. Az eső elállt, hála annak a jelenségnek, amelytől Petra úgy el volt ragadtatva. Szó szerint a felhők felett motoroztunk – a hegy túloldalán messzire elláthattunk a környező csúcsok irányába, viszont mélyen alattunk ködös völgyek húzódtak, vastag felhőtakaróval elfedve. Innen ereszkedtünk újból bele az esőbe – sajnos az időjárás miatt nem volt kedvünk előbányászni a fényképezőgépeket, így sok képet nem készítettünk az osztrák szakaszon. Bleiburg környékén álltunk csak meg, mert már korgott a gyomrunk. Sikerült vennünk néhány zsemlét, egy kis felvágottat, némi kakaót és egy tábla csokoládét. Mindezt tíz euróért, a helyi Sparban – nem a mi pénztárcánkhoz van méretezve az ottani élet. Ezt követően már csak egyszer álltunk meg tankolni – közel volt már a cél, a szemünk előtt lebegett Körmend a maga pihe puha ágyikójával és a reménnyel, hogy az éjszaka folyamán megszáradnak a csuromvizes gönceink.

Az egész napon át tartó esőben ritkán álltunk meg fényképezni

Begurultunk Körmendre, egy Tenerés kolléga nyaralójában húzhattuk meg magunkat az éjszakára. Mivel a túra során nem számoltuk a napokat, így el is felejtettük, hogy itthon éppen augusztus 20-a van – a boltok természetesen zárva voltak, mi meg farkas éhesek voltunk. Szerencsére a konyhában találtunk néhány szem krumplit és két fej hagymát. Az előző nap itt éjszakázott szintén egy XT-s banda, ők Svájcba indultak a jubileumi harmincadik évfordulós Teneré találkozóra – ők hagyták itt ezt a kincset érő elemózsiát. Míg Petra egy forró fürdőt vett az egész napos fagyoskodás után, addig én sült hagymát és chipset készítettem, bevetve az összes konyhatündéri képességemet. Végtére jól sikerült a vacsora, a kis olajradiátor mellett száradtak a ruháink – minket nem kellett altatni, a tizenkét órás úton szinte végig esett az eső. Bebújtunk a jó meleg takarók alá, hallgattuk a radiátor pattogását – egyszer vagy kétszer felriadtunk félálomból, hogy feldőlünk a motorral, mire nyugtáztuk magunkban, hogy már az ágyban fekszünk.

Magyar földön magyaros reggeli

Reggel korán keltem, hogy vendéglátóinkat reggelivel köszönthessem. Belebújtam az immár száraz és meleg motorosruhámba, beröffentettem az egyhengert és elgurultam a boltba, hogy bevásároljak. Vettem egy kis krumplit, néhány fej hagymát – illik pótolni a nyaraló éléskamrájából felélt élelmiszereket. Főleg azért, mert néhány napon belül jönnek visszafelé Svájcból a Tenerés cimbik – ők se maradjanak éhen, ha késő este fáradtan beesnek a szállásra.

Ez így köbcentire és hengerszámra már egy Super Teneré

Kolbászos szendvics meleg teával – ez volt a reggeli menü. Buchó is megérkezett élete párjával – a kék Tenerével – és kedves feleségével. A reggeli elköltése után elbúcsúztunk – ők akkor kezdték a hosszú utat, mi pedig már a befejezésével foglalkoztunk. Gyorsan összecsomagoltunk, majd útnak indultunk mi is. Erre a napra Mariazell meglátogatását terveztük, de a tegnapi kimerítő, esős napra és az orkán erejű szélre való tekintettel úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk – helyette inkább a közeli Őrségben csavarogtunk.

Út közben az Őrségben

A Duna Televízión ment egy színvonalas országjáró műsor, ha jól emlékszem Szerelmes földrajz volt a címe. Különböző ismert személyek mutatták be szívük legkedvesebb tájegységét – az Üvegtigris jól ismert szaxofonos Cingárja alias Szarvas József Viszákon kalauzolt minket a műsorban. Úgy gondoltuk, ha már itt vagyunk a közelben, ne hagyjuk ki ezt az otthonos települést. Itt található az ország első Tündérkertje – ez egy különleges gyümölcsös kert. A kezdeményezés célja, hogy a természet tiszteletét, szeretetét közelebb hozza az emberekhez. A fiatalok elültetnek egy-egy általuk választott őshonos magyar gyümölcsfát és gondozzák azt, mindenki a sajátját. Pontosan nem tudtuk, hogy merre található a faluban, de a Vidéki Információs és Hírközlési Hivatalban, magyarul a kocsmában gyorsan útbaigazítottak minket. Ezután megkerestük a szintén egyedülálló pajtaszínházat, de ide nem mentünk be – fel kellett volna hívni egy telefonszámot, megvárni míg kiérkezik a gondnok. Inkább tovább hajtottunk Őriszentpéter felé, majd egy hátraarcot követően becéloztuk Jákot a térképen. Kényelmes tempóval gurultunk – ennek ellenére a folyamatos szél ide-oda rángatott bennünket és a felpakolt motorunkat. Elszenvedtem utunk első és egyben utolsó darázscsípését. Menet közben beröppenhetett a sisakomba a csíkos állatka – nem is volt vele probléma, csak amikor levettem a sisakomat a jáki parkolóban. Ő bepánikolt, jól nyakon csípett – nem volt szándékomban elpusztítani, de a hirtelen szúrásra odakaptam és szegény pára kissé pépes állagúra változott.

Történelmi hangulat Jákon

A jáki templom a román stílusú építészet egyik kiemelkedő alkotása – a XIII. század közepén szentelték fel Szent György tiszteletére. A jáki bencés apátság bazilikájaként egyedülálló módon jó állapotban maradt meg – igaz, története során többször helyre kellett állítani. Sorsdöntő volt a templom történetében Kőszeg ostroma – az oszmán hadsereg a kolostorral együtt súlyosan megrongálta az építményt. Emiatt egy időre megszűnt a kolostori élet is – erre a szombathelyiek vandál módon felgyújtották a lakatlan épületegyüttest. A legutóbbi nagy átépítés ezelőtt száztíz évvel fejeződött be, Schulek Frigyes tervei alapján – a tavalyi évben megújult a templom homlokzati része is.

A híres timpanon

A megtekintéshez szükséges jegyet a templommal szemben lévő szuvenír boltban szereztük be – kedves volt az eladó úriember, mert mondta, hogy hagyjuk nyugodtan nála a kabátjainkat és a sisakokat, ő vigyáz rá, amíg mi megnézzük az építményt. Leghíresebb része a főbejárat – ez egy többszörösen tagolt, befelé mélyülő boltíves forma, fölötte timpanonnal, amelyen Jézus látható az apostolokkal és néhány angyallal. A templom megtekintése után átballagtunk a szomszédban lévő múzeumba, ahol a kolostor és a település történetéről olvashattunk sok érdekeset.

Igazi olasz pizzéria a kőszegi vár tövében

Ják történelemtől átitatott miliőjét magunk mögött hagytuk, hogy egy újabb historikus légkörű településre kalandozzunk. Elmúlt dél, mire Kőszegre értünk, a hasunk is korgott rendesen – eddig tartott a kolbászos szendvics hatása, így kiválasztottam egy szimpatikus nevű éttermet a navigáció listájáról. Kívülről jónak tűnt, a főtér mellett nem is csoda. Parkoló is akadt közvetlenül előtte. Igen ám, de amikor be szerettem volna menni, különös volt, hogy nincs kilincs a bejárati ajtón. Egy utcaseprő úr tájékoztatott, hogy egy ideje már nem üzemel az étterem, kénytelenek vagyunk másikat keresni. A vár szomszédságában találtunk egy szimpatikus pizzériát, ahol egy nagyhangú ám felettébb kedves, akcentussal beszélő pincér fogadott minket. Mint később kiderült, ő egyben az étterem tulajdonosa és horvát-olasz vér csörgedezik az ereiben, így szó szerint a vérében van a pizzakészítés. Petra az elmaradhatatlan hawaii feltétet kérte, én pedig szokásos módon egy Frutti di mare pizzát rendeltem. Éhes embernek minden jó, de merem állítani, hogy jóllakottan is kiváltképp ízlett volna az étek.

A kezdet és a vég

Ebéd után még egyszer Ausztria felé fordítottuk a kormányt – igaz csak rövid időre, hogy felidézzük és elraktározzuk az elmúlt hét kiváló útminőségét. Ez igencsak fontos volt, hiszen az Őrségben tett kirándulás szinte feledtette, hogy léteznek sima utak is. Zöld legelők között kanyarogtunk Kópháza irányába, majd a magyar határt újból átlépve becéloztuk Sopronnémetit – gyakorlatilag ez tekinthető az utunk végének. Petra keresztapjánál töltöttük a délutánt és az éjszakát, egy kicsit szusszantunk a több mint kétezer kilométer után. A hetedik napra levezetésképpen egy utolsó száz kilométert tartogattunk, hogy újból kicsiny hazánkba, Tatára érkezzünk. Rengeteg élménnyel gazdagodva támasztottuk le a motort a garázs kövezetén – kikapcsolódást vártunk a nyaralástól, ám rendkívül elfáradtunk. Mégsem bántuk, hogy nem a tipikus, láblógatós vakációzást választottuk – inkább próbáltuk minél tartalmasabban eltölteni ezt a kevés kis időt. A túra során nyert értelmet az a régi mondás, hogy: “motoron öt perc alatt többet él át az ember, mint sokan egész életük során.”