A Négy Ország Túra – második rész

Az előző részben legurultunk az Adria partjára, majd felfedeztük a Krk-sziget  minden zegét és zugát. Az egész napos felfedező körút után beiktattunk egy éjszakai városnézést Rijekában – régi nevén Fiuméban – és Opatijában. Ezt már nem kellett volna belesűríteni az amúgy is fárasztó napba. Elmúlt éjfél, mire ágyba kerültünk, így kérdésessé vált a másnapi kirándulás. A negyedik napra a Plitvicei Nemzeti Parkot terveztük meglátogatni, ám Petra kijelentette, hogy ő pihenni szeretne egy kicsit, nem motorozni. Így nem volt mit tenni, ráhagytam a dolgot – majd meglátjuk reggel, mit óhajt. Éppen ezért hagytam aludni, amíg jól esett. A reggeli időnek csak a végére sikerült odaérnünk, de úgy döntöttünk, hogy mégis nekivágunk felfedezni a tavakat és az odavezető utat. Mintegy száznyolcvan kilométer várt ránk, tizenegy óra is elmúlt talán, mire útnak indultunk. Ahhoz képest, hogy azt terveztem, hogy reggel hétkor indulunk, tetemes csúszásban voltunk.

Kiváló minőségű tengerparti út

Kraljevicától Senjig a nyolcas számú tengerparti főúton kanyarogtunk. Rendkívül látványos volt, ahogyan az egyik oldalról hatalmas sziklafal tornyosult fölénk, míg az út széle után egy méterrel már a tengerbe tartó szakadék tátongott. A folyamatos útfelújítások miatt sokszor szinte csak lépésben lehetett haladni – az így elvesztegetett időt a tisztább szakaszokon próbáltam behozni. Meglepő volt számomra, hogy az előrejutást nagy százalékban a magyar rendszámos járművek segítették, az agyon dicsért nyugati betűsök bamba módon viselkedtek. Szóval nem kell mindig a magyarországi autós-motoros ellentéten lovagolni – egyre inkább úgy tűnik, hogy ez csak generált probléma. Az egyik kanyarban feltűnt egy V-Strom, intettünk neki megszokásból – mikor elhúzott mellettünk, akkor villant be egy pillanatra az agyamba egy nagy Onroad.hu matrica. Nagyon megörültem az ismerős motívumnak és gyorsan összeraktam a képet. Bedouin barátom is hasonló túrát járt be a feleségével, mint mi – csak ők egy nappal előttünk jártak. Senj tengerparti városa után letértünk a huszonhármas útra, amely egy nagyszerűen kanyargó hegyi út volt, átlagosnak mondható forgalommal. Egy idősebb Mercedes kupéval kerülgettük egymást a szerpentinen – néha kicsit magunk elé engedtem, nem győztem betelni a csodálatosan bömbölő vényolcas motor hangjával. Voltak olyan kellemes visszafordítók, amelyek GPS híján megviccelhetik az egyszeri motorost. Nem árulom el milyen tempóra csábító egyenes szakaszok után hirtelen egy száznyolcvan fokos kanyar következett, többször egymás után. Ezek találomra néha ki is voltak táblázva, a jó minőségű aszfalt nem szabott gátat az élvezeteknek.

Jellegzetes templomtorony a sziklára épített tengerparti településsel

Egy ideje már úton voltunk, amikor megálltunk egy kis nézelődésre és egy kis árnyékkeresésre – de tényleg csak egy nyújtózkodás erejéig, ugyanis az idő szorított, ha a Nemzeti Parkban is szerettünk volna alaposan körülnézni. Az A1-es autópálya előtt ráfordultunk az ötvenes számú útra, majd egy tempósabb szakaszon folytattuk a motorozást. Nem maradtunk ezen sem sokáig, Otocac után az ötvenkettesen hajtottunk tovább. Ez már egy nyíltabb terep volt, rengeteg dombbal és mezővel – később viszont újból hegyek magasodtak fölénk, mi pedig egy völgyben vágtunk át közöttük. Az út végéhez érve északnak vettük az irányt, ráhajtottunk az egyes főútra, de a nagy sietség közben elfelejtettem lefordulni a Plitvicka Jezera táblánál. Mivel egy motoros el nem téved sohasem, legfeljebb túrázik, így nem fordultunk vissza, hanem némi kerülővel, de újból becéloztuk a tavakat. A nemzeti park közelébe érve érezhetően sűrűsödött a forgalom – ebből következően le is lassultunk. Végre valahára megláttuk a táblát, hogy megérkeztünk. Előzetes tanács alapján a fenti, vagyis a kettes számú parkolót tűztük ki indulásunk helyéül.

Vaddisznó-trike a Plitvicei Nemzeti Parkban – a gazdájára lettem volna még kíváncsi

Leparkoltam egy szuvenír bolt mellé, majd nekiláttunk az átvedlésnek. Miután elcsomagoltunk minden motoros ruhát, lezártuk a motort és a sisakokat, akkor odajött hozzánk egy parkőr kinézetű hölgy. Kézzel-lábbal próbálta magyarázni, hogy itt nem lehet parkolni, be kell menni a sorompón belülre. Én csak azért sem akartam megérteni – de miután kimondta a varázsszót, hogy „motor free parking”, egyből javult a nyelvtudásom. Beslisszantam a sorompó mellett és nekiláttam helyet keresni. Nem volt egyszerű, telítve volt nagyon az egész – de végül két autó között egy fa tövében akadt egy motornyi hely.

Ilyen buszok szállítják a turistákat a gyalogtúra kiindulópontjára

Míg keresgéltem, Petra beállt a jegypénztárhoz vezető kilométeres sorba. Egy bő fél óra múlva sorra is kerültünk, ekkor sokkolt minket a jegyárus, hogy háromszor annyiba kerül a belépő, mint amire számítottunk egy előzetes leírás alapján. Kicsit tanakodtunk, hogy mi legyen – arra jutottunk, ha már három órát lemotoroztunk idáig és sorban is álltunk egy darabig, akkor bemegyünk, kerül amibe kerül. A belépők kézhezvétele után a számos útvonal közül választottunk egy körülbelül két óra alatt bejárhatót. A kiindulási ponthoz Mercedes Unimogból átalakított buszok vittek fel minket – tisztára Jurassic Park hangulata volt az egésznek. Szinte már vártam, hogy mikor ugrik nekünk egy kifejlett T-Rex. A dínótámadás elmaradt, helyette gyönyörű szép látványban volt részünk a gyalogtúra során. Egy pár szót ejtenék magáról a nemzeti parkról is.

A felső tavak egyike

Horvátország hét Nemzeti Parkja közül ez a vidék a legjelentősebb. A Nemzeti Park területe mintegy háromszáz négyzetkilométer, ebből a tavak felülete kettőt tesz ki. A tizenhat tó észak-déli irányban, füzérszerűen húzódik a Kapela-hegységben. Nagyjából kétszáz vízesés köti össze őket. A zuhatagok száma változik a vízbőségtől függően, vannak időszakosak is. A tavak vize kristálytiszta és gyönyörű kékes-zöld árnyalatban játszott. Még a több méter mély részek aljára is könnyedén leláttunk és figyelemmel kísérhettük a vízben élő halak sokaságát. Egy kellemes erdei séta következett, bár az emberek mennyisége kissé zavaró tényező volt, hogy teljesen át tudjuk érezni a látvány nyújtotta pillanatot. A tavakon cölöpökre állított deszka ösvényeken közlekedtünk – néhol akkora volt a tülekedés, félő volt, hogy a vízbe pottyanunk.

Cölöpökön nyugszik a deszkaösvény

Az idő már késő délutánba nyúlt, mire a gyalogút végére értünk. Itt újabb hosszan kígyózó sorba botlottunk. Nem tudtuk mitévők legyünk, motorral hozzászokik az ember, hogy a sor elejére megy – most viszont gyalog voltunk, nem volt mit tenni, beálltunk mi is. Mikor kicsit megmozdult az embertömeg akkor vettük észre, hogy a sor eleje egy tó partján áll és hajóra várunk, amely átvisz minket majd a túlpartra, a parkoló közelébe.

Kristálytiszta tavak – rengeteg vízesés

Egy néhány perces hajóutat és rövid sétát követően újból a kettes számú parkolónál voltunk. Kezdtünk éhesek lenni, hát vettünk egy meggyes rétesnek kinéző péksüteményt – nem csalódtunk benne, csakugyan rétes volt, a maga megszokott módján. Betértünk az ajándékboltba és felvásároltuk a képeslap készletük felét és a matricás pultot sem hagytuk érintetlenül. Felszerelkezve a rokonoknak és barátoknak szánt szuvenír adaggal Kraljevica felé vettük az irányt – újabb három órányi út állt előttünk. A visszaúton még mindig iszonyúan meleg volt és a napi vízadagunknak is idő előtt a fenekére vertünk. Kénytelenek voltunk egy kis falu szupermarketjében megállni, ahol mit ne mondjak, furcsán néztek ránk az öregek. Kabátban, bakancsban és térdvédőben ebben az iszonyú forróságban? Az ő idejükben bizonyára csak egy ing lehetett a védőfelszerelés, amikor motorra ültek.

Naplemente útközben

Fáradtan, de törve nem – így érkeztünk meg a szálloda parkolójába. Elköltöttük az ízletes utolsó vacsoránkat – próbáltunk minden egyes pillanatot kiélvezni még a hátralévő tengerparti órákból. Lefekvés előtt összecsomagoltunk teljesen útra készen, hogy reggel már csak fel kelljen pattintani a dobozokat a motorra. Kezdett felélénkülni a szél – tudtam, hogy ez nem jelent túl sok jót, de bíztam benne, hogy az éjszaka folyamán le is zavarja az eső a maga kis különszámát.

Elfogyasztottuk az utolsó horvát vacsoránkat